„Ezt egy életen át kell játszani” …
„Ezt egy életen át kell játszani” ...
Szentpéteri Gábor
Nem véletlenül választottam a közismert Hevesi Tamás dalt az interjú címének, mert Szentpéteri Gábor, népszerűbb nevén „Szepi”, közel negyven éve szenteli életét a televíziózásnak, és ma is az RTL Magyarország egyik kulcsembere a műszaki területen. Jelenleg Broadcast Lead Architect pozícióban dolgozik. Nagy tapasztalattal rendelkezik televíziós adásfolyamatok, stúdiótechnológia, nagy eseményközvetítések és technikai fejlesztések terén. A vele történt beszélgetést tartalmi és terjedelmi okok miatt két részletben tárjuk olvasóink elé.
SZENTPÉTERI GÁBOR: Az elektronika iránti szakmai érdeklődésem gyakorlatilag tízéves koromban kezdődött. A Deák téri általános iskolába jártam nyolcadikig, onnan az Apáczai Gimnáziumba mentem, majd a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára. Ott végeztem 1987-ben. Volt egy nagyon kedves családi barátunk, Plózer József – nem tudom, mond-e neked valamit ez a név?
Soltész Rezső: Nem, igazából nem.
Ő az MTV 4-es stúdiójában volt műszaki vezető a nagy tévéjátékok időszakában. Gyakorlatilag ő volt az első mentorom. Megkértem, hogy segítsen, így már általános iskola nyolcadik osztálya után egy hónapot a Magyar Televízióban dolgoztam. Ott ugyan még csak a közvetítő garázsig jutottam, a közvetítőkocsik akkoriban még a Szabadság téren álltak a két oldalon. Udvart takarítottunk, és a kábeleket tekertük tízcentinként szigetelőszalaggal. Ez volt az indítás nyolcadikban.
Kérdezgettem őt, hogyan zajlanak a folyamatok a tévében. Teljesen odavoltam a történeteiért, abszolút magaménak éreztem ezt a világot, ezért mentem a Kandóra is, híradástechnika szak rádió-tévé szakágra. Mindent ennek rendeltem alá, megvolt a kijelölt vonal és minden nyáron egy hónapot az MTV 4-es stúdiójában töltöttem gyakornokként.
Csapó Gábor ügyvezető igazgató
Amikor végeztem a főiskolán, az MTV 2-es stúdiójában indult el a pályám képvágóként. Bánki István és Táskay Mihály voltak az akkori nagy mogulok, akiktől rengeteget tanultam. Ezután 1988-ban jött a katonaság majd vissza, ismét a 2-es stúdióba. Akkoriban itt olyan híres műsorok mentek, mint az Ablak, Hírháttér, Kékfény, Jogi esetek, Elmebajnokság, Van benne valami vagy a hétvégi nagy körkapcsolások. Rendkívül élveztem, fantasztikus dolog volt a részese lenni.
1991-ben Róna György, aki akkor a stúdiótechnikai osztály vezetője volt a televízióban, jelezte, hogy elkészült a Kunigunda utcai bázis, és új embereket keresnek az üzemeltetéséhez. Ez a bázis akkoriban egy űrhajónak számított, annyira új volt a technika: ez volt az első soros digitális stúdió. Ott használtak először D1-es magnókat. Ez a rögzítéstechnika azért volt forradalmi, mert az átírások során nem romlott a minőség több generáció után sem. Ez egy nagyon szép időszak volt, ami egészen 1997-ig tartott. Hálás vagyok a sorsnak, mert hatalmas műsorokban, tévéjátékokban vehettem részt, elképesztő nevektől szívhattam magamba a szakmát.
Közben másodállásban több helyen is dolgoztam. Számos külső produkcióban vettem részt. Volt, hogy egy hangmérnökkel és egy képmérnökkel, hárman csináltuk többek között Vámos Miklós Lehetetlen című műsorát, amelyben én voltam a képvágó és a rögzítős is egy személyben, majd Gyapjas László hangmérnök kollégámmal ketten montíroztuk meg az anyagot. Ott tanultam szakmai ízlést és látásmódot is. Vámos Miklós fantasztikus ember, a rendező pedig a hatalmas szaktekintélyű Bánki Iván volt.
- De hogyan kerültél az RTL-hez?
Ez 1997-ben indult az RTL Magyarországon, ahová én is jelentkeztem. Behívtak egy beszélgetésre, ami után felvettek nonlineáris utómunka vágónak, promó készítés lett a feladatom. Izgalmasnak tűnt, bár fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez pontosan, de biztos voltam benne, hogy klassz feladat lesz.
Kaptam egy 90 perces kazettát, hogy nézzem meg a filmet, és vágjak belőle egy promót. Ez viszont nem igazán ment nekem. Felhívtam egy barátomat, aki bejött hozzám, segített, és összehoztunk egy szuper jó promót. Másnap mondták, hogy ez kiváló lett, és adtak egy következőt. Ekkor jeleztem a csatorna promó vezetőjének, hogy ezt nem tudom folytatni, mert ehhez a kreatív részhez nem értek. Azt hittem, hogy ezzel itt véget is ér az RTL-es a karrierem, de azt válaszolták, hogy egyáltalán nem baj, ha ezt nem akarom csinálni, mert akkor én leszek a Fókusz promó vágója. Ebben a feladatban segített nekem Szűcs Enikő szerkesztő, akivel a mai napig együtt dolgozunk. Ő mondta meg, mit mi után tegyünk, én pedig technikailag megvalósítottam. Ott ragadtam, ez 1997 és 1998 környékén történt.
- De ez nem tartott örökké, mert az RTL hamar a „saját lábára” állt…
Az MTV Kunigunda utcai bázisán indult el az RTL élete egy konténervárosban, a 9-es stúdiót béreltük, onnan ment az adás és a Híradó is.
Ezt követően 1999-ben költözött az RTL az első saját székházába, a Fehérvári útra.
Az akkori főnököm megkérdezte, nincs-e kedvem összeállítani egy műszaki stábot. Mivel sok embert ismertem a szakmában, és szerettem képviselni az emberek érdekeit, alkalmasnak találtak a feladatra. Castingot hirdettünk, és Pumer Imre kollégámmal meghallgattunk egy csomó jelentkezőt. Sokan voltak, akiket kifejezetten szerettem volna áthozni az MTV-ből az új csapatunkba. Végül felvettünk húsz embert, akik mind a mai napig itt vannak az RTL-nél. Úgy gondolom, jól válogattunk, mert ez a csapat ma is egy olyan magot alkot az RTL-ben, ami pótolhatatlan. Egy igazi család vagyunk, ahol mindenki kedveli a másikat.
- Ez a helyzet azért már számodra is új szintet jelentett, hiszen egy csapat szervezését bízták rád…
Ezzel a lépéssel kezdődött el, hogy műszaki vezetővé váltam, addig ugyanis vágóként dolgoztam. Én lettem az első műszaki vezető – pontosabban a műszaki vezetők vezetője. Elkezdtem stúdióban műsorokat készíteni. Addigra már szinte mindent tudtam a szakmáról, hiszen végigjártam a ranglétrát a nyolcadik osztályos kábeles segédmunkától kezdve a gombok nyomkodásán át, és pontosan tudtam, kinek mit kell csinálni egy televízióban. Volt egy dolog, ami a Magyar Televízióban nem tetszett: az emberek közötti rivalizálás. Éppen ezért az elejétől fogva igyekeztem elkerülni, hogy ez kialakuljon nálunk.
- Milyen változást hozott ez az új pozíció a számodra?
Idővel az RTL életében egyre több olyan feladat adódott, amit műszaki vezetőként már nem tudtam a stúdióból intézni, hiszen a műsorok alatt ott kellett lenni a vezérlőben. A kísérő feladatok és az adminisztráció miatt ki kellett mozdulnom ebből a szerepből. Kaptam egy irodát, beültem egy íróasztalhoz tervezni, és a feladatok folyamatosan nőttek. Lett saját közvetítőkocsink, műholdas autónk, ezeket mind ki kellett találni, menedzselni kellett, és fel kellett készülni a nagyobb szabású műsorokra. Így haladtam előre szép lassan a ranglistán.
- Ezt hogyan kell elképzelni?
Komoly mérföldkövek következtek, mint például a Való Világ. Akkoriban még nem volt ekkora stúdiónk, csak a kis Híradó-stúdió és a Reggeli díszlete állt rendelkezésre, úgyhogy a nagyobb szabású műsorokat külső helyszíneken valósítottuk meg. Ki kellett találni, hogyan épüljön fel a kapcsolat, az élő adás. Ezeket a feladatokat nagyon szerettem. Ekkor kezdtem el nagyon erősen foglalkozni a hangtechnikával is, mert az élő adásban a hang és a kommunikáció elképesztően fontos. Akkor szedtem magamra erről a területről azt a tudást, amire szükségem volt. Innentől kezdve még nagyobb feladatok találtak meg.
- Most kezdünk átmenni a szakmai életutad részleteibe. Ez egyáltalán nem baj, mert így szépen külön lehet választani a lépcsőfokokat. Elmesélnéd, hogyan vettél részt az RTL technikai fejlesztésében, a SD és HD átállásokban?
Szívesen. Amikor elindult az RTL, már digitális jelekkel dolgoztunk, viszont Digit Betára, vagyis szalagos, főleg lineáris környezetre építve. Ez egy nagyon jó minőségű és rendkívül stabil rendszer volt. Amikor még vágóként dolgoztam, a Quantel Newsbox nonlineáris vágó berendezés óriási dolognak és nagyon menőnek számított, de a kapacitása mindössze 60 perc volt. Hatvanpercnyi videóanyagot tudott tárolni, mi pedig azzal vágtuk a másfél órás Frei Dossziét. Megvágtam az elejét, kiírtam kazettára, majd megvágtam a végét, miközben folyamatosan ketyegett az óra. Én azért nem lennék újra vágó, mert az idővel való versenyfutásnál nincs nagyobb stressz. Lehet stresszelni a főnök miatt is, de amikor az ember tudja, hogy a műsor mindjárt adásba kerül, és még ki is kell írni az anyagot, az hatalmas nyomás. Van, aki ezt bírja, én viszont inkább abbahagytam. Bár imádtam csinálni, végül nem folytattam ezen a vonalon.
- Fontos, hogy az ember mindig felismerje a saját határait.
Mindig tudom, mikor kell nemet mondani. Ez a kazettás időszak egészen 2005-ig tartott. 1997-től végig a Digit Beta rendszert és a Quantel Newsbox-okat használtuk. A Híradónál 4 db kétgépes montírozóval, gyakorlatilag AB-rollban vágtuk az anyagokat. A vezérlőben aztán berakták a kazettát, és ment az adás, tökéletes híradókat készítettünk, nem volt vele probléma.
Aztán 2005-ben átköltöztünk az új épületbe. Ez volt az a pont, amikor lehetőség nyílt új berendezések beszerzésére, már nem olyat vettünk, mint a korábbiak voltak.
- Most a budatétényi RTL székházról beszélünk?
Igen, ez Budatétény, ahova 2005-ben kiköltöztünk, de az előkészületek és a tervezés már 2003–2004-ben elkezdődtek. Emlékszem, kiállításokra jártunk, figyeltük a trendeket. Elemeztük az irányokat, és végül a Rexfilmmel közösen a Grass Valley mellett tettük le a voksunkat – mind a kamerák, mind a híradós környezetben használt tartalomkezelő (content management) szoftverek terén. Ez azt jelentette, hogy itt már a magnók helyét átvették a videószerverek. A Tektronix Profile szerver – ami ekkor már a Grass Valley-hez tartozott – volt az a kütyü, amivel gyakorlatilag elindultunk 2005-ben. Ez volt az első szerveralapú megközelítés az RTL gyártási folyamataiban. Ekkor mind a produkciós részen, mind a Híradónál a Digit Betákat szép lassan felváltotta a szerveralapú rögzítés. Ez volt az első nagy váltásunk a kazetta nélküli (tapeless) irányba, ami komoly feladatot jelentett.
- Mi volt a következő lépés?
A Való Világ produkciók olyan események voltak, amelyek 2002 szeptembere óta két-három évente menetrendszerűen extra feladatot adtak az RTL-nek. Ennek a műsornak irgalmatlan technikai igénye van: szükség van egy nagy vezérlőre, rengeteg streamet kell rögzíteni, és hatalmas a kameraarzenál a stúdiókameráktól a távvezérelt (hot Head) kamerákig. Kezdetben ezeket a berendezéseket külföldről béreltük. Későbbiekben a Való Világra vásároltunk be eszközöket, de a berendezéseket valójában már a leendő, új HD-s Híradóhoz terveztük. Úgy számoltunk, hogy a Híradóhoz szükséges négy kamerát először a három hónapos Való Világban teszteljük, majd a műsor végeztével bekerülnek a Híradó stúdiójába. Szegény Való Világ így sosem kapott teljesen önálló beruházást. Nálunk az a jellemző, hogy akkor vásárolunk új berendezést, ha megvan rá a tartalomfogyasztás. Nem úgy dolgozunk, hogy megépítjük a stúdiót, aztán ülünk benne, és várjuk, mire lesz jó. Ha valós igény mutatkozott, akkor megnyílt a pénztárca, és mi megvalósítottuk.
Ebben az időben, 2011 környékén vettük az első EVS rögzítőket is, és ekkor indult el a 16:9-es átállás. Ezek a kamerák már ugyan tudták a HD-t is, de kezdetben még csak 4:3-as SD-ben használtuk őket. A Híradóba is bekerült ez a négy kamera SD üzemmódban, sőt, a későbbi HD forgatószetteket is megvettük már, de az utolsó pillanatig minden maradt SD-ben.
- Ahogy érem, folyamatos technikai fejlesztés zajlott az RTL-nél, de volt-e valamilyen nagyobb újítás, ami „megrengette” a falakat?
Az első nagy ugrás a 16:9-es képarányra való átállás volt. Ez komoly fejfájást okozott nekem. Különböző ábrákat készítettem, mert technikailag nagyon bonyolult volt a folyamat, hogy a torz, „tojásfejű” képekből a végén normális arányú kép legyen, kezelve az alsó-felső fekete csíkokat és az anamorf formátumot. Komolyan meg kellett tervezni, hogy minek mi lesz a végeredménye. Az anyagok nagy része még a hagyományos 4:3-as formátumú volt, míg az újonnan forgatottak már 16:9-esek. Ezek vegyesen jelentek meg az adáslebonyolításban. Ezt különféle kódokkal kellett ellátni, hogy az adáslebonyolító szerver és a kijátszó rendszer tudja, éppen milyen formátumot ad le, és küldjön egy plusz vezérlőjelet a tévékészülékeknek, hogy mikor kell széthúzni a képet, és mikor nem. Ezeket a folyamatokat kellett nagyon alaposan átgondolni.
- Mi volt a következő lépcsőfok?
Ez után a lépcsőfok után 2013-ban következett a 16:9-es SD-ről a valódi HD-ra való átállás, amikor el kellett kezdeni a HD anyagok gyártását. Addig ugyanis nem tudsz HD csatornát indítani, amíg nincs a tarsolyodban elegendő tartalom. A Híradónál a kamerákat már korábban megvettük, így ott gyakorlatilag csak át kellett kapcsolni a rendszert, ezáltal a Híradó azonnal elkezdett HD anyagot termelni. Viszont a stúdiókban is meg kellett teremteni ennek a feltételeit az X-Faktor és a többi nagy show-műsor számára, amiket mi gyártunk és rögzítünk. Ott nemcsak kamerát kellett cserélni, hanem monitorfalat, keverőpultot és a teljes infrastruktúrát is. Ez egy szép, fokozatos folyamat volt: egyik stúdió követte a másikat. Volt egy átmeneti időszak, amikor paralel működtek HD és SD stúdióink is, de végül eljutottunk a teljes HD-ig, ahol gyakorlatilag most is tartunk.
- Ez a technikai fejlődés sorozat minek, vagy kinek a hatására született meg?
A menedzsment, vagy a műsorkészítők követelték a minőségi váltást, szóval honnan indult?
A kezdeményezés általában tőlünk, a műszaki területről indult, mert én személy szerint nagyon nyitott vagyok az újdonságokra. Szerencsére az RTL rendkívül támogató volt, és mindig biztosította, hogy eljussunk a nemzetközi szakmai kiállításokra. Ott látni a trendeket, és ha az ember figyeli, merre halad a világ, le tudja szűrni, mi az, ami tartósan megmarad, és mi az, ami idejét múlttá válik. Például biztosan tudtam, hogy a 3D televíziózás nem fog bejönni. Láttuk, hogy mivel mindenből kettő kell hozzá, nincs az a piaci szereplő, aki ezt ki tudná fizetni. Úgy látom, kissé hasonló a helyzet most a 4K-val is, az is megtorpant egy kicsit – bár ezzel most egy kicsit előreszaladtam…
Szóval Pálya Robival eléggé nyitottak voltunk, figyeltük a szakmát, és utána közösen megvitattuk, melyik irányba érdemes elmozdulni. Mindig csapatban szeretek gondolkodni, bár sokat meditálok magamban is. Állandóan jár az agyam, még otthon, családi körben is képes vagyok úgy kikapcsolni, hogy a környezetem észre sem veszi, hol járok. Ilyenkor meg kell várni, amíg apa befogadó állapotba kerül. Járok úszni, és az uszodában például rendkívül jól lehet gondolkodni. Gyakorlatilag az egész új RTL-es technikai koncepciót az uszodában terveztem meg, miközben reggelente róttam a hosszokat.
- Mi volt az eddigi pályafutásod legemlékezetesebb pillanata?
Ezen sokat gondolkodtam. Amit soha nem fogok elfelejteni, az az első Celeb vagyok, ments ki innen! produkció volt Argentínában. Ez egy licencműsor, amit átvettünk, de nekünk az első ilyen jellegű munkánk volt. Felhívtak telefonon, azt hiszem szombaton, hogy ráérek-e másnap, mert hétfőn már utazni kell Argentínába; elképesztően hirtelen, őrületesen gyorsan jött a dolog. Jó, akkor menjünk. Kimentünk egy terepszemlére megnézni a helyszínt, ami fantasztikus volt. A feladatot mindig úgy fogalmazom meg, mintha egy Való Világ jellegű műsort kellene megvalósítani dzsungelkörülmények között, de fix stúdió és itthoni infrastruktúra nélkül. Nekünk kellett mindent kialakítani. Tudtuk, hogy a berendezéseket valószínűleg nem tudjuk itthonról kiszállítani, hanem a helyszínen kell partnereket keresni, akik bérbe adják a technikát, és segítenek összerakni. Én pontosan tudtam, hogyan kell Való Világot csinálni, de a kinti gyártócég emberei viszont nem.
- Hogyan tudtátok megoldani a problémákat?
Amikor megérkeztünk a terepszemlére a dzsungel közepére – egy Tacuapi Lodge nevezetű helyre –, a csapat kettévált: a tartalomért felelős gyártási szakemberek elkezdték az egyeztetést a játékokról, én pedig a műszaki csapattal tartottam.
Kiderült, hogy el kell mennem Buenos Airesbe egy közvetítőkocsis céghez megbeszélni a műsor technikai lebonyolítását. Egy Fiat Pandában ülve négyen mentünk Iguacu-ba, ahol aztán repülőre szálltunk. Elrepültünk Buenos Airesbe, és egy rövid alvás után másnap kimentem a technikai partnerhez. Műszaki felszereltségük elég alacsony szinten állt, főleg analóg technikával dolgoztak. A megbeszélésen leült velem szembe tizenegynéhány argentin szakember, hogy átbeszéljük, hogy s mint legyen.
Le kellett rajzolnom a rendszert, és átbeszélni, mi az, amijük van, és mi az, amit nem tudnak beszerezni. Átnéztük a kulcspozíciókat, összeírtam a hiányzó eszközöket egy papírra, majd hazautaztam Budapestre. Körülbelül két-három hét állt rendelkezésemre az indulásig. Ez alatt az idő alatt beszereztünk egy videó mátrixot és a szükséges kártyákat, majd a kollégámmal két hatalmas, technikával teli bőrönddel elindultunk vissza. Életemben akkor utaztam először Business Class-on, mert azt a két nagy csomagot máshogy nem tudtuk volna kivinni; tök jó volt, onnantól kezdve már nagyon élveztem az utat.
- Mi lett a történet vége?
Végül sikeresen megvalósítottuk az első argentínai produkciót, ami hatalmas siker lett. Akkor igazán megkönnyebbültem, hogy túl vagyunk rajta. Voltak olyan jelenetei ennek az egész sztorinak, amik biztosan végig fognak peregni előttem életem utolsó perceiben is, és ezek nem feltétlenül műszaki, hanem személyes élmények. Az argentinok rendkívül barátságosak és szimpatikusak, folyamatosan matéteát isznak. Volt egy nagyon ijesztő, kellemetlen esetünk is, amikor egy meredek lejtőn kellett lemenni a teherautónak, amely az operatőröket szállította, és az eső, és a sár miatt a jármű megcsúszott és felborulva beleesett egy kisebb szakadékba. Teljes volt a pánik, nagyon megijedtünk. Végül szerencsére valakinek csak a keze tört el, nagyobb baj nem történt. A közlekedés is kalandos volt: pickup-ok hátuljára felkapaszkodtunk, és ott álltunk menet közben a dzsungelben sokszor kilométereken át, mint a filmeken. Vagy ahogy a sofőr menet közben az Iveco szivargyújtójáról főzte a matéteát: megkóstolta, hogy jó-e, majd átadta hátra, és a járműben ülő tizenöt ember mind ugyanabból a csészéből, ugyanabból a szívószálból kortyolt. Megkérdezték tőlem is, hogy kérek-e, mondtam, hogy nem, köszönöm. Felejthetetlen élményeket szereztem erről a forgatásról.
Ezt a küldetést később megismételtük Dél-Afrikában 2014-ben és 2017-ban is. Bár ott a körülmények már lényegesen jobbak voltak, mégsem nyújtott akkora élményt, mint az az első, argentínai út. De a technikai kihívások ott is tömegével jelentkeztek; Dél-Afrikában például Pálya Robi hozta utánam repülőn a szinkrongenerátort, mert a helyszínen derült ki, hogy az nekik nincs, elfelejtették. A feleségem mindig mondja nekem, hogy ha valakivel, akkor velem szívesen menne egy lakatlan szigetre hajótöröttként, mert biztos benne, hogy mindent megoldanék. Valószínűleg ezt a fajta problémamegoldó, improvizációs képességet tudtam kamatoztatni ezeken a helyszíneken is.
- Mi jár a fejedben, amikor ismeretlen helyszíneken kell egy teljes adás lebonyolításához szükséges profi rendszert összeraknod?
Amikor installálunk egy rendszert, én mindig úgy állok hozzá, hogy jót csinálni minimum kétféleképpen lehet. Az egyik út az, amikor megvan rá a megfelelő költségvetés és a fedezet; ez is egy szép szakmai kihívás, megtalálni a létező legjobb megoldást, persze figyelve arra, hogy feleslegesen ne költsünk pénzt. A másik eset pedig az, amikor egyáltalán nincs keretünk. Ilyenkor kinyitod a virtuális hűtőt, bemész a raktárba, és számba veszed, milyen meglévő eszközöket tudsz felhasználni, miből tudsz főzni. Ez szintén egy hatalmas kihívás, amit ugyanolyan mértékben élvezek. Egyébként az argentínai projekt volt az egyik legnagyobb szakmai csúcspont az életemben, a másik, és talán a legjelentősebb mérföldkő viszont az RTL Liget új épületének megvalósítása és a költözés lemenedzselése volt.
(Folytatjuk)
Szentpéteri Gábor – Szepi szakmai életútjának további részleteiről, az új RTL Liget Center üzembehelyezéséről, és a budapesti BL döntő bonyolítási körülményeiről lapunk következő, augusztusi számában és a www.mediatechnika.hu oldalon olvashatnak.
(-sr-)
