Ez így önmagában még nem lenne szenzáció, csak ha hozzátesszük, hogy e műsorok az ország első 3D tévéfelvételei, de eddig még nem szerepelhettek adásban, technikai különlegességük miatt. A szerző 1973-ban találta ki, hogy olyan térhatású felvételt készít, amit majd valamikor a jövőben, amikor fejlettebb lesz a technika, a nézők meg tudják tekinteni háromdimenziós tévékészülékükön. Ezt ugyan még nem értük meg, de a televíziós technológia fejlődése már lehetővé teszi, hogy az archívum egyedülálló 3D értékei, a felújításuk, digitális hordozóra való átmentésük, vágásuk, feliratozásuk után szűkebb közönségnek bemutathatók legyenek, fémvászonra vetítve, speciális poláros szemüveggel nézve.
ELŐZMÉNYEK
1952-ben, tizennégy éves koromban nagy hatással voltak rám Bodrossy Félix rendező-operatőr Toldi moziban vetített plasztikusnak elnevezett filmjei. Később aztán már operatőrként, személyesen is megismerhettem a térhatású mozifilm hazai úttörőjét, aki létrehozta a világ második állandó plasztikus moziját, a Toldit. Tisztelettel emlékezem meg róla, kitartó kutatásáról, és eredményes munkásságáról. Közel két évtized után, 1971-ben ismét találkoztam a térhatású technikával, a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Intézetben. Tévéoperatőri munkám mellet több évig tartottam az intézetben szakmai tanfolyamokat. Itt nyílt először lehetőségem a sztereo fotózás gyakorlására. A térhatású eljárás elméletét könyvekből ismertem meg.
Balról Molnár Miklós, rendező-operatőr és Kis Sándor
restaurátor az MTV Archívumának Digitális Restauráló Stúdiójában
Utómunka a Philips Quadra Telecine-nel, és Da Vinci fényelőpulttal
Ebben az időben forgattam külföldön az orvostudomány Nobel-díjasainak kongresszusán, ahol a tévéinterjúk mellett több professzorról háromdimenziós fotókat is készítettem tervezett intézeti előadásaimhoz. Ekkor gondoltam először arra, hogy térhatású mozgóképet kellene forgatni rendkívüli emberekről.
A SZENT-GYÖRGYI 3D-FILM MŰHELYTITKAI
Az USA-ban élő Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus, a C-vitamin feltalálója 1973 októberében hazánkba látogatott és sűrű programjába beiktatta, hogy interjút ad az MTV riporterének. Azt, hogy én leszek a film operatőre, csak néhány nappal a forgatás előtt tudtam meg. Íme, itt egy rendkívüli ember, el kellene mentenem a jövő nézői számára háromdimenziós megjelenítéssel! Szakmailag tisztában voltam azzal, hogy a tervezett 3D felvételhez nem kölcsönözhettem Bodrossy már használaton kívüli optikai előtétjét, mert rögtönözve, próbafelvétel nélkül, 35 mm-es filmre kellett volna forgatnom.
Szent-Györgyi Albert térhatásúan látható filmkockái
Így a legegyszerűbb megoldást kényszerültem választani: két 16 mm-es Arriflex BL filmfelvevőt szorosan egymás mellé fogok helyezni, hogy a bal és jobb szem látásának megfelelően, két kissé eltérő perspektívából készülhessen a felvétel. Az idő rövidsége miatt le kellett mondanom arról, hogy készítessek egy fémplatót, amelyre a rárögzített kamerák együtt mozgathatók az állványon. Így feltétel lett, hogy a kamerák fixen legyenek az állványukon, és emiatt tág kompozíciót kell választani, hogy az interjú alatt a szereplő ne essen ki a képből.
Szent-Györgyi Albert térhatásúan látható filmkockái
A másik problémával akkor szembesültem, amikor megmértem az egymás melletti kamerák objektívjei közötti távolságot, a bázist. Az ideális az lett volna, ha két szemünk távolságával azonos. Sajnos, 6,5 cm helyett 25 cm volt, mert a terjedelmük miatt nem fértek közelebb egymáshoz. A szakirodalom szerint a szélesebb bázis távolság azzal a következménnyel jár, hogy megtekintéskor túlzott a térhatás, olyan mintha nagy látószögű objektívvel, egészen közelről, torzultan fényképeznénk. Mentőötletként azt találtam ki, hogy az optimálisnál távolabbról készüljön a felvétel, és a varióval szűkítsek közelebbre, enyhén telés helyzetbe, hogy az arc elegendően kitöltse a képmezőt. Előre elárulom, ezzel a lépéssel viszont más fajta torzulás keletkezett, amit csak most, az utómunka utáni első térhatású vetítésen vettem észre. A képen a tudós néhány pillanatra felemeli az arca elé a kezét, és a kéz a természetes méretéhez képest kisebbnek látszik. Mindez az objektív telés, perspektíva összenyomó hatása miatt.
Szent-Györgyi MTV-nek szánt hagyományos technikájú interjúját két napig forgattuk a margitszigeti Grand Hotel halljában. Az egyik felvételi szünetben megkérdeztem a professzort, hogy a forgatás végén vállalkozna-e még egy rövid, újszerű interjúra, háromdimenziós felvételre, amelyet archiválnánk a jövő tévénézőinek. A 80 éves tudós nem is csodálkozott a szokatlan kérésen, örömmel vállalta, érdekelte az elképzelésem (1. kép). A forgatás helyszíne nem volt a legideálisabb a térhatású felvételhez. A hall átrendezésével nem akartam feltartani a tudóst, ezért csak behúzattam az ablak függönyét a háttéren, így nem lehetett kilátni a parkra, a távoli sétálókra. Nem csak azért volt szükség erre a lépésre, mert a mozgó háttér elvonná a néző tekintetét a tudós arcáról, hanem a 3D felvétel követelménye miatt is. Ui. a tér legközelebbi és legtávolabbi pontja közötti távolság egy bizonyos határt nem léphet túl, mert zavaró, kettős látás keletkezik a 3D kép szemlélésekor. Az adott 25 cm-es bázis figyelembevételével, táblázatból kaptam meg a háttérfüggöny távolságát. Sajnos, a függöny távolsága az ajánlott értéknél messzebb volt. Csak azért nem változtattam meg a távolságokat, mert abban bíztam, hogy a néző tekintete nem terelődik a viszonylag homogén háttérre, amin nincs néznivaló.
A 3D felvétel feltétele, hogy a két filmfelvevő optikai tengelye nézési irányvonala párhuzamosan legyen egymással. Ennek pontos beszabályozását a helyszínen nem lehetett volna elvégezni, ezért „kancsalítva” a kamerákkal, mind a két keresőben középre helyeztem a szereplőt, arra számítva, hogy majd az utókor fejlettebb eszközeivel „visszapárhuzamosítja” a bal és jobb képet, úgy, hogy az egymáson lévő két kép közül az egyiket megfelelő mértékig oldalirányba eltolja a másikhoz képest. Akkor még nem sejtettem, hogy 2008-ban a Restauráló Stúdióban Kis Sándor restaurátor mellett részese leszek ennek a sok számolással járó „visszapárhuzamosítási” számítógépes feladatnak.
A 3D felvétel másik követelménye, hogy a szereplő azonos méretben jelenjen meg a bal és jobb képkockán. Mivel a két felvevőgép azonos távolságban van az alanytól, és az egyforma típusú varióobjektívek gyújtótávolságát, látószögét azonos értékre állítom, akkor nem lehet probléma. Gondoltam akkor. Ám az utómunkánál, a számítógéppel parányit korrigálni kellett az egyik felvétel méretén. Szintén meglepett az utómunka során, hogy a bal és jobb felvétel között időbeli eltérés van, nincsenek szinkronban egymással. A problémát azért tartottam érthetetlennek, mert a filmfelvevők szinkronmotorokkal működtek. Megállapítottuk, hogy a jobb képpel szinkronban van a hang, viszont a bal kép 3 másodperccel hosszabb, így ezt vettük kezelés alá. A számítógép program egyenletesen elosztva kivett a bal felvételből 75 kockát, amelyek hiányát gyors áttünésekkel tette észrevétlenné. A Szent-Györgyi 3D felvételt 16 mm-es fekete-fehér filmre fényképeztem (Gevapan 36-os negatívra), amely az előhívás, másolás után még 35 évig dobozban várta „felélesztését”, mert nem volt mód arra, hogy látható legyen tökéletes térhatásában.
KÍSÉRLETEKTŐL TAKÁCS MARI 3D FELVÉTELÉIG
A Magyar Televízió vezetésében olyan változás történt 1988-ban, amely lehetővé tette, hogy régi elképzelésem megvalósuljon. Folytatni tudtam azt a háromdimenziós koncepciót, amit a Szent-Györgyi 3D-filmmel elkezdtem. Jeles személyiségről kívántam rövid portréműsort készíteni 3D-ben, üzenetként a jövő tévénőzőinek. Az előzetes kísérleti felvételekhez fél napra megkaptam a TV akkori legkorszerűbb, ám de kis méretű 7-es stúdióját, amelynek lelkes műszaki csapata mindenben segítségemre volt. Az elektronikus kamerák elhelyezésére ezúttal más módszert alkalmaztam, mint a Szent-Györgyi 3D-filmnél. Két japán Ikegemi kamerát és a saját nagy méretű féligáteresztő tükrömet az l. ábrán látható módon állítottam össze. A jobb kamera tükrön keresztül, a bal kamera a tükörből nézett a témára. A kamerák megfelelő elrendezésével pontosan be lehetett állítani, hogy a két párhuzamos optikai tengely szemtávolságnyira, 6,5 cm-re legyen egymástól, vagy közeli felvételnél ennél kisebb bázis távolságra. Először csendéletszerű tárgyakról készítettünk térhatású felvételt, majd távolabbról az asszisztensről. A tükörből látszódó bal felvételt a trükk-keverővel visszaállítottuk normál helyzetű képpé, majd összeúsztattuk a bal és jobb képet. Az egymásra került képeken jól be lehetett állítani az egyik kamera variójának nyitásával, szűkítésével, hogy egyforma méretű legyen a balról és jobbról látszódó tárgy. Ugyanakkor az egyik kamera vízszintes elfordításával az optikai tengelyek párhuzamosítása is könnyen végrehajtható volt. Ahhoz, hogy ellenőrizhessük a térhatást, a kamerák képét elszíneztük vörös, illetve zöld színűre, majd a monitorra került összeúsztatott képet hasonló színösszeállítású szemüvegekkel néztük.
A virtuális távolság érzékeltetése
Miután a 3D technika készen állt, elkezdhettem a jövőnek szánt térhatású üzenet felvételét, természetesen nem vörös-zöld színben, hanem színhelyesen. Azt terveztem, hogy a TV elismert személyiségeivel kezdem a sort. Elsőként a népszerű Takács Mari, hazánk egyik első tévébemondója mondott igent a felkérésemre. Az 50 éves bemondó örömmel vállalta a 3D felvételt. 1988 októberében készítettük a 7-es stúdióban Takács Mari egy beállításból álló rövid portréműsorát, amelyben a jövő tévénézőihez szól. Komolyan vette feladatát, mert felkészülten, javaslatokkal jött a stúdióba. Súgógépre nem volt szüksége. A stúdióban nem lehetett felépíteni térhatást fokozó díszletet, berendezni bútorokkal. Meg kellett elégedni egy székkel és rozzant háttér függönnyel, hiszen a mi kísérletinek elnevezett produkciónkat nem tervezték adásra.
Takács Mari jövő tévénézőinek szóló felvételét két 1 colos videoszalagra vettük fel, külön a bal és külön a jobb kamera szemszögét. A felvételek az MTV Archívumába kerültek. A technikatörténeti hűséghez tartozik, hogy a végleges színhelyes felvétel előtt néhány héttel Takács Mari már szerepelt 3D-ben. A 7-es stúdióban többször is felvettük vörös-zöldre elszínezve, hogy színes szemüveggel visszanézve kiértékeljük a térhatású felvételeket. Egyrészt mondandójuk, másrészt látványuk miatt. Ezeket a tesztfelvételeket is az archívum őrzi.
Takács Mari tévébemondó 3D-ben nézhető videoképei
A Magyar Televízió gazdasági helyzete a későbbiekben már nem tette lehetővé, hogy további háromdimenziós felvételek készüljenek mulandó neves kortársainkról a jövő tévénézőinek szórakoztatására, épülésére. Takács Mari tévébemondó sajnos már nem érhette meg a mai korszakot, azt a varázslatot, hogy a felvétel után 20 évvel az archívumbeli térhatású mása megelevenedhetett az első próbavetítés meghívott szakmai nézői előtt. Akik személyesen ismerték őt, azokban különösen nagy katarzist váltott ki üzenete és a látványa.
A 3D FELVÉTELEK UTÓMUNKÁJA
Az utóbbi években észrevehettük szakmai világunkban, hogy a háromdimenziós mozgóképtechnika eddig még soha nem tapasztalt komoly fejlődésnek indult, mind a felvételi, mind a lejátszási oldalon. Amikor felfigyeltem e jelenségre, 2008-ban emlékeztettem az MTV Archívumát az évtizedekkel korábban forgatott háromdimenziós felvételeimre. Az Archívum akkori vezetője Dunavölgyi Péter, majd utóda Toperczer Attila jó érzékkel felismerte a művek jelentőségét és a bennük rejlő lehetőséget. Így indulhatott el 2008 őszén a 3D projekt az MTV Archívum Digitális Restauráló Stúdiójában, a felvételek azonnali korszerű felújítására, digitális hordozón való archiválására (2. és 3. kép). Kis Sándor restaurátorral megvalósítottam azt a kívánságot is, hogy már most lehetséges legyen megtekinteni a projektorokkal kivetített térhatású felvételeket. Amikor megnyílt a lehetőség a 3D felvételek utómunkájára, először meg kellett határoznom a vetített kép méretét. Úgy terveztem, hogy 120 centiméter széles kép majd elegendő lesz, figyelembe véve a használandó DLP-projektorok fényteljesítményét, a polárszűrők fénycsökkentő hatását, a nézők számát. A 120 centiméter széles vetített képen átlagos szemtávolságnyira, azaz 6,3 centiméter távolságban kell lennie vízszintesen egymástól a bal és jobb kép távoli azonos pontjának, amelyet a vászon síkja mögött, a végtelenben akarunk látni (2/A ábra). A képek oldalirányú eltérés nélküli pontja a vászon síkján jelenik meg (2/B ábra). Bámulatos hatás keletkezik, ha keresztbe fordítjuk a szemtengelyek irányát. Például ha a feliratot a bal képen kissé jobbra, a jobb képen balra helyezzük el, úgy, hogy egymástól szemtávolságnyira legyenek az azonos pontok, akkor a felirat elől, a vászon és a néző közötti távolság felénél fog lebegni.
3D felvételi rendszer féligáteresztő tükörrel
A feladat az volt, hogy ki kellett számolnom a vetítővászonra érvényes egyedüli biztos 6,3 centiméteres végtelen érték alapján a bal és jobb pontok közötti távolságokat az összes beállításhoz és a feliratok különböző mélységeihez. Ezután a vetített kép méretéből arányosan redukálnom kellett az értékeket a számítógép 37,5 centiméter szélességű monitorjára, amelyen az utómunkát végeztük. Mindezt anélkül, hogy láthattuk volna egyszer is térhatásúan. Valóságos vakrepülés volt.
3D VETÍTÉS
Aktuális megemlítenem szemünk két fontos „szolgáltatását”. Az egyik a konvergencia, azaz a szemtengelyek össze- és széthajlító képessége, a másik az akkomodáció, azaz a fókuszálás. A két képességünk össze van kapcsolva, szinkronban vannak. Mindig azt látjuk élesen, amire a két szemtengelyt, a figyelmünket irányítjuk. A hagyományos és a 3D vetítést egymástól eltérően nézzük. A hagyományos filmvetítés során a két szemtengelyünk állandóan a vászon síkjára irányul, és szemlencsénk is automatikusan erre a távolságra fókuszál.
A 3D vetítésnél a bal és jobb szemtengely követi a neki szóló mélységbeli képrészletet, ezért közeli témára figyelve összébb hajlanak, távolabbra tekintve párhuzamosra állnak át, de ezalatt a fókusz állandóan a vászon síkján marad. Szemünk „szolgáltatásainak” szétválasztása könnyen végbemegy, ha a 3D felvétel alkotója fokozatosan vezeti át a néző tekintetét a vászon síkja elé vagy mögé.
A vetítés lebonyolítására több elgondolásom volt, végül győzött a számítógépes módszer. A digitbetára rögzített végleges anyagból MPEG2 fájlt készítettünk és ezt töltöttük a laptopba, amelyből a vetítés során a bal és jobb fájl egymással szinkronban egy-egy DLP rendszerű projekorba jutott. Az objektívekre egymással ellentétes helyzetű polárszűrők kerültek. A bal és jobb képet a fémes vetítővászonra vetítettük, ahonnan a visszaverődő polarizált fény a poláros szemüvegen át jutott a néző szemébe. Mivel a szemüveg szűrőinek ellentétes helyzete megegyezett a vetítő szűrőinek állásával, így mindegyik szem csak a neki rendelt szögből készült felvételt érzékelte és ezzel a néző tudatában összeolvadt egyetlen virtuális térbeli látvánnyá.
Valahányszor összeállítjuk vetítésre a polcos állványra egymásra helyezett két projektort, a vetített képek méretének azonosnak kell lenni, max. 120 centiméter szélességgel. A bal és jobb kép azonos méretre állítását egy-egy általunk rendszeresített eltérő színű rács ábra egymásra vetítése könnyíti meg. Az egyik projektor elmozdításával, variózásával, esetleg trapéz állításával kell a rácsot a másik projektor által vetített ráccsal fedésbe hozni. A beállító ábrán, a rácson kívül, a bal és jobb képen egy-egy függőleges vonal is van, amely a bal képen a középponttól kissé balra, a jobb képen ettől jobbra látható. Ha a jól beállított projektorral vetített képet polárszemüveggel nézzük, akkor egyetlen vonalat látunk, amely a vetítővászon mögött, a végtelenben jelenik meg. Polárszemüveg nélkül a vetítővásznon természetesen két vonalat látunk, amelyeknek egymástól való távolsága átlagos szemtávolságnál nem lehet nagyobb. Ha szélesebb lenne, például nagyobb méretű kép vetítése esetén, a szemüvegen át nézve a bal szem a bal oldali, a jobb szem a jobb oldali vonalat követné, kifelé fordítaná a szemtengelyeket, ami bizony szemizom fájdalommal, fejfájással járna. Ezért a 3D vetítést nagy figyelemmel, körültekintéssel kell lebonyolítani. A fenti tilalom nem vonatkozik arra az esetre, ha a maximált 120 centiméternél kisebb szélességű képet vetítenénk, amelyen a vásznon a szemtávolságnál közelebb van egymáshoz a két függőleges vonal. Ilyenkor a szemüvegen áttekintve a szemtengelyek természetes módon közelebb tudnak egymás felé hajolni, ahogy a valóságban is, ha közelre nézünk, például amikor ezeket a sorokat olvassuk.
A SZERZŐ 3D ILLUSZTRÁCIÓIRÓL
A Médiatechnika olvasóinak ezúttal egy újdonsággal szolgálunk. Cikkünk illusztrálásához a 4. képpáron Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus, az 5. képpáron Takács Mari tévébemondó térhatásúan látható képkockáit mellékeltük. Megtekintésükhöz nem kell segédeszköz, szabad szemmel láthatjuk a térhatást. Csak éppen meg kell tanulnunk egy sajátos nézési módszert. Tehát, barátkozzunk meg az újdonsággal. Gyakorlása egyszerű és nem jár kellemetlen következményekkel. Sőt, szemtornának is megfelel. Ha olvasáshoz szemüveget használunk, vegyük fel. Kétféle nézési módszert ajánlok.
1. Érintsük orrunk hegyét a képpár közé, és tegyünk úgy, mintha át akarnánk nézni az újságon. Lassan távolítsuk az újságot, de közben tekintetünk maradjon távolba merengő (nem kancsalító!). Amikor a távolításkor a megszokott olvasási távolságra érünk, álljunk meg, és akkor egy-két pillanat múlva „beugrik” a térhatású kép! Valójában három kép jelenik meg egymás mellett, amelyek közül csak a középső a háromdimenziós.
2. Tartsuk olvasási távolságra, függőlegesen az újságot. Nézzünk az újság felett a távolba. Figyeljünk egy 3-5 méterre lévő mozdulatlan, világos pontra. Nem baj, ha szemüveggel életlenül látjuk. Mialatt távolba nézünk, a „szemünk sarkából” azt érzékeljük, hogy a két képből három keletkezett egymás mellett. Van aki először négy képet lát egy sorban, amelyekből kis idő múlva végül három kép lesz. Ha ezt elértük, akkor lassan emeljük feljebb az újságot, és a három kép közül a középsőre irányuljon a változatlanul távolba merengő tekintetünk. Ekkor rövid idő múlva megjelenik középen a térhatású kép! Ha nem sikerül elsőre meglátni és megtartani a 3D képet, türelmesen ismételjük meg valamelyik módszert.
MOLNÁR MIKLÓS
