Csupán a mi szerencsénk, hogy olyan anyagot választottak, ami az elmúlt évezredek során nem semmisült meg, és még a rajta található jelek sem tűntek el róla. Belső-Ázsiában volt szerencsém látni több ezer éves sziklarajzokat és faragott kőoszlopokat, az eredeti helyükön. Ma is teljes szépségükkel gyönyörködtetik szemlélőiket. Biztos vagyok abban, hogy ebben a történeti korban jóval több minden született, ami viszont nyomtalanul eltűnt, minden bizonnyal azért, mert „nem jól választották meg” az alapanyagot.
A kőkor nem azt jelenti, hogy csak a követ ismerték és használták, hanem, hogy ebből a korból nem maradt ránk más, csak a kő.
Az ember a tudatos művészeti tevékenység megjelenése óta küzd azért, hogy a létrehozott alkotások örök időkre megmaradjanak.
Ugorjunk most néhány ezer évet. Amióta a mai modern értelemben vett festészet megjelent, nem sokkal az első ezredforduló után, folyamatos versenyfutásban vagyunk az idővel, hogy a festmények eredeti pompájukban legyenek megtekinthetőek. Jó ideje önálló szakma a műalkotások felfrissítése, állagmegóvása, megőrzése az utókor számára. A küzdelem azóta fokozódik, hogy a bennünket körülvevő légkör elveszítette vegyi semlegességét, és az általunk odajuttatott szennyezőanyagoknak köszönhetően egyre gyorsuló ütemben támad meg mindent a máskülönben éltető levegő. A festményeket ugyan elzárhatjuk klimatizált raktárakba, de mi legyen a köztéri szobrokkal, épületekkel? A savas levegő és eső szinte elemészti, főleg a mészkőből faragott alkotásokat, épületelemeket, de nincs kegyelem a márványnak, bronznak sem.
Az idén lesz 120 éve annak, hogy a nagyközönség mozgókép-előadáson vehetett részt. A fotó is alig múlt 180 éves. Tehát a fény optikai leképezéséről még rövid idejű tapasztalataink vannak. Azért azt biztosan tudjuk, hogy a nem megfelelően tárolt fotográfiai üveglemezek, filmtekercsek, papírképek hamar elveszítik a rajtuk tárolt információt. A helyzet tovább romlik a színes képek esetében, ahol is a színezékek szerves anyagok, melyek még a zselatinba (állati kötőszövetből előállított, 98-99%-ban fehérje, E441, más néven kocsonya) ágyazott ezüstnél is hajlamosabbak a megsemmisülésre.
Azután jött a digitális váltás (majdnem forradalmat írtam), és az addig kézzelfogható dolgok „elpárologtak”, és kézzel meg nem fogható számsorokká váltak. Na ezt őrizze meg valaki! A számok ugyan leírhatóak papírra, vagy esetleg kőbe is véshetjük azokat, de akár csak egy kicsinyke kép esetében is, több lapot töltene meg, ha ezzel próbálkoznánk. Álljon itt egy összehasonlítás arról, hogy a különféle, egységnyi felületű hordozó anyagok milyen sűrűségű információ befogadásra alkalmasak.
Látható, hogy fordítottan arányos az adatsűrűség a várható élettartammal.
Amióta a számítástechnika helyet kapott a mindennapi életben, a tudósok, mérnökök különféle ötletekkel álltak elő, az egyre meredekebben, már-már az ősrobbanás tágulási sebességét is utolérő bitrobbanás okozta (fölös) információtágulás tárolására.
Az egyik irányzat bizonyos fémek mágnesezhetőségén alapul. Vagyis nagyon kicsi, mikroszkopikus részecskék mágneses irányát forgatjuk, hol egyik, hol másik irányba. Ezek a mágneses adathordozók.
Másik megoldás, hogy megfelelő hőfokra történő melegítéssel, bizonyos fémötvözetetek kristályszerkezetét váltogatjuk a szabályos kristályrács és az amorf állapot között, ezáltal a fényt vagy visszaverik, vagy nem. Ezek az optikai adathordozók.
Legfrissebb próbálkozás a félvezetőkben történő tárolás. Ez a flash memória, ez az alapja a memóriakártyáknak és az SSD meghajtóknak. Feszültség alatt álló félvezetőkben már régen lehet tárolni. Az újdonságot az jelenti, hogy a tápfeszültségről történő lekapcsolás után sem felejti el a rábízott adatot.
Az adatok tárolásában ez a három módozat a legelterjedtebb. Ami ezeken kívül esik, az még nem hódított teret.
Mitől biztonságos az archiválás?
Először is nézzünk körül a környezetünkben, és vegyük sorba, amit akár a saját lakásunkban is tapasztalhatunk.
Nem árt neki a víz. Itt alapvetően nem az árvízre kell gondolni, bár az is eléggé romboló munkára képes, hanem az alig látható párára, ami alattomosan korrodálja az útjába kerülő fémet, és lazítja a kötőanyagokat. Ennek kizárása csak szabályozott (klimatizált) környezetben lehetséges.
Nem árt neki a por. Mindenféle, szemmel nem látható részecske lebeg folyamatosan a minket körülvevő levegőben. Ennek két káros csoportja van: az első a mechanikailag veszélyes, nagyon kemény, elsősorban kvarc kristály, ami megtapadva, a súrlódó felületeken hoz létre karcolásokat, ami egy idő után az adat visszaolvasást nehezíti meg, vagy teszi lehetetlenné. A másik veszélyes csoport a kémiailag aktív anyagok köre. Ezek olyan részecskék, amik reakcióba lépnek az adathordozóval, kémiailag bontják meg azt. Ezzel rombolják az adatokat. Védekezni ellene szintén a szabályozott környezettel lehet.
Nem árt neki a mágnesesség. Azt hiszem, természetes, hogy ha egy adathalmazt a hordozó mágneses állapotának tudatos megváltoztatásával hozunk létre, akkor ez megsemmisülhet, ha erős (esetleg változó) mágneses térbe helyezzük. A mágneses tér mindenhol jelen van, hiszen a bolygónkat is ez öleli körül. A veszélyt nem ez jelenti, hanem a hirtelen jelentkező, impulzusszerű változás, vagy a nagyon erős mágnes tér, legyen az váltakozó, vagy statikus.
Impulzusszerű például a villámcsapás, vagy egy elektromos szikra. Erős mágneses teret hoz létre egy nagy mágnes, például hangszóró mágnes, vagy nagyfeszültségű villamos felsővezeték, és egyéb erősáramú kábelek. Ezekkel jócskán körül vagyunk véve. Kivédése nem nagy feladat. A nehézséget az jelenti, hogy mivel érzékszervünk nincsen rá, nem biztos, hogy tudomásunk van a jelenlétéről.
Nem árt neki a hőmérséklet ingadozás. Ez szintén olyan környezeti tényező, ami nem rajtunk múlik. A hőmérséklet növekedése az anyagok öregedését gyorsítja. Elsősorban a szerves anyagok, például a hordozó anyagok tulajdonságait változtatja meg. Védekezni ellene csak a normál (20 °C körüli) hőmérséklet folyamatos biztosításával lehet.
Nem használódik el. Vagyis a folyamatos használat közben nem éri mechanikai behatás. Nem súrlódik, nem kopik, nem gyűrődik, nem deformálódik, nem szakad el.
Erős az adatbiztonság, megfelelő a hibajavítás. Ez azt jelenti, hogy „zajos” környezetben is biztonságosan elválasztható az információ a háttérzajtól. Biztonságosan megmondható, mi az „1” és mi a „0”. Szerencsére csak ezzel a két értékkel dolgozunk. Az adathoz íráskor némi többletinformáció is rögzítésre kerül. Ez egy matematikai algoritmus eredménye, ami abban segít, hogy olvasáskor felismerjük az esetleges hibát, és valamilyen szintig javítani is tudjuk azt.
A mentés megmentése, avagy időnként meg kell mozgatni az adatokat. Nem azért mert elgémberedtek, mint az ember lába, ha sokat ül a számítógép előtt, hanem hogy biztonságosan hozzáférjünk.
Talán még sokan emlékeznek a floppy lemezre. Ezek voltak az első információhordozóink. Ma már (és évek óta) nem tudok olyan számítógépet vásárolni, amiben ez a meghajtó beépítésre került. Ilyet már csak a fiókok mélyén találunk, vagy számítógép roncstelepen. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor még ez számított egyedüli tárolónak, rengeteg dokumentumot rögzítettünk ezeken a lemezeken. Az előrelátók a számítógép belső tárolóján is hagytak egy másolatot. Eltelt mondjuk húsz év.
A számítógépet azóta legjobb esetben ötször kicseréltük. Az adatmentés, átemelés vagy sikerült, vagy lemaradt valami (általában az, amire a legnagyobb szükségünk van húsz év távlatában), de nem baj, ott vannak a floppy lemezek. De hol van már a tavalyi hó, vagyis az a számítógép, amiben olvasni lehet ezeket? Szerzünk egy meghajtót, de már nincs olyan alaplap, amire csatlakoztatni lehet. Nagy nehezen megbirkózunk a feladattal, és akkor jön a kétségbeesés, hogy a hordozó már nem sok mindent hordoz, vagyis eltűnt róla az információ egy része. Persze ez a pesszimista végkifejlet, lehet, hogy minden hibátlanul olvasható. Ebben az esetben gyorsan, ismét elmentjük a szükséges fájlokat, és az egészet, ha nem feledkezünk meg róla, húsz év múlva, tíz év múlva kezdjük előröl.
Persze, mondhatná valaki, mi mozgóképészek nem floppy lemezeket használunk. Ez így van, de sajnos az összes adathordozónkra igaz az elavulás. A fizikusok és számítógép fejlesztők havonta állnak elő zseniális ötletekkel a tárolást illetően. Mi csodálatba esünk, mérlegelünk, beruházunk (nem is keveset), majd a gyártók még csak azt sem mondják, hogy „bocs tévedtünk, mégsem ez a legjobb”, és otthagynak minket, mint Szent Pál az oláhokat. Mi meg ott állunk egy nagy számhalommal, és retteghetünk, hogy mi lesz vele/velünk néhány év múlva. Ami biztos, hogy ismét a pénztárcánkat fogják nyitogatni. Az adatainkat pedig időről időre migrálni kell. Persze nem a manapság sokat használt értelemben, de valami hasonlóról van szó. (Migráció: a lakóhely megváltoztatása, elvándorlás egy területről, betelepülés egy területre, vagy egyszerűen csak vándorlás.)
Miután körülírtuk, hogy mitől érezzük biztonságban adatainkat, nézzünk egy kicsit körül a napi menüben, nézzük meg, napjainkban milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre.
Hogyan archiválunk?
Videoszalag: a legrégebbi, de még most is sok helyen használják. Azért fontos kihangsúlyozni, hogy videó, mert van egyéb is, arról később. Azt mondanám, ez az állatorvosi ló. Minden hibalehetőség fennáll a fent felsoroltak közül. Digitális rögzítés esetén talán a másolhatóság, ami a javára írható, de ez rengeteg időt vesz igénybe, mivel csak valós időben másolható.
Memóriakártya: Első ránézésre megfelelőnek tűnik, de igazából nem ismerjük a hosszú távú tárolhatóságát, azaz nem tudjuk, megtartja-e a félvezető az információt? A másik ok, amiért nem is kísérletezünk vele, hogy tárolókapacitás/ár arány ennél a tárolónál kiugróan magas, magyarul nagyon drága. Ezért ezt az eszközt jelenleg csak átmeneti tárolásra használjuk.
CD–DVD–Blu-Ray lemez: összefoglalóan 12 cm-es korong. Az első gondom vele, még mielőtt a fizikai tulajdonságait vizsgálnám, hogy tárolókapacitása, főleg a mai 4K-s világban csak tömörített(ebb) tárolásra ad módot. Márpedig főleg a hosszú távú mentés esetében, inkább az eredetihez legjobban hasonló, vagy muszter esetén az eredeti minőséget kell megőrizni. Az is kevés lesz néhány év múlva.
De nézzük a kritériumokat: Vízre nem érzékeny, porra is csak akkor, ha az sérülést okoz a felületén. Mágneses térre érzéketlen.
Van viszont egy rossz tulajdonsága. Az információt hordozó réteg egy 1 mm körüli vastagságú műgyanta hordozó anyagba van beágyazva. Ez szerves anyag, idővel változik. A legnagyobb gond, hogy a kezdetben tökéletesen átlátszó anyagban idővel – és ez rövidíthető a magas hőmérséklettel és a levegő vegyi anyag tartalmával – mikroszkopikus repedések keletkeznek.
Addig nincs is semmi baj, amíg a lézersugár áthatol ezeken az optikai töréseken, de amikor ezek mérete már a fénysugár hullámhosszának nagyságrendjébe esik, vagy meghaladja azt, nem biztos hogy az „1”-et „1”-nek és a „0”-t, „0”-nak olvassa. Még ez sem okoz gondot, amíg a hibajavítás elegendő tartalékkal rendelkezik. A probléma ezután kezdődik. A bajt tetézi, hogy semmiféle diagnózist, de még csak előrejelzést sem kapunk az állapot romlásáról. Ezért van az, hogy a leggondosabban kezelt lemezek is 5-10 év után nehezebben, vagy egyáltalán nem olvashatóak. Kicsit jobb a helyzet a préselt lemezek esetében.
Amennyiben biztosra akarunk menni 2-3 évente újra kellene írni lemezeinket, de kinek jut ez eszébe?
Merevlemez: winchester, HDD és egyéb névvel illetett tároló eszköz, ami ma legelterjedtebb a számítógép használók körében. Ez egy megbonthatatlan (körülbelül mint a népek barátsága) erős burkolatban elhelyezett mágneslemez csomag, mintha merev-hajlékony lemezeket (floppy) szerelnénk egy dobozba.
Portól garantáltan védett, talán víztől is. Viszont az erős mágneses tér már megbolygatja a tárolt adatokat.
Legérzékenyebb a mechanikai behatásokra.
Nagyon finom, precíziós szerkezete következtében nem szereti a rázkódást, ütést. Munka közben egyáltalán, de kikapcsolt állapotában sem tűr erős mechanikai behatást. A lemezek fölött repülő író/olvasó fejek, ha rázás következtében a lemezhez érnek sérülést okoznak. Mivel az adatsűrűség nagyon magas, a legkisebb felületi hiba is végzetes lehet.
Gyorsan forgó, mechanikailag erősen igénybe vett alkatrészeket találunk benne, amik egy idő után elfáradhatnak, ha meg nem használjuk rendszeresen, „beállnak”.
Azonkívül nem tudjuk, hogy a mágneses állapot, hogyan változik az (hosszú) időben. Tehát erről sem árt időnként visszaellenőrzött másolatot készíteni.
Merevlemez tömbök: Jó okunk van arra, hogy ne csak egy merevlemezt használjunk. Például az, hogy kevés a rendelkezésre álló hely. Ha már több lemezt használunk, akkor érdemes valamiféle kapcsolatba hozni azokat egymással. Például többet is teszünk a gépünkbe, és matematikai algoritmus alapján megosztjuk köztük a feladatot. Például úgy, hogy a folyamatos írást felosztjuk, így gyorsabb lesz az írás-olvasás. Ennek hátránya, ha egy ebben részvevő tároló megsérül, az egész adathalmaz használhatatlanná válik. Ha egy-két merevlemez kapacitását feláldozom, és az adatok mellett a hibajavításhoz is használható információt is tárolok megosztva, akkor egy egység meghibásodása esetén a csere után visszaállítható az eredeti tartalom. Ennek a számítástechnikában RAID (Redundant Array of Independent Disks) a neve.
A napi munka ma már elképzelhetetlen a RAID-ek nélkül. Hosszútávú tárolásra azonban nem alkalmasak.
Hálózati tároló: Ez valójában nem más, mint az előbb említett RAID hálózatba kötött változata. Ez elkerülhetetlen, abban az esetben, ha több helyről is szeretnének hozzáférni a fájlokhoz. Amennyiben nem csak tároljuk a videotartalmakat, hanem dolgozunk is vele, gyorsabb kapcsolatra lesz szükségünk, mint az otthoni gigabites ethernet hálózat.
A hálózati tároló nem szükségszerű, hogy a közelünkben legyen, sőt, még az sem szükségszerű, hogy a mi tulajdonunkban legyen, elég bérelni. Ezek a felhő alapú szolgáltatások. Erről akkor beszélünk, ha egy szolgáltatást a saját gépünkön veszünk igénybe, de a szolgáltatás infrastruktúrája tőlünk távol, számunkra ismeretlen helyen, nem a mi tulajdonunkban üzemel. Ezért a szolgáltatásért fizetünk. Fontos még, hogy a szolgáltatás bárhonnan elérhető, ahol csatlakozni lehet a világhálóra.
Vissza a szalaghoz? Most, hogy végre megszabadultunk a szalagos rögzítéstől, ismét kopogtat az ajtón, akárcsak a farkas a kismalac ajtaján, hogy engedjük be. De ez a szalag nem az a szalag. Most már úgy hívják: LTO (Linear Tape-Open). Ez egy a ’90-es években fejlesztett mágneses tároló. Azért, ha őszinte akarok lenni, ez mégiscsak ugyanaz a szalag, csak jobban vigyázunk rá. Ha csak tényleg adatmentésre használjuk, mint amire való, kevesebbszer kerül kapcsolatba az író/olvasó fejjel, mint videós elődje. Azonban pontosan ugyanaz a (le)mágnesezhető anyag található a borítás alatt, ami éppen úgy nyúlik, kopik és szakad, mint videós felmenője. Mégis sokan bízzák erre féltett felvételeiket. Az eddigi óriási tapasztalat alapján, azért el kell mondani, hogy a hiba lehetősége alacsony.
Talán nem is itt van a használhatóság korlátja, hanem abban, hogy rohamos ütemben fejlesztik ezt a tárolási technológiát. Az adatsűrűség többszörösére nőtt. Nagyából két évente megjelenik egy újabb generációja a szalagoknak is, de ami a mi szempontunkból lényeges, a meghajtóknak is. A gyártók eddig csak azt oldották meg, hogy az újabb eszközzel legfeljebb két generációt tudok visszamenni. Tehát, ha egy ma legújabbnak számító 6. generációs meghajtót helyezek üzembe, azzal legfeljebb egy 4. generációs szalagot tudok elolvasni, írni csak az 5. generációst. Valamikor beruháztam egy szalagos tárolóra, ha valami miatt újabb eszközre váltok, a régi szalagjaimat még azelőtt mentenem kell újra, mielőtt kidobom a régi meghajtót. Az adat költöztetése, ha jobban tetszik migrálása, idő, pénz és energia ráfordítást igényel, méghozzá nem is keveset.
Ha már az időnél tartunk, a szalagos tárolás másik kellemetlen tulajdonsága a rendkívül magas hozzáférési idő. Az adatokat egy szalagon, sorban egymásután tároljuk, ha az elején állunk és a végéről kell valamihez hozzájutni, akkor az egész szalagot át kell tekerni. Ha lassan teszem, a fél életemet a gép előtt töltöm, ha túl gyorsan, fennáll a mechanikai sérülés, szakadás esélye. Azonkívül számottevő idő, amíg a szalag a behelyezés után rendelkezésre áll.
Akkor most melyiket válasszam?
Aki ma „tuti tippet” ad, az látnok, és jobban teszi, ha a lóversenyen, vagy a lottón kamatoztatja természetfeletti képességét.
De hát egyre több a mozgóképfelvétel, és nekünk dönteni kell, méghozzá a lehetőségek közül valami olyat kell kiválasztani, ami nem csak rövid ideig, és viszonylag magas megbízhatósággal áll rendelkezésre. Az sem hátrány, ha nem olyan drága, hogy majd a következő váltásnál, ne sajnáljuk „kidobni”, vagy inkább csak elfelejteni az egészet.
A legtöbb tárolásban érintett gyártó nagy magabiztossággal érvel a saját portékája mellett. Közülük kevesen vannak, akik figyelembe veszik a mozgókép tárolásának különleges igényeit.
Ilyen például, hogy óriási méretű, nem ritkán több tíz gigabyte-os fájlokat kezelünk. Az írásnak, olvasásnak olyan sebességgel kell történnie, hogy biztonságos hozzáférést biztosítson, persze, csak ha nem kizárólag tárolunk, hanem esetleg bele is nézünk, ne adj Isten dolgozunk is a fájllal.
Mit mond erről a Sony?
Nekik van tapasztalatuk a számítástechnikában, médiatárolásban, és nem utolsósorban a videotechnikában is. A Sony a szavazatát a „tizenkét centis” korong mellett tette le. Első hallásra meglepő, hiszen fentebb nem túl sok jót nem írtam erről a lehetőségről. Lapozzon csak vissza a kedves olvasó!
A legnagyobb gondot a védelemül szolgáló műgyanta réteg okozza. Ezért a fejlesztők azt mondták: kerüljön az adatot tároló, hajszálvékony fémötvözet a műgyanta tetejére. Akkor a lézer sugárnak nem kell ezen a rétegen áthatolnia, tehát az olvashatóságot nem befolyásolja az öregedés. Viszont így az adat réteg nagyon sérülékennyé vált, annak ellenére is, hogy azért egy nagyon vékony lakk réteg védi. Ha elzárjuk az avatatlan kezek elől, és nem engedünk közvetlen hozzáférést a felhasználó számára, akkor ezt a hibalehetőséget szinte a nullára csökkentettük. Szerkeszteni kell egy megfelelő burkolatot, hozzá egy befogadó meghajtót és kész az új tároló eszközünk. Persze ügyes, erős emberek mindig voltak, akik képesek megoldani egy zárt doboz felnyitását.
Egy ideje használatban van már ez az optikai lemezes rendszer. A neve Professional Disc és jó néhány kamerában ez szolgál rögzítésre. Azt kell mondjam, teljesen megbízhatóan működik.
A Sony ezt fejlesztette tovább, és 12 darab lemezt csomagolt be egy pakkba. A korongokat egy mechanika emeli be az olvasás helyére, de ez nem a szemünk láttára történik, a rendszer teljesen zárt. A nem olyan régen megjelent első generációban a Sony, a Professional Disc-ből már ismert lemezeket helyezte el.
A rendszer neve Optical Disc Archive, röviden ODA. Mint mondtam, a rendszer már működő első generációjában a Blu-ray lemezekhez hasonló korongok helyezkednek el. Az így kialakított csomag legnagyobb tárolókapacitása 1,5 TB.
Az ebben az évben várható második generációs eszköz meghaladja ennek kétszeresét, és a legnagyobb tárhely 3,6 TB lesz. Előjelzések szerint lesz még egy harmadik generáció is, ehhez viszont lemezcserét kell végrehajtani. A legfeljebb 128 GB-os Blu-Ray lemezt felváltja majd az Archival Disc, ami egy szintén 12 cm átmérőjű korong. Ennek legnagyobb tárolókapacitása 1 TB. Az Archival Disc-ből 6 TB-os ODA csomag készül majd, várhatóan 2017-ben.
Mi történik az újabb generációk megjelenésekor a régi adatokkal? Ezt a kérdést teljes joggal teheti fel a kedves olvasó. A generációváltás eddigi tapasztalatai alapján ment minden a kukába. De gondoljunk csak a CD lemezekre, ami ugye az elő nemzedéke a 12 cm-es tárolásnak. Az első CD lejátszóink vagy működnek még, vagy már régen váltottunk DVD-re, és nem olyan régen Blu-ray-re. Ez utóbbi készülék, minden gond nélkül lejátssza a régi CD-ket is. Sőt a számítógépbe épített Blu-Ray meghajtó nem tiltakozik, ha CD-t szeretnénk írni. Vagyis azt mondhatjuk, hogy felülről lefelé kompatibilis. Mindent ír és olvas, ami a saját szintjén, vagy az alatt van. Ez az ODA alapfilozófiája is. A régebbi generációkból származó hordozókat írja és olvassa, tehát a tárolt információt nem kell újraírni a meghajtó cseréje után.
De vajon meddig maradnak olvashatóak az adatok?
Mivel még hosszú távú tapasztalatok nem állhatnak rendelkezésre, ezért csupán a mesterséges öregítés eredményeire lehet támaszkodni. Ez azt mutatja, hogy rendkívül magas hőmérsékleten (80 °C) az élettartama néhány ezer óra, szoba hőmérsékleten viszont 107 óra a várható élettartam.
A Sony előrejelzés szerint 42 °C hőmérsékleten – amit ha elér a globális felmelegedés, már nem az adatok megőrzése lesz a legnagyobb gondunk – 50 évig lehetünk biztosak abban, hogy visszanézhetőek lesznek felvételeink. Persze én is gond nélkül vállalok garanciát akár 100 évre is, kérjék majd rajtam számon! Azért mégis azt gondolom, abban biztosak lehetünk, hogy nem kell évente átmozgatni egy teljes archívumot. A lemezek tárolása nem igényel különleges környezetet. Nem érzékeny vízre, porra (zárt a rendszer), hőmérsékletre, mágneses térre.
Ez a rendszer ígéretesnek tűnik. A lemezcsomagok ára úgy tűnik, egyelőre a hasonló kapacitású merevlemezek árával hasonlítható össze. Reményeim szerint a gyártás növekedésével ez mérséklődik majd, de már így sem irreálisan magas.
Nagy archívumokban ennek a robotizált változata is használható. Egy modulárisan bővíthető rendszerrel akár 535 lemezcsomagot is kezelhetünk. Ez már jelenleg is több mint 800 TB tárkapacitást jelent.
Jelenleg itt tartunk. A választást a kedves olvasókra, kollégákra bízom. Úgy gondolom, hogy ezt a témakört nem zárhatjuk le. Talán nem is olyan sok időt kell várni arra, hogy újabb tároló eszközök megjelenéséről számolhassak be.
Csupán egyetlen dologban vagyok biztos: Navigare necesse est, vagyis ARCHIVÁLNI KELL!
Dénes Zoltán
www.studiotech.hu
Az IVS Player célja a Face2-ben létrehozott sablonok működtetése és tetszőleges tartalmakkal való lejátszásuk.
A program felülete a következő fő részekből áll:
- Fájlok
- Rendező
- Playlisták
- Preview
A fájl ablakban kiválasztott könyvtárból húzzuk be a sablonokat a rendezőbe, és ugyaninnen a különböző tartalmakat a sablonok előre kijelölt adatmezőibe, illetve playlistáiba. A preview-n követhetjük nyomon a kijátszás folyamatát.
A rendezőbe húzott sablonokat tetszőlegesen átnevezhetjük és elrendezhetjük a műsor alatt való kényelmes használathoz. A sablonok paneljei az átláthatóság érdekében a lehető legkisebb helyet foglalják el, de bizonyos funkciók eléréséhez ki tudjuk őket nyitni. A kinyíló felületeken különböző beállításokat tehetünk: eltolhatjuk a sablonok megjelenítési helyét (ha esetleg ütköznének más sablonokkal (pl. a tv logója), befolyásolhatjuk a sablonok takarási sorrendjét, stb.
Minden sablon (előzetesen, még a Face-ben) megjelölt rétegeinek tartalmához hozzáférünk (pl. „riporter név” – réteg). Ezeket kinyitva, táblázatszerűen látjuk a tételeket, amelyeket akár lejátszás közben is átírhatunk (a változás rögtön kijátszásra is kerül). A táblázatot tetszőlegesen bővíthetjük új sorokkal (természetesen törölhetünk is), valamint behúzhatunk text fájlokat, amelyek sorai azonnal bekerülnek ebba a táblázatba. Ebben az esetben mód van arra, hogy a program folyamatosan nyomon kövesse a behúzott text fájl változásait és akár automatán, akár kézzel, egy gombnyomással frissítsük a playlistát a fájlból.
Lehetőség van a grafikus tartalmak cseréjére is, ezek fájlneveit ugyanúgy táblázatban látjuk, amelyekhez természetesen szintén hozzáadhatunk és törölhetünk tételeket.
Bizonyos esetekben célszerűbb a kiemelt playlista használata. Ez kétféle lehet, egymással nem összefüggő (single), illetve egymással összefüggő (treechild) felirat sorok listái.
Utóbbi esetben páros feliratlistát kezelünk, amiből az egyik a főcím (pl. „életet találtak a Hold túloldalán”), a másik az alcím lista („holnap indulnak az űrhajósok”, „óriási az expedíció nemzetközi támogatottsága”, „az utazás paradigmaváltást okozhat”, stb.). Minden főcímnek saját alcím listája van, ezeket külön is lehet vezérelni.
Kiemelt playlista használatakor (treechild esetén csak a főcím) tételekkel el tudunk indítani, illetve le tudunk állítani más sablonokat (pl. a fenti esetben egy „exkluzív” feliratot), a szöveg mellett található ikonokkal.
Ezekbe a kiemelt listákba szintén behúzható külső text fájl, ennek kezelési és működési logikája megegyezik az előzőekben említettekkel. Sőt, ilyen külső listát használhatunk crawl illetve roll tartalom kitöltéshez is (a program mindig mutatja, mely sorok vannak éppen megjelenítés alatt). Így könnyen crawl-ba fűzhető olyan text fájl, amelybe például telefonos sms-ek kerülnek. Itt is lehet választani az automatikus és kézi frissítés között (utóbbi esetben megvárható a szövegek moderátori ellenőrzése, még a képernyőre kerülés előtt).
Nem csak a playlista elemek vezérelhetnek más sablonokat, mód van arra is, hogy a sablonok közvetlen hatással legyenek egymásra. Egyszerű összekötésekkel megadhatjuk, hogy mely sablonok elindulása, vagy megállása milyen más sablonokra legyen indító, vagy megállító hatással, amihez rendelhetünk (akár tizedmásodperces pontosságú) időzítést is.
Mindezeken felül mód van a sablonok csoportokba rendezésére. Ez esetben a csoportba tartozó bármelyik sablon vezérlése ugyanolyan hatással lesz az összes többire (egyszerre indulnak el és egyszerre kezdenek leállni). Természetesen mód van komplett csoportok vezérlésére is, a fent említett módok mindegyikével (playlista tétellel, vagy a sablonokkal való ráhatással).
Mikor összeállítottunk egy sablon-rendszert, a projekt kimenthető, így előre összeállíthatóak és betölthetők a műsorokhoz szükséges konstrukciók. Ezek a projektek akár egymásra is tölthetők (merge).
Végül, bármelyik sablon bármelyik rétege cserélhető anélkül, hogy a sablont meg kéne állítani, tehát képesek vagyunk olyan sablonrendszert összeállítani és működtetni, mint pl. a CNN, BBC, SKY műsoraiban látott folyamatos, perceken át tartó, bizonyos témákat elemző hírfolyamok. ( – )
