Az ulánbátori nemzeti múzeumban érdekes, több ezeréves sziklarajzokat láttam. Egy mongol filmrendező barátom pedig megmutatta készülő filmjét, a Mongólia szerte megtalálható, több ezer éves sziklarajzokról. Keveset tudunk a rajzok eredetéről, még kevesebbet az alkotók szándékáról, de a mű dacolva az idővel, esővel, széllel, hóval, faggyal, még az évezredek távolából is jól értékelhető és szemet gyönyörködtető. Mindez annak köszönhető, hogy az alkotók jól választották meg az anyagot és a technikát, amivel dolgoztak. Jelen ismereteink szerint nem sok olyan anyag van, a követ is közéjük sorolva, ami az ember által felfogható időn belül, minden külső beavatkozás nélkül megőrzi a rábízott alkotásokat.

 

Ami a sziklarajzok keletkezése óta született, az vagy eltűnt, de úgy, hogy nyoma sem maradt, vagy némi segítséggel fennmaradt (értsd ezalatt a restaurálást, vagyis az eredeti állapot visszaállítására tett kísérletet), és biztonsági tárlókban megtekinthető.

De mi történik az általunk teremtett mozgóképekkel? Bennünk éppen úgy ott él a vágy, hogy amit alkottunk, ne csak egy szűk közönség élvezhesse korlátozott ideig, hanem mint eleink alkotásaiban, sokáig gyönyörködhessen a nagyérdemű.

Amíg volt filmszalag, addig a tekercseket fémdobozba zárva, megfelelő körülmények között tárolva, bizonyos időkorlátok között, de biztonságban tudhattuk. Az első filmfelvételek a bevezetőben említett több ezer évéhez képest, nem túl régiek, alig múltak százévesek, de még vetíthetőek. Az ezüst ezüst maradt, és a tojás sem romlott meg.

De mi a helyzet az elektronikus képpel? Régen, ha Rózsa György a „Most mutasd meg!” (fiatalabbak kedvéért: activity) című vetélkedőjében a mozgóképfelvételt adja feladványnak, akkor a „tárgy?” kérdésre adott volna igenlő választ. Ma ezen feladvány esetében a „fogalom” jelentené a helyes kategóriába sorolást. Már nincs mit kőbe vésnünk. Már csak virtuális információs egységek vannak, igenek és nemek, egyek vagy nullák, valami, vagy annak hiánya, méghozzá irdatlan mennyiségben, és ezt nem lehet kőbe vésni.

Valahogy mégis szeretnénk ezt a képtelen képes képességeket örökre megőrizni, hogy hátha jön majd egyszer egy felfedező, aki rájön arra, hogy milyen csodálatos dolgokat műveltünk. Igaz, érteni már nem fogja, csak majd okos tanulmányokat készít és magyarázza, mint ahogy mi is ezt tesszük a sziklarajzokkal.

 

 

Ki hogyan archivál?

 

Angliában felmérést végeztek a mozgóképkészítők között, mit tesznek felvételeik biztonsága érdekében. A legtöbben, 35%, az LTO szalagot tartja biztonságosnak, erről majd később. Ezt követi a külső merevlemez 33%-kal. Jócskán lemarad a hálózati tárolás 12%-kal. Ehhez hasonló a CD/DVD/BD, vagyis a 12 cm-es korong (11%). A felhasználók 5%-a jár a fellegekben (felhő alapú tárolás), és a fennmaradó néhány százalék valamilyen egyéni kreatív megoldás híve.

Előadásaim során én is mindig felteszem a kérdést: ki, mit használ archiválásra? Nálunk azért nem ilyen rózsás a a helyzet. Felmérésem természetesen nem reprezentatív, ezért százalékokat nem is írnék. A legtöbben nem archiválnak sehogyan sem(!), legalábbis tudatosan nem. Eszükbe se jut, hogy eltegyenek valamit. Ezt követi, szerencsére egyre növekvő mértékben, a külső merevlemezen tárolók köre. Vannak néhányan, akik a 12 cm-es korongra esküsznek. A nagyobb stúdiókban pedig már megjelenik a hálózati tárolás, illetve az LTO szalag is.

 

 

Hogyan volt régen?

 

Régen, vagyis úgy a ’70-es, ’80-as években, a válasz nagyon egyszerű volt: szalagon tároltunk. Nem LTO szalagon, hanem videoszalagon. Beta, VHS, 8mm Hi8mm, és hadd ne soroljam fel az analóg korszak legalább 50 formátumát és hordozóját. Sok dolgunk nem volt, ha a pénztárcánk engedte, az egyszer használt kazettán szekrénybe raktuk a musztereinket is, nem csak az elkészült alkotásokat.’90 után, a magyarországi televíziótársaságok nem engedhették meg azt a luxust, hogy nyers felvételeket tároljanak, minden ment a darálóba, azaz újrahasznosították a felvételi kazettákat.

Azzal senki sem törődött, hogy a mágnesszalagokat is adott hőmérsékleten, páratartalom mellett kellett volna tárolni, nem is beszélve a városi levegő szennyezettségéről.

Nem tudom találkozott-e már a kedves olvasó 20-25-30 évvel ezelőtt szekrénybe zárt szalaggal? A legöregebb, ami az én kezemben megfordult, a ’80-as évek elején készült. Mikor behelyeztem a lejátszó készülékbe, éles csikorgások közepette egyszer csak megállt. Mint kiderült, az emulzió szépen elhagyta a hordozót, és kocsikenőcsként kenődött fel a fejdobra. Egy extra szárítás után a szalag egy része még menthető volt, de ehhez napokig ruhaszárító kötelek között lengedezett a több tíz méter szalag. A vékony és keskeny pl. DV szalagok esetében ilyen mutatványra nem vállalkozik az ember.

A régi Beta, VHS stb. szalagok lejátszása vagy sikerül, vagy nem. Az analóg korból itt maradt rekvizitumokkal egyelőre még több sikert érhetünk el, mert egy képkiesés ugyan nem szép látvány, de ennek digitális változata maga a horror.

 

Mitől biztonságos egy archiválás?

 

A jól tárolt mozgóképfelvétel, hasonlatosan a télire eltett befőtthöz, nem romlik meg, vagyis épen marad. És még valami: amikor előveszem, használni is tudom.

Vegyük sorba, milyen próbákat kell kiállnia egy archív felvételnek.

 

 

Mágnesesség

 

Mágnesesen aktív környezetben élünk. A föld mágneses tere folyamatosan ölel körül minket. Ezenkívül a környezetünkben található elektromos árammal működő készülékek közelében is mágneses tér alakul ki. Hogy tovább bonyolódjon, ez lehet állandó vagy változó mágneses tér, esetleg impulzusszerű, rövid idejű, de nagy energiával.

 

Víz

 

Nem feltétlenül az özönvíz, bár az mindent visz, hanem a pára, ami alattomosan lecsapódik, és végzi finom erodáló tevékenységét. Ha ez még némi savas tartalommal is bír, biztos a rombolás.

 

 

Por

 

Ki gondolná, hogy az a nagyon finom és apró szemcsékből álló valami, amit időnként letörlünk a könyvespolcról, tönkre teheti archívumunkat. Pedig az a szemmel nem látható kvarckristály, otthagyja nyomát mindenhol. Nagyon kemény, ezért hagy mély nyomokat minden felületen. Először csak matt lesz a felület, de azután annyira megváltozik az optikai tulajdonsága, hogy bizonytalanná válik a láthatósága, olvashatósága.

 

Hőmérséklet ingadozás

 

Minden információhordozó anyagnak van egy meglehetősen szűk, optimális tárolási hőmérséklet tartománya és elfogadható levegő nedvesség tartalma. Amennyiben kilépünk ezekből a tartományokból, úgy az öregedés folyamatát gyorsítjuk fel. Egyre több szó esik a felmelegedésről és arról, hogy mivel az optimális tárolás paraméterei nem „melegedtek fel”, ezért több és több pénzt kell költeni a hűtőberendezések üzemben tartására.

 

 

Erős adatbiztonság és hibajavítás

 

Mindig az a legnagyobb kérdés, hogy azt olvasom-e vissza amit felírtam, vagy ha mégsem, akkor képes vagyok felismerni és javítani a hibát.

 

 

Nem használódik el

 

Amennyiben a tárolt információhoz, mozgás, mozgatás útján jutok hozzá, úgy előbb utóbb jelentkezik a kopás nyúlás, karcolódás, mechanikai deformáció. Mennyire befolyásolja ez az információ visszanyerését?

 

Nem igényel generációs migrációt

 

Nagyon sokszor hallottuk már azt, hogy na végre itt a biztos megoldás! Azután akik belevágtak és beruháztak egy adott rendszerbe, egyszer csak azzal találták szembe magukat, hogy a rendszer újabb változatával már nem férnek hozzá a régi információhoz. Azaz, az információ biztonságban van, de használni már nem tudjuk. Ilyenkor kell keresni egy még működő, „régi” berendezést, és nem kevés munkával, sok munkással és még több pénzel lehet mindent átültetni a „megújított” rendszerbe. Tipikusan ilyen az LTO. 2000-óta úgy kétévente jelenik meg újabb és újabb változat, mindig nagyobb és nagyobb tárolókapacitással. Jelenleg az LTO6-nál tartunk. Az apró gond az, hogy ez a legújabb, csak az LTO4-től olvassa a szalagokat. Amit 2007 előtt (az LTO4 megjelenési éve) helyeztünk biztonságba, mára már nem olvasható az új eszközökkel.

 

 

Sony és a lézer

 

A számtalan lehetőség közül a Sony a lézerre tette le a voksot. Már harminc éve élünk együtt a különféle lemezekkel. Közös bennük, hogy 12 cm az átmérőjük és az információt vörös, vagy kék színű lézerrel rögzítjük rajtuk (most csak a felhasználó által írható-olvasható lemezekről beszélek) és azzal is olvassuk vissza.

Röviden foglaljuk össze, hogyan történik az információ rögzítése. A korong egy polikarbonát rétegbe ágyazott, vékony fémötvözet. A lemez írása előtt az ötvözet erősen fényvisszaverő. Azt mondjuk, hogy az ötvözet kristály állapotban van. A lézer 600 °C-ra melegíti fel az ötvözetet, ami ezután lehűl, és a szabályos kristály állapota amorfra változik. Ezt nevezik fázisváltásnak. Ezzel megváltozik az ötvözet optikai tulajdonsága, nem veri vissza a ráeső fényt, ami hasonló hatással van, mint a lyukak a nyomtatott lemezen.

Ugyanaz a lézersugár törölheti is a felvételeket. Ilyenkor a lézer csupán 200 °C-ra melegíti fel az ötvözetet. Az ötvözet kihűl, és az amorf állapot kristályra, azaz fényvisszaverővé változik.

A gond csupán annyi, hogy a mechanikai stabilitást biztosító polikarbonát egy szerves vegyület. Ahogy öregedik, apró repedések keletkeznek az anyagban. Ez eleinte csak nehezíti az olvashatóságot, de egy idő után lehetetlenné is teszi. Ehhez jön még hozzá némi külső sérülés, karcolás, ujjlenyomat. Ezért van az, hogy az írható DVD lemezekre legfeljebb 5 év élettartamot jósolnak.

A Sony professzionális lemezeinél ezt azzal küszöbölték ki, hogy a vékony fémötvözetet nem a polikarbonát rétegbe ágyazták be, hanem a tetején foglal helyet, és vékony lakk réteggel védik. Ezzel ugyan sérülékenyebb lesz az adathordozó réteg, de a műanyag öregedése nem befolyásolja az olvashatóságát. Egy megfelelő, kézzel csak körülményesen nyitható tokba helyezve, megoldották a mechanikai védelmet.

Minden anyag, a lemez is természetesen elhasználódik, öregszik, de a mesterséges öregítési teszteken az derül ki, hogy a megjósolt átlag életkor 80 °C-os hőmérsékleten, 10³ óra körül van, míg normál szobahőmérsékleten 10⁷ óra. A Sony azt mondja, hogy egy elég magas hőmérsékleten, 42 °C-on, ami szinte sivatagi körülmények között is, légkondicionálás nélkül tartható, ez az érték 50 év! Nem kell tehát energiát befektetnünk a hő elvonásába.

A lézerrel írt lemezt ezenkívül nem befolyásolja a mágneses tér, nem zavarja a pára és a por, és a Sony Professional lemezek esetén rendkívül jó az adatbiztonság is.

A csupasz, 12cm-es lemezek a Compact Disc-kel, vagyis CD-vel indultak, a nyolcvanas évek elején. Akkor 650 MB információ fért rájuk.

 

Ezt követte a DVD. Ennek kapacitása függ a rétegek és oldalak számától, de az alap az 4,7 GB.

2003-ban a nagy felbontású képrögzítés melléktermékeként megjelent a Blu-ray lemez. Az alap kapacitás 25 GB, erre már ráfér akár egy HD film is. A négyrétegű, QL változata pedig már kifejezetten az adat tárolást célozza meg, erre 128 GB információ fér fel.

Az élet nem áll meg. A 4k-sodó mozgókép ipar ezt is kinőtte. Ebben az évben jelenik meg a 12 cm-es család legújabb tagja, amit Archival Disc-nek neveztek el. Ennek első példányai 300 GB-os kapacitással rendelkeznek majd, de már készül az 500 GB és 1TB-os változat is.

A 12 cm-es rendszer előnye, hogy fentről lefelé kompatibilis egymással. Ez azt jelenti, hogy a ma legnagyobb kapacitásúnak számító otthoni Blu-ray lejátszómba minden további nélkül betehetek egy DVD lemezt, vagy egy audio CD-t is, és le is tudom játszani. Magyarán nincs szükségem generációs migrációra.

 

És a Sony tovább lépett

 

A Blu-ray lemezeket már egyszer bedobozolta. Ebből született a Professional Disc. Ez lett az XDCAM rendszer alapja. Most kifejezetten az archiválásra összpontosítva létrehozott egy 12 lemezből álló kazettát, amit Optical Disc Archive-nak, „ODA”-nak nevezett el. A rendszer első generációja már megjelent. Ezt Blu-ray lemezekből építették fel, 300, 600 1200 és 1500 GB kapacitással. A kazettát egy USB 3.0 csatolóval rendelkező, bármilyen számítógép mellé illeszthető egység kezeli. Olvasási sebessége 1,1 Gbps, írási sebessége 440 Mbps.

Összehasonlítva az LTO-s archiválással: Azonos adatcsomagokkal mérve az látszik, hogy amikor sok rövid fájlt írunk, olvasunk, akkor csupán néhányszor gyorsabb az ODA rendszere, de amikor hosszú, tipikusan videofájlokat írunk, akkor ez a különbség akár 10× is lehet.

Nem beszélve a járulékos időkről: a média betöltése ODA esetében 6 mp, LTO esetén 19 mp. Első olvasás ODA lemezen belül ezred másodperces nagyságrend, lemezcserével 3 mp, míg az LTO-nál 52 mp. És a végén a kiadás: az ODA a lemezcsomagot 6 mp alatt adja ki, az LTO a kazettára több mint egy percig kell várni.

 

ODA-ra mindent lehet rögzíteni, ami számítástechnikai adat, legyen az videótartalom, vagy Office dokumentum.

A család legkisebb tagja az ODS-D77U. Ez egy „egykazettás” készülék. Ennek nagyobb testvére az ODS-L10, ami 19”, 5U magas szabvány rack méretű. A benne helyet foglaló 10 kazettát egy beépített mozgatómechanizmus, egy minirobot mozgatja.

Összerakható nagy könyvtár is az OSD-L30 + ODS-L60E bővítőkkel kialakított rendszerből. Egy 42U-s oszlop max. 535 kazettát kezel, ami jelenleg 802,5 TB tárolókapacitást jelent.

Ez a jelen, az ODA első generációja. A másod generáció megjelenése a 2016-os NAB-on várható. Ennél, egy kazetta maximális kapacitása 3,6 TB lesz, olvasási sebessége 2 Gbps, írási sebessége 1 Gbps.

És már a megvalósítás útján lépked a harmadik generáció is. Ez már a korábban említett Archive Disc lemezeket használja majd. Elképesztően magas, 6 TB-os kazettánkénti tárolási képességgel. Megnő az írás/olvasás sebessége is (1,5/3 Gbps).

 

Archiválni muszáj! Archiválás nélkül ma már egyetlen mozgóképkészítő műhely sem élhet meg. Időnként szükség van, eredeti minőségében, az eredeti felvételekre. Óriási kincs egy-egy snitt, amit nem kell nagy költségen újra elkészíteni, hanem csak „le lehet emelni” a polcról. Egy ma jól megválasztott archiválási rendszer hosszú évekre, évtizedekre könnyíti meg a munkát. Nem beszélve arról, hogy nem biztos, hogy hosszútávon is az a legolcsóbb, ami ma az.

 

Dénes Zoltán