Az egyik utolsó nagy bölénye ő annak a generációnak, amelyik több évtizedes ízlésbeli lemaradást átugorva úgy igazította hozzá a magyar művészet óráját az európai időzónához, hogy nem egyszerűen szinkronizálta a külföldi trendeket, hanem maga is alakította azokat.

 

Működése, látásmódja – s legfőképpen formátuma ­– tökéletesen érthetetlen és indokolatlan volt abban a közegben, amelyben a zseninek rutinból és megszokásból, reflexből és izomból a megvetés az osztályrésze; hálás lehet, ha – noha ki is nyírhatnák – csupán kinevetik. A háború utáni művészetben talán senkin sem élcelődtek annyit, mint az ő filmjein: gúnyolta kritikus és humorista, gáncsolták ideológusok, kurzuskritikusok, hivatali mikiegerek, politikai percemberek. Emberi nagyságát és méltóságát mi sem jelzi jobban, mint hogy mindezt le tudta magáról rázni, mint kutya a vizet, hisz nagyobb ügyön dolgozott annál, mintsem befolyásolni tudták volna az orrát pöckölő kezek.

 

 

A magyar filmművészet, az európai filmnyelv megújításán, nevezetesen. Miközben a fél ország a fedetlen női melleken csámcsogott, a kibontakozó életmű bekerült az európai kultúra áramába, Jancsó pedig az egyetemes filmtörténet meghatározó rendezőinek egyike lett.

 

 

Munkásságától a hatvanas-hetvenes évek óta nem lehet eltekinteni: járta az útját mindennemű kompromisszum nélkül, konokul és következetesen. Gondolkodó, önreflexív értelmiségiként akkor sem állt be saját szobrának pózába, amikor itthon már kultusza volt, s a világon mindenhol ismert lett a neve. Úgy hagyta rajta keze nyomát a korszakon, hogy semmit sem erőlködött azon, hogy sikeres legyen. Több korosztály szemléletét átformáló műve kerek, hiánytalan, befejezett.

 

 

Példája reményt ad, hogy az originális, nagy művészet alacsony röptű időkben is át tudja törni a falakat, ha van kellő hit, kitartás, egy nagy dózis humorérzék, s megújuló szellemi-művészi muníció. Hogy talán nem kell fiatalon belehalni – hogy ilyen szépen is lehet. Behódolás nélkül, szabad emberként, méltóságteljesen.

 

Forrás: www.litera.hu