Volt a Televíziónak egy Zenélő órák című műsora. (Szerintem a TV valaha volt legsikeresebb műsor sorozatainak egyike.) Ebben a műsorban három műsorvezető volt. Forrai Miklós, az apám Lukin László és Kollár Endre. Ezek közül már egyik sem él. Az apám, két éve halt meg. Én bejártam hozzá, az akkori II.-es stúdióba, ami akkor egy eszméletlen korszerű stúdiónak számított. Azokat a Marconi kamerákat ma is látni a Kunigunda utcai stúdiók előcsarnokában. Gimnazista voltam, akkor valahogy kezdett engem ez a dolog érdekelni. Fényképezni egyébként utáltam világ életemben. Olyannyira, hogy a Főiskolára először, ezért nem vettek fel. Pedig addigra gyakorlatilag mindenkivel dolgoztam, aki ott felvételiztetett. Negyedszerre vettek fel, Illés Gyuri azt kérdezte: „Szeretsz- e fotózni?” Mondtam, hogy nem szeretek. „És ezt miért nem mondtad eddig?” Soha nem azt kérdeztétek, hogy szeretek- e fotózni, hanem csak azt kérdezték, hol a fotó? Na szóval visszakanyarodva az elejére, elkezdtem bejárni apámmal, a TV-be, mert nagyon érdekelt. Érettségi után anyám könyörgött, hogy „azért legyen valami rendes szakmád is fiam!” Úgyhogy elmentem a Pénzügyi Főiskolára, Belkereskedelmi szakra. Közgázra jelentkeztem, de oda nem vettek fel, viszont ide elég volt a pontom. Jártam egy fél évet. Félév után bementem és megkérdeztem, hogy hány tárgyból kell megbukni, hogy kirúgjanak. Mondták, hogy ötből. Mondtam, hogy meglesz.

Befejeztem pénzügyi pályafutásomat és 1970. január 1-én Lénárt Pista pátyolgatásával beléptem a Magyar Televízióba. A fő célom az volt, hogy a televíziózás közelébe kerüljek. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen az operatőrségre akkor még nem is gondoltam. Igazából kameraman akartam lenni. Persze az nem úgy kezdődik, az ember segédoperatőr gyakornokként elkezdi. Aztán ha az megy, akkor lesz önálló segédoperatőr. Az, pedig nagyon fontos része ennek a szakmának. Jó segédoperatőr ma már szinte alig van. Akkor az egy megbecsült jó dolog volt. Nagyon nagy nevek mellet lehetett dolgozni. A Bornyi Gyulától a Sík Igoron keresztül, a Varga Viliig, meg a Nagy Jocóig. Akkor még nagyon sok filmgyári ember is dolgozott a tévében. Ott ismertem meg segédoperatőrként,  Koltait, Ragályit, Zsombolyait, Jankurát. Tőlük rengeteget lehetett tanulni, de a legtöbbet a Bornyitól tanultam. Neki sok évig voltam segédoperatőre, aztán gép mögött ülő, forgató kameramanja. Ez évi 12-13 játékfilmet jelentett. Hét évig voltam segédoperatőr. Aztán valahogy úgy jött a többi magától. Egyszer csak az ember olyan helyzetbe került, hogy önállóan meg kellett valamit csinálni. Valaki nem ért rá, vagy senki nem ért rá. Egyszer csak belökték az embert a mélyvízbe. Ráadásul akkor még filmre forgattunk. Aztán egyre többet dolgoztak az emberrel, kezdett a dolog kialakulni.

79-ben végül felvettek a Főiskolára, és Zsombolyainál és Illésnél el is végeztem. Fantasztikus időszak volt. Nagyon nagy nevekkel lehetet együtt dolgozni. Játékfilm, portréfilm, falurovat, Főzősuli, trágyarevü, minden, amit el lehetett képzelni. A Bornyin kívül például nagyon szeretem a Halász Misivel dolgozni. Nem mindig a végtermék számít egyébként. Az ember sok év alatt azt is megtanulja, hogy nem a nézőnek dolgozik, hanem saját maga örömére, és ha ez más valakinek tetszik, ám legyen. De nem elsődleges, hogy a néző tetszését elnyerje. Sándor Palinak volt például egy „Szelistyei asszonyok” című három részes, félig zenés játék, félig operett filmje. Azt például nagyon jó volt forgatni. Vagy ott volt például a „Kántor nyomoz” című sorozat. Ma már nem készülnek ilyenek. Fél évig voltunk ugyanazzal a stábbal összezárva. A forgatás nagy része vidéken, Veszprém környékén zajlott. És aki színész létezett az mind benne volt. Szilágyi Tibitől, Bánhidy Laci bácsin keresztül  Kállai Feri, Madaras Jóska. A Szelistyei asszonyokban Garas Dezső, Kern, Haumann játszottak. Velük a mai napig is nagyon jóban vagyok és ez onnan datálódik. Nem készülnek ma már ilyen produkciók. Aztán jött életem egy másik része, amit nagyon szerettem csinálni. Nagyon fárasztó volt de megérte. A 80-as években külpolitikai forgatásokkal bejártam a világot. Ha most elkezdeném ugyanazt az utat magánemberként végig járni, harminc év sem lenne elég. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem ragadtam le egyik műfajnál sem. Akkoriban általában mindenki mindent csinált. A dokumentumfilmtől kezdve a színházi közvetítésen át, a tv játékon keresztül, mindenki mindent csinált. Show műsorok, vetélkedők koncertek. Nagyon széles volt a paletta. És a mai napig úgy gondolom, hogy hihetetlen jó iskola volt, hogy mindenki mindent csinálhatott.

A legemlékezetesebb forgatásaim közül, az egyik az egy különleges ügy volt. Ketten hallottuk csak és senki sem látta. Törőcsik Mari kapott Cannes-ban életmű díjat. Ültünk a szálloda teraszán Kepes Andrissal. Ez még filmre készült. Eccler kamera, fordítós 16-os film. Talán Agfa. A díjátadás után hárman ültünk a szálló teraszán. Felvettünk egy interjút, amiben Törőcsik Mari káprázatosan szép dolgokat mondott. Nagyon őszinte volt, nagyon meg volt hatva, nagyon emberi dolgokat mondott. Ma már a videó korában ilyen nem fordulhat elő, mert a szalagra, vagy ma már a lemezre, együtt rögzül a kép és a hang. De akkor a hangot egy kis hordozható Nagra magnóra rögzítettük. A magnót Kepes kezelte én meg értelemszerűen a kamerát. Egy igazi úgynevezett mélyinterjú készült. (Nem szeretem ezt a mélyinterjút, szerintem semmi értelme, mert ha van mélyinterjú, akkor van magas is.) De jobb híján használjuk ezt! Szóval Törőcsik Mari tényleg gyönyörűen beszélt, a pályájáról, a kollegáiról. A filmkazettában 11 percnyi anyag volt. Ez szépen lement. A bal szememmel, (amit én felvétel közben mindig nyitva tartok) lenéztem és láttam, hogy a magnetofon jobboldali orsóján csapkodja a szalag vége a fejet. Megálltunk, mondtam a Kepesnek.” Te Andriska, ez mióta fut így üresen?” Kepes rám nézett és riadtan rázta a fejét, hogy nem tudja. Kiderült, hogy semmi hangot nem vettünk fel. Az első mondat közepén valahogy kiszaladt a szalag. Azt hittük, hogy Törőcsík Mari vérig fog sértődni, hogy két ilyen amatőr, miért lopja az ő idejét. Először azt mondta: „Á nem baj majd leszinkronizálom!” Utána azt mondta: „Majd elmondom újra!” Aztán végül is csak egy rövid interjút csináltunk, mert azt még egyszer, ugyanúgy nem lehetett elmondani. Ilyenkor az embernek a hátán lassan elkezd a hideg izzadtság folyni. Pedig végül is, nem is én rontottam el a dolgot. De hát ez akkor is csapatmunka volt, és a hármunk munkája ment pocsékba Tudom, hogy ez egy negatív sztori de egyben pozitív is.

Törőcsík Mari nagyon emberi módon állt hozzánk és végül jól jöttünk ki belőle. De ha már pozitív élmény keresünk, akkor még egy esetet megemlítenék. Jeanne Moreau nagyon szép és híres francia színésznővel készítettem egy interjút Párizsban. Egy egészen valószínűtlen szállodában történt a dolog. A Hotel Plaza Athene az Avenue Les Matignon-on Párizs egyik legdrágább környékén történt az eset. Nem sokszor fordult elő velem, de ott akkor nagyon magyarnak és nagyon kelet-európainak éreztem magam. A szállodának olyan környezete volt, amiből sugárzott, hogy itt sok száz éve, nagyon jómódú emberek iszonyú sok pénzt költenek el. Ez volt az egyetlen olyan hely a világon, ahol nem mertem semmihez hozzányúlni. Nem mertem egy pohár vizet sem kérni, mert féltem tőle, hogy nem tudom kifizetni. Úgyhogy végül a szökőkútból ittunk mind a ketten. (Nem mondom meg ki volt a másik!) Tehát a szökőkútból ittunk, mert nagyon meleg nyár volt. Aztán bejött Jeanne Moreau, az egy lidérces pillanat volt. Szembe jött veled a filmtörténelem. De sok ilyen pillanatom volt, mert a Külpollal beutaztam az egész világot. Nem én számoltam meg, hanem az ellenségeim, hogy több mint 80 országban jártam. Ott minden volt. Államfőktől kezdve, nyomorgó szegény emberekig mindenki. Sok politikussal találkoztam, de a legmélyebb hatással mégis Jeanne Moreau volt rám.

Persze voltam veszélyes helyzetekben is. Kétszer voltam Libanonban, egyszer voltam Jemenben, ahol éppen polgárháború volt. Egyébként furcsa, de hozzá lehet szokni a háborúhoz. Én nem vagyok háborús gyerek, már utána születtem. Valaki egyszer, – talán Libanonban – azt mondta: „Hozzá lehet szokni, csak a háborúnak más a ritmusa.” Egész másként kezdenek el működni az embernek az érzékszervei. Másképp hall, másképp lát, másképp jár az utcán. Ezt csak utólag veszed észre magadon, de így meg lehet úszni nagyobb bajokat. Meg hát csalánba nem csap a menykő! Erre van egy történetem. Amikor először voltam Libanonban, olyan helyen laktam, ahol nem volt telefonom. Akkor voltam először videó kamerával. Bent a tévében sikerült szereznem egy rádiós mikrofont. Ugyanis Chrudináknak valahogy mindig rövid volt a mikrofon kábel. Ezzel a rádiós mikrofonnal Chrudinák mehetett, ahova akart. Én meg vagy utolérem, vagy nem, de kábellel nem voltunk összekötve.

Beirutban van egy Zöld Vonal nevű hely, ami gyakorlatilag olyan, mint az Andrássy út, talán kicsit keskenyebb. Az egyik oldalán keresztények, a másikon meg muzulmánok voltak. A közepe meg tele van hordva buszroncsokkal, tankroncsokkal, bútorokkal, kilőtt házak romjaival. Gyakorlatilag ez egy barikád, amelynek a két oldalán két évtizede ülnek emberek, és az a foglalkozásuk, hogy ami mozog, arra lőnek. Hála a rádiós mikrofonnak, elindultunk a Zöld vonal mentén. Közben hatalmas lövöldözés kezdődött keresztbe. Lehetett is látni, meg szörnyen csattogott is.  Chrudinák fogta magát és átment a túloldalra, hogy egy szemléletes példát mondjak, mintha az „Operától” meglátta volna, hogy szemben a „Balettintézetnél” egy kilőtt üzlethelységben ül egy csapat, középen parázs van, és kávét főznek. A hang megvolt hála az URH-s mikrofonnak. Én pedig megálltam még takarásban az „Operaháznál”. Chrudinák szépen átslisszolt a szemben lövöldözők között. Lehet, hogy éppen abbahagyták, vagy nem is akarták lelőni. Szóval átment. Egy darabig tartottam a kamerát és fényképeztem a „Balettintézetet” az „Opera” mellől, de hát – de hát, végül is egyszer csak utána kellett mennem! Szépen, járó géppel elindultam, kifelé az „Andrássy útra”. Gondoltam, hogy ha már mindenáron le akarnak lőni, az legyen meg képben is! Kifordultam az útra, majd oldalazva átmentem, szépen bementem és ott folytattuk tovább. Megcsináltuk az interjút. A felvétel valamiért elég jól sikerült (véletlenül) és bele is került így teljes hosszában a Panorámába. Akkoriban még nem volt mobiltelefonon, sőt talán még vonalas sem. Az anyám nézte ezt az egészet csütörtök este fő műsoridőben, a Panorámában, hogy én mit tettem. Majd a következő történt. Véget ért a Panoráma úgy kilenc körül. Egyszer csak csengettek. Ez vajon ki lehet ilyenkor? Hát az anyám volt, aki slaffrokban hívott egy taxit és feljött a Diósárok útra, becsöngetett, és amikor ajtót nyitottam szó nélkül adott egy hatalmas pofont! Majd visszaült a taxiba és hazament. Mert, hogy nem volt telefon!

Sok hasonló esetem volt egyébként, csak akkor az ember nem figyel ezekre a veszélyekre. Azt hiszem az öreg „Cabi” (Czabarka György) mondta, hogy azon a 4: 3 arányú aranymetszéses képen kívül, ami az adóról eljut a nézőhöz, ami azon kívül van, az senkit nem érdekel. Senkit nem érdekelt, hogy neked mi bajod van, hogy tengeribeteg vagy-e vagy hasmenésed van, vagy lázas vagy. Amikor másodszor voltam Libanonban akkor egy héten keresztül 41 fokos lázam volt. De nem lehetett mit tenni. Nem lehetett hazamenni, Nem lehetett nem forgatni. Nem lehetett annyi pénzt kockáztatni, amibe az utazásunk került. Anyagot kellett haza vinni! Elmentünk a Beka völgybe, ahol mindent lehetett kapni, negyedáron mint Európában és vettem egy lónak való adag antibiotikumot és kezeltem magam. Közbe egyik helyről a másikra utazva úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Később kiderült, hogy skarlátot kaptam, De ott és akkor ez senkit nem érdekelt. Olyan nincs, hogy azért nem csinálok meg egy filmet, mert lázas vagyok. Ez nem működik. Egy napot nem voltam betegállományban a harminchét év alatt. Szóval veszélyes hely sok volt Afrikában, Jemenben. Erre van egy nagyon jó történetem. Koltait megkérték, hogy vegyen fel egy szívműtétet. Fel is vette az egészet, szépen bevilágítva, Ő is be volt öltöztetve, sterilizálva ő is meg a kamera is, ahogy kell. Majd hazament, lefeküdt aludni. Három nap múlva hívták a professzorok, hogy nézzek meg a vetítőben együtt a felvételt. A vetítőben a látványtól elájult. Kiderült, hogy egy csepp vértől elájul. A felvétel közben csak a munkára figyelt, akkor nem ért rá elájulni. Valahogy így van az ember a veszéllyel is! Egyébként sok olyan hely van, ahova szeretnék eljutni. Például Dél-Amerikában csak Venezuelában voltam, Ausztráliában nem voltam sohasem. De azért nincs már az a rettenetes vágy bennem, hogy valahova visszamenjek, s hogy valahova menjek. Ezek akkoriban egyébként két-három hetes utak voltak. Ma már ilyenek nincsenek. Szóval olyan hely már nincs, ahová nagyon vágynék. 85-ben voltam Vietnámban és Laoszban és most 2006-ban visszamentem. Érdekes volt húsz év elmúltával. Most nem utazom, nem dolgozom külföldön. De azzal szoktam magam nyugtatni, hogy, dolgozom harminchét éve ebben a szakmában, és abból húsz éve példátlanul jó volt, itthon is meg külföldön is. Ami utána jött arról már szerintem senki nem tud sok jót mondani. Az első húsz évet élveztem, ez meg ami most van az a megélhetési operatőrség. Mindenki azért dolgozik, hogy kifizesse a villanyszámlát. És ha egy évben van egy jó napja, akkor, már megérte.

A magyar operatőrök közül nagyon szerettem Ragályi Elemért, a külföldiek közül is van sok kedvencem, de a Ragályit meg a Koltait nagyon szeretem, azt hiszem ez két nem akármilyen név. Van egy-két film, amit megnézek újra. Amit mindig megnézek akárhányszor, csak lehet az a Casablanca. Támadják innen-onnan, de az mind csak blabla. Nagyon jól megcsinált film, zseniális színészekkel. Meg hát egy világról szól. Nem mai szemmel kell nézni! Antonioni Nagyítását is megnézem, amikor csak tehetem, meg az összes Fellini filmet. Be kell valljam, hogy az ingó, mindig mozgó, billegő kamera által teremtett un. mai képi világot nagyon utálom! Ugyanis megfosztják a nézőt attól, hogy valamit esetleg tüzetesebben megnézzem. Ez most lehet egy szobor, lehet egy kép, de, lehet a Haumann Péter szeme, a Garas Dezső homloka, nagyon közeli arca, vagy a Régi idők focijában a Minarik Ede különleges, chaplini alakja. Ha ezeket elkezdjük így billegtetni, rángatni, a dolog nem működik. Ezek öncélú dolgok. A színész nem lesz jobb tőle. Arra vagyok kíváncsi, aki beszél, nem arra az operatőrre, vagy áloperatőrre, aki himbálja a kamerát. Én is tudnám himbálni, ha akarnám, de nem himbálom. Átfordul a dolog. Régen ez a fajta képi világ egy kicsi szelete volt annak a képi világnak, amit a tévé közvetített. Ez volt a klippek világa. Ma már kezd visszafordulni a dolog. A klippekbe kezdenek olyan képeket, szép képeket tenni, amit az össze többi műsorba kellene tenni. Fel van fordulva a világ. Nem félek, attól, hogy azt mondják, hogy öreg vagyok. Ez nem kor kérdése. Egy normális ember, ha a Kállai Ferit akarja nézni, akkor ne mozgassák a kamerát, jobbra, balra, le, fel! Meg ne azt mutassák, aki kérdez, mert az azért van ott, hogy a mikrofont tartsa! Kezdenek a riporterek visszakúszni a képbe. Hosszú ideig teljes joggal kikerültek onnan, mert nem rájuk voltam kíváncsi. Egyébként arra sem kíváncsi senki, hogy ki fényképez.