Egyszer előfordult, hogy egy igazgatót, aki hosszú évek alatt technikusból küzdötte fel magát a jelentős pozícióba, arra köteleztek, hogy ossza ki több tucat beosztottjának (köztük korábbi közvetlen kollégáinak) a felmondási papírt, majd amikor ezen a fájdalmas procedúrán végre túlesett, őt az elnök küldte el.

Csakhogy a kilencvenes évek közepén, amikor beindult a kereskedelmi televíziózás, amikor az országos hatókörű, külföldi tulajdonú tévék megalakultak, az elbocsátott, vagy önként távozott MTV-s műsorkészítőkért kapva kaptak, s legtöbbjük azóta is megbecsült munkatársa azoknak az intézményeknek. Televíziós konjunktúra volt  akkor, szinte mindenhol volt beruházás, bővítés nemcsak Budapesten, de a vidéki, városi televízióknál is, és mindenki előbb-utóbb elkelt a piacon.

Mi a helyzet most, 2011-ben?

Néhány éve tart a gazdasági válság, tetézve a televíziós-rádiós szakmában ezernyi bizonytalanságot, félelmet generáló politikai fordulattal. A közszolgálati intézményeket magába szívó új MTVA konglomerátum nem letisztult műsorpolitika birtokában, nem kész műsortervekkel és hozzájuk rendelt pénz- technika- ember alaphármassal, nem műsorráccsal a kézben válogat betagolt dolgozói körében,  hiszen a feladat jelszó szinten egy ködös megújulás, valójában a fizetésekre költendő összeg drasztikus csökkentése akár a bevált szakemberek, nem ritkán védett korban lévők elbocsátása árán.

Nem vitatva azt, hogy ha már ilyenné tették a közszolgálati televíziózást, van az elbocsátásokban némi ráció, de nem megkerülhető a kérdés: a mai gazdasági helyzetben, amikor minden kis- és nagyobb televízió pénzhiányban szenved, amikor nem fejleszt, nem bővít sem technikai infrastruktúrát, se műsort, mi lesz azzal a sok hozzáértő emberrel, akik most utcára kerültek? Hová vész a rengeteg tapasztalat, hová a tetterő? A televíziózás sok átfogó diszciplina speciális foglalkozási formája. A híradós újságíró nem tollal, hanem képpel ír, a riporter, bár újságíró, mikrofonnal a kezében tudósít, az évtizedek óta televízióban dolgozó képvágó, hangtechnikus, vagy képmérnök a hanghoz meg a képhez ért, most viszont 40-50 évesen új életet kell(ene) kezdenie, ha lennének befogadó televíziók, ha lenne munka, csak közel hasonló is.

Ennek az elbocsátási hullámnak ez a tragikuma. A nézői „végzettségűek” felülkerekedtek a szakmán. S nézve az elbocsátottak, de főleg az „az új megváltók” listáját, lát valaki garanciát arra, hogy a maradók keze nyomán majd megugrik a nézettség?  Özönlenek majd a hirdetők, s ömlik majd a pénz szakajtóval?

Ha lesz, aki nézi, majd meglátja…

 Nagy Lajos