A gyakorlat még ma is az, hogy az előadásokon nem használnak hangosítást, de rádióközvetítéskor, vagy az előadások képi rögzítésekor igény lehet, és van a mikrofonozásra, de úgy, hogy azok a képen ne legyenek láthatók.
A New York Times nemrégiben hatalmas botrányt keltett opera-rajongói körökben a Metropolitan Operaház egyik előadásáról készült fotóval, amelyen a figyelmes olvasó felfedezheti Diana Damrau szopránra erősített mikrofont. (A cikk szerzője Anthony Tomassini szellemes címet adott írásának: „Bedrótozva az operában”) A New York-i „Met” mindig is büszke volt a jó akusztikájára, no meg arra, hogy nincs hangosítás a „házban”, így valóban nagy megrökönyödést keltett a rejett mikrofon. Ám a Met ügyvezetője sietett hansúlyozni, hogy a testmikrofont csak a High Definition videós operaközvetítés hangjához használják, az előadások hangosítására sosem.
Hasonló esetünk volt a bécsi Musikverein „aranytermében” készített operaáriák előadását rögzítő videófelvétel során: a gyenge, ám szép hangú szoprán ügynöksége feltételül szabta, hogy hangosítsuk a művésznő halk énekhangját, különösen a viharosabb zenekari részeknél. A Musikverein igazgatósága azonban kategórikusan megtiltotta, hogy hangsugárzókat vigyünk be a koncertterembe, ezért be kellett csempésznünk a miniatűr hangfalakat, majd el kellett rejtenünk a színpad holland virágdekorációja mögé…
A zenés drámát, az operát a nézőtérről egy jellegzetes hangzásbeli perspektíva jellemez, amit az énekesek távolsága, iránya határoz meg. Itt nem működik a musical-ban az énekesek arcára ragasztott mikrofon „arcba szóló” hangzása (egyébként a musical-ben sem…). Aztán ott van a zenekari hangzás: a szimfónikus zenekar a színpad alól, a zenekari árokból szólal meg, ettől a zenekari hangzás is „operássá” válik. A felvétel során ezt a hangképet hitelesen kell visszaadni.
A feladat azért különösen nehéz, mivel az opera-videóknál – teljes joggal – a képi megjelenés a legfontosabb, a cselekmény drámai hatásának tökéletes visszadása érdekébe ezért aztán alapvető elvárás, hogy mikrofont ne lásson a néző. A zenekar mikrofonozása az egyszerűbb eset, mert bár a hangyományos szimfónikus zenekari felvételtechnikák (főmikrofon, szpotmikrofonok) nem alkalmazhatók, de diszkrét mikrofonállványokkal bemikrofonozhatók a hangszerek, hangszercsoportok.
Az igazi kihívás a szólisták hangfelvétele, látható mikrofonok nélkül. A testre erősített mikrofonok itt az előbb említett hangzásbeli jellegük miatt nem alkalmazhatók, és belógatott mikrofonozásra sincs lehetőség az operaszínpadok adottságai miatt. Itt más technikára van szükség. Azonban erről nem találni semmiféle írott információt sem szakkönyvekben, sem az interneten. Részben azért, mert valójában igen kevés hangfelvétel-készítő foglalkozik vele, másrészt úgy tűnik, hogy akik tudják, azok hétpecsétes titokként kezelik módszerüket.
Nekem szerencsém volt, mert a műfaj fellegvárában a New York-i Metropolitan operaházban alkalmam volt megnézni a zenekari árok és a színpad bemikrofonozását, ráadásul több mű esetében. Márpedig a Met szakemberei rendelkeznek a legnagyobb tapasztalattal, mivel 1931 karácsonyától rendszeresen közvetítettek előadásokat, először rádión keresztül, aztán a DVD lemezen a formátum kilencvenes évek-beli megjelenésétől, manapság pedig a „Met in HD”, High Definition videóközvetéseik láthatók a világ nagyvárosaiban, Magyarországon a MÜPA Fesztivál színháztermében, és az Uránia filmszínházban.
A nagy kihívás tehát az opera természetes hangzásának megőrzése – abban a perspektívában, ahogy azt a nézőtérről halljuk. A műszaki kihívás egyrészt a zenekari árok bemikrofonozása, másrészt, és mindenek előtt a színpad teljes lefedése „láthatatlan” mikrofonokkal. A Met megoldását használtuk legutóbbi opera-DVD felvételünkön, Csajkovszkij: Anyegin előadását a MÜPÁ-ban vettük fel 3D Blu-ray videóképpel. A színpad lefedéséhez két zónás mikrofon-sort használtunk, a színpad nézőkhöz közelebb eső területét négy szuperkardioid mikrofonnal, a színpad hátsó részét négy „kispuska” mikrofonnal fedtük le. A „láthatatlanság” érdekében a mikrofonokat színpad élénél helyeztük el. A színpadi dobogás miatt egyébként sem jöhet szóba a színpadra helyezett mikrofonállvány, ezért a zenekari árokba helyezett állványokból csak a mikrofonfej látszott a színpad felől. A mikrofonok beállítása az irányított karakterisztika miatt különösen kritikus, pontosan ismerni kell a szereplők pozícióit.
A surround hangfelvétel a széles és mély színpad miatt kiváló lehetőséget ad a színpadi mozgások látványos visszadására. Ez viszont hatalmas feladat a két színpadot lefedő mikrofon-sor keverésekor, mivel a mikrofonok által felvett színpadi és teremzaj minimalizálása nélkülözhetetlen. Ez pedig csak úgy oldható meg, ha az adott pillanatban csak azoknak a mikrofonoknak a hangját keverjük be, amelyek előtt énekelnek, lekövetve a mozgásokat. Mindezt úgy, hogy közben a perspektíva is megmaradjon, és ami a legfontosabb: átjöjjön a dráma.
Mint említettem, a surround három front-csatornája (L, C, R) a sztereó két csatornájához képest hatásosabb eszköz a színpadi mozgások visszaadására. Viszont a hátsó „surround” csatornák szerepe statikus, gyakorlatilag a teremhangzás biztosítására, a közönség atmoszféra, illetve a taps visszadására szorítkozik. A hangi utómunka során mindenek előtt ezeket a mozgásokat „finomhangoljuk” a színpadi mikrofonok folyamatos arányváltozásával. Emellett a közelmikrofonozott, ezáltal száraz zenekari hangzást korrigáljuk mesterséges zengetővel úgy, hogy a zenekar a felvétel egészét jellemző térbe kerüljön. Némi editálásra is sor kerülhet, ha van kicserélhető felvétel az esetleges elcsúszott, kimaradt hangokra, de természetesen erre jó a képfelvétel. Ennél a felvételünknél, mivel egyidejűleg CD-felvétel is készült az operáról, különleges feladatot jelentett, az igen eltérő hangzás miatt, hogy néhány hangot a CD-felvételből kellett bevágni. Végül, mivel felvételeink 96 kHz/24 bites formátumban készülnek, de a DVD/Blu-ray masztering készítés során „helyhiány” miatt 48 kHz/24 bitesre redukálnák, ezért a lehető legjobb hangzás érdekében inkább magunk csináljuk a lekonvertálást.
Szintén az utómunka kérdése, hogy miként szólal meg a hanghordozóról a sztereó változat. Gyakorlatilag a DVD és Blu-ray lemezek kapacitása behatárolja a lehetőségeket, a kép és a sokcsatonás surround hang mellett nincs lemezkapacitás a sztereó kevert hang számára. (És ez még a jobbik eset, mivel nemritkán csak sztereó hangot tartalmaz a lemez, amelyből „felkonvertálással” a lejátszó talál ki surround hangsávokat…) A stúdióban egyértelműen hallható, hogy a lejátszók algoritmusa által a surround hangsávokból automatikusan lekevert kétcsatornás változat nem olyan, mint a direkt sztereó keverés, éppen ezért folyamatos kontrollal időről-időre ellenőrizzük – főleg a kritikus helyeken az automata-downmix hangzását.
Jelenleg a nagyfelbontású surround és sztereó változat „együttélésére” a lemezkapacitás miatt megoldást csak a „csak zenét” tartalmazó formátum, a Pure Audio Blu-ray nyújt. Azonban ezen a területen is itt egy újabb formátum-háború: a néhány éve piacon lévő Pure Audio Blu-ray mellett tavaly megjelent két Blu-ray korongon forgalmazott vetélytárs, a Naxos Blu-Ray Audio kiadványai és az Universal Music Group (UMG) formátuma, a High Fidelity Pure Audio (HFPA). De míg a PA Blu-ray amolyan nagyfelbontású „CD”, amelyen képernyő nélkül navigálva választhatunk a track-ek és a surround, illetve a sztereó változat között, addig a két utóbbi használatához szükség van a TV-re.
A kép- és hanghordozók az utóbbi évtizedekben folymatosan változnak, így az optikai korongok korszaka is minden bizonnyal hamarosan véget ér. És nem kizárt, hogy az operafelvételek technikája is változni fog: a ma még elutasított testmikrofon és testmikrofon-hangzás lehet, hogy egyre inkább része lesz az operaközvetítéseknek, -felvételeknek, a „bedrótozott” énekes pedig megszokott látvány az operházakban. Aldous Huxley után szabadon: „Boldog, szép új világ…”
Matók István
