Az Avid már szállítja az Intel processzoros Mac gépeken futó új Media Composer és Xpress Pro rendszereit




Andrew Malcher (Sony) röviden áttekintette a HDTV kamerák történetének elmúlt több mint 25 évét az 1980-as első HDC-100 típustól napjaink HDC-1000/1500-as típusáig, mely utóbbiról részletesen is szólt. A HDC-3300 Super Motion kamera kapcsán (melynek fő jellemzője a 3-szoros lassítás) a triax és a fiber kamerakábelek, valamint az FT és IT CCD-k előnyeit, hátrányait taglalta.
Az 1957 május elsejei élő közvetítés azonban olyan jól sikerült, hogy utólag úgy döntöttek, legyen ez a Magyar Állami Televízió, mint intézmény születési dátuma. Matúzné 1957-ben került az akkor még a Magyar Rádió részeként működő Televízióhoz, és neve fogalommá vált. A „Matúzné”, így emlegették az 1960-as, 70-es és 80-as években, de a régi tévéseknek még mindig ő a Matúzné, nekünk régi híradósoknak a Rózsika. Megszervezője, majd 29 éven át a vezetője volt az első hazai TV Híradónak.
A mi szakmánkban nem túl gyakori, hogy valaki a férje nevét használja,Te megmaradtál ennél a formulánál, és lettél a Matúzné. Még én sem tudom, 25 évnyi híradózás ellenére sem, hogy mi az eredeti neved.
Radnai Rózsa. Több oka volt, hogy nem használtam a lánykori nevemet, hozzá tartozott, hogy a televíziónál dolgozott akkor Radnai János is, egy kiváló sportszerkesztő és a sportműsorok hosszú időn át volt vezetője, akivel szinte egy időben kezdtük a televíziózást. Másrészt hangsúlyozni akartam a férjemmel való jó kapcsolatomat is, úgy szerettem hallani, hogy én a Matúz József felesége vagyok. De az is igaz, hogy ezen nem túl sokat gondolkoztam.
Beszéljünk a lényegről, 1957 elején mivel foglalkoztál, hogyan kerültél a Televízióhoz?
1957 első hónapjaiban egyáltalán nem foglalkoztam a televízióval, jobbára azt sem tudtam mi az. 1957 tavaszán, talán áprilisában – a pontos időpontra már nem is emlékszem, szóval tavasszal véletlenül összetalálkoztam egy volt kollégámmal Mátai Lászlóval, aki a Népművelési Minisztériumban volt kollégám és megkérdeztem, most mivel foglalkozik, azt mondta a Televízióban dolgozik. Meglepődtem, van Magyarországon ilyen? Mondta igen, most indul, gondolkozzál rajta szeretnél-e ott dolgozni. Mire én azt feleltem, előbb talán látnom kellene milyen is a televízió. Azt válaszolta menjek el a Corvin Áruházhoz, annak egyik kirakatában ott látható egy tévékészülék. Tényleg elmentem oda, azt láttam, hogy az egy doboz, benne mozgóképek vannak, de ma már tudom, hogy szinkronból kiesett képeket láttam, mentek körbe-körbe, és én arra gondoltam, ha ez a tévé még ilyen kezdetleges, akkor nekem is van időm azt megtanulni.

És meg is tanultad, nem is akárhogyan.
Tárgyaltunk a munkalehetőségről, és 1957. május 15-én a Televízió dolgozója lettem. Feladatom a televíziós hírek, a saját televíziós hírműsor megszerkesztése volt. Az első tévéhíradót, aminek még nem is ez volt a címe, hanem az, hogy Képes Krónika 1957. július másodikán, keddi napon sugároztuk.
Ne ugorjunk ekkorát, hogyan dolgoztál és kik voltak az első segítőtársaid akkor? Te választottad-e az első munkatársaidat?
Mindenkit én vettem oda. De kezdetben tényleg egyedül voltam. A legelején arról volt szó, hogy nekem hetente egy alkalomra 10 perces összeállítást kell készítenem. Nem saját munkatársi gárdával, hanem azokkal, akik már ott dolgoztak, és azokkal az eszközökkel, amelyek akkor rendelkezésre álltak. Ha jól emlékszem összesen talán 18-an voltunk. Köztük kitűnő operatőrök, akik a televíziós szakma nagy operatőrei lettek, például Kocsis Sándor, Mezei István, Nagy József, rendezők közül ott volt már Katkics Ilona, és Zsurzs Éva, aki a Rádióból került át hozzánk a stúdió-osztály vezetőjének, így hívták azt a csoportot, amelyikben az operatőrök és a rendezők dolgoztak. Évának konfliktusa támadt a Rádióban az elnökkel, ezért otthagyta a Rádiót. Igen ám, de az akkori elnök azt mondta: Zsurzs Éva nem alkalmas vezetőnek, és azzal „büntette”, hogy „csak” rendezhet.

És mekkora rendező lett belőle. Igen sikeres és kollégái által tisztelt rendezővé vált, az olvasók kedvéért említem, hogy ő rendezte sok más sikeres tv-film mellett az Abigél című nagyszerű tv-film sorozatot is.
Van egy magam és családom számára használt mondásom, hogy az embernek gyakran az ellenségei teszik a legtöbb jót. Ez egy tipikus esete volt ennek. Egyébként mindig is egy híréhes ember voltam, ahogy megtanultam olvasni, az újság gyakran kezemben volt és böngésztem. A Rádiót is régen és rendszeresen hallgatom. A legrégebbi emlékeim közé tartozik, hogy ülünk egy asztal mellett, középen egy doboz, mindnyájunk fülén fülhallgató, csendben kellett lenni, hogy mindenki hallgathassa a Rádiót. Talán három vagy négy éves lehettem ekkor. A televíziós hírszerkesztést egyébként nem túl hosszú ideig csináltam egyedül, ha jól emlékszem egy hónapja dolgoztam ott, amikor jelentkezett Sényi Imre, de ezzel egyidőben, vagy még valamivel előbb átcsaltam a Népjóléti minisztériumból Karsai Nándort, velük szedtük össze az újságokból és a rádióból a híreket, majd összeültünk az operatőrökkel, akik már ott dolgoztak és megnéztük, hogy melyiket lehet képileg feldolgozni. Normál filmnyersanyagra dolgoztak az operatőrök, a laborálást, előhívást a Híradó és Dokumentum Filmgyárban végezték, sőt az ő, tehát a HDF külföldről kapott „turkálójából” is válogattunk anyagokat, amiket ők nem használtak a heti filmhíradójukban, tehát így indult a munka. Egyébként akkor már a Televízió bemondója volt a két híres kedvenc, Takács Marika és Tamási Eszter is. A zenei szerkesztő Fábri Éva ajánlott a képekhez aláfestő zenét, a rendező emlékeim szerint a legtöbbször Katkics Ili volt. Amikor ez a 10 percnyi hírcsokor így összeállt, elmentünk busszal a Fogaskerekűhöz és azzal a Szabadság-hegyi adótoronyhoz, ahol dolgozott az ugyancsak őstévés férfi bemondó Bán Gyuri, aki élőben olvasta fel a szöveget a zenés képekhez. Én jeleztem neki, hogy mikor kell kezdeni a következő szöveget. Így állt össze a tévé-híradó őse, az első képes hírcsokor, amelyet Képes Krónikának neveztünk akkor. A televíziózás azokban az időkben nagyon lassan fejlődött. 50 évvel ezelőtt, 1957-ben mindössze egy tízperces híradás volt egy héten, sőt még 1958-ban is, hiszen nem volt pénz a bővítésre. Elég hosszú ideig a Magyar Rádió Televíziós Főosztálya voltunk. A mi 10 perces összeállításunk mellett ismételték egyébként még hosszabb ideig a mozi filmhíradót is.
Pontosabban a Világhíradójukat, hiszen a hazai témákkal ti foglalkoztatok.
Egyébként helyileg a Szabadság téren, a volt Tőzsdepalota épületében dolgoztunk, illetve, annak egy részében. Eljött olyan pillanat, amikor azt hittük ennek a heti 10 perces híradásunknak a karrierje is befejeződik, annyira nem volt pénz a folytatásra. De egy értekezleten, ahol a tévés híradásokról volt szó elmondtam, hogy milyen fantasztikus gondokkal küszködve dolgozunk, egy felvevőgép és semmi több eszközünk, minden tudósítás filmanyagát ki kell vinni a HDF-be előhívatni, a Könyves Kálmán körút és a Szabadság tér között volt bizony távolság. Az értekezleten akadt, aki úgy vélte, ha ez ilyen nehéz, akkor nincs értelme saját hírcsokrot készíteni, átveszik a heti mozi-híradót, és azt sugározzák. Mi, akik ebben dolgoztunk, összedugtuk a fejünket, szidtuk a vezetést, hogy nem látják a fantasztikus lehetőséget ebben a munkában. Úgy döntöttünk mégiscsak megcsináljuk a tévé híradóját. Jól tettük, ez volt a jövő kihívása. Vezetők jöttek, vezetők mentek és az új garnitúra nyitottabb volt erre a feladatra. 1958-ban olyan döntés született, hogy a következő évben meg lehet indítani a heti második 10 perces hírműsort.

Ki volt, az, aki mellétek állt, és a hírműsor fejlesztését szorgalmazta?
Gács László volt az akkori Magyar Rádió és Televízió elnöke, de a Televízió első vezetője valamivel később az MRT-én belül Pécsi Ferenc lett, már a 60-as évek végén.
Rá én is emlékszem, 1970-ben, amikor a Híradóhoz kerültem ő volt a főnök. A Képes Krónika mikor változtatott nevet az oly sokáig használt Tv Híradóra?
Amikor 1958-ban úgy láttuk, hosszabb időre kell berendezkednünk a heti egy műsorral, akkor a Keddtől keddig nevet adtam az adásnak, de, amikor megkaptuk a lehetőséget 1959-ben a heti két adásra, akkor változtattam a hírműsor nevét TV Híradóra, és ezt meg is tartotta évtizedeken át. Még 1957-ben kidolgoztunk a Karsai Nándival egy perspektivikus tervet, az adásnaponkénti egy híradóra. Mi ugyanis láttuk, hogy egy Televízió hírszolgálata nem maradhat le a lapoktól, nem maradhat le a Rádiótól. Követni kell nekünk is az eseményeket. A TV Híradó elnevezés, már ezt az előrelátást fejezte ki. Az első években a magyar televíziózás lassan fejlődött, az ország vezetői azt azért elfogadták és látták, hogy Magyarországnak is illik, hogy legyen saját Televíziója, de akkoriban egy-egy fontos értekezleten még úgy fogalmaztak, hogy „film, színház, sajtó, rádió és televízió”, tehát mi voltunk a sor végén. A kezdetektől láttam és vallottam, hogy az lehet igazán TV Híradó, ami naponta jelentkezik. Továbbá azt is, hogy nemzetközi kitekintés nélkül sem híradó a híradó. Azt is vallottam, hogy Budapest nem az ország. Meg kell oldani a nemzetközi kapcsolatok megteremtését és az ország tudósítói hálózatának kiépítését is. Ez borzasztó nehéz feladat volt. Komoly lépéseket tudtunk ezen a téren megtenni. A napi híradózáshoz például önálló egységgé kellett szervezni a szerkesztőséget. A kezdeti időkben, ha mondjuk Kőbányán akartunk forgatni, akkor ehhez igényelni kellett a tévés gyártástól rendezőt, operatőrt, világosítót, eszközöket, autót. Szépen leforgatták, amit kellett, de nem ez volt a fő munkájuk, gondold el, hogy egy tévéjáték felvételéből kiszakítani egy operatőrt egy napra, hogy készítsen egy, egy perces riportot, az nem mindenkinek megfelelő feladat. Nem is logikus megoldás.

Világossá vált egy idő után, hogy kell híradós csapat.
Ezt kellett elérni, és ez egy fantasztikus küzdelem után sikerült is. Házon belül és házon kívül is meg kellett értetni, hogy híradót csak úgy lehet csinálni, ha minden gyorsan kéznél van, ha a Híradó szerkesztősége önálló egység a televízión belül. Hosszú évek munkája kellett ahhoz, hogy kialakuljon egy ilyen önálló szerkesztőség. Azt mondhatom, hogy ez a felállás Európában az elsők között nálunk alakult ki. 1970-ben élőadásként, műsorvezetőkkel már többé-kevésbé modern híradónak nevezhető hazai TV Híradó indult. Amit az akkori televíziós technika megengedett, azt mind fölhasználtuk. Remélem nem tévedek az időpontban, hogy 1968-ban érte el a hazai adás, az egy millió előfizetői számot. Egy millió tv-készülék tulajdonos, az több mint egy millió nézőt jelentett, hiszen akkor, sőt még most is, – egy készüléket többen néztek. A TV Híradónak pedig esténként 3-3,5 millió nézője volt. Ekkor alakult ki a heti hat adásnap, már csak a hétfő maradt meg tévémentesen. A hétfőt az 1980-as évek elején, 82-ben tették tv-adás nappá, és ezzel a TV Híradó is mindennapi műsorrá vált. Amikor televíziós munkámat kezdtem 1957-ben, tudomásom szerint 8 ezer készülék működött az országban, 1968-ra ez a szám egy millióra emelkedett. Ezt már nem lehetett a sajtó és propagandában, jelentőségében a mozi, a színház és az írott sajtó mögé sorolni.
Többen vallották már azt a nézetet e lap hasábjain, hogy az 1960-as évek végétől, az 1970-es és még a 80-as években is a hazai televíziózás „aranykorát élte”, megkezdődtek a színes adások, sok-sok tévéfilm, tévéjáték, művész és tudós portré, sok-sok az egész országot megmozgató vetélkedő készült, no, de ez már nem az őstévé, hanem a hazai tévé felnőtt kora volt.
Felmérések igazolták, hogy a TV Híradó igen népszerű volt. Ez adta nekünk a lendítő erőt. A híradósok között a nemzetközi kapcsolat is igen erős volt. Már 1964-ben létrejött a szocialista országok tévés szervezete az Intervízió, ami hírcserékre és műsorcserékre adott lehetőséget, napi kapcsolatunk volt 1968-tól az Eurovízióval is. Tehát a külföldi napi események képei is a rendelkezésünkre álltak. Én tehát időben tudtam arról, hogy a híradók a nyugati országokban milyen technikákkal dolgoznak, milyen fejlesztésekre van szükségünk. De az amerikai UPI-tól és az angol Visnews-tól már 1958-tól, szerződés alapján rendszeresen kaptunk felhasználható anyagokat, sőt napi aktuális képes híreket is.

Úgy tudom németül és franciául beszéltél, tényleg közvetlen kapcsolatokat építettél ki, sokat is utaztál nemzetközi rendezvényekre, egy-egy évvégén kosárszámra kaptad a jókívánságokat.
A TV Híradó a legtöbb friss külföldi hírt prezentálta ezekben az időkben is. Ami a hazai híreket illeti, már említettem, hogy alapelvem volt: Budapest nem az ország, kellenek a vidéki tudósítások is. Sényi Imre volt az, aki elkezdte szervezni erre az amatőr-filmeseket. Vidéki tudósítások alig elmondható kalandos úton jutottak el a budapesti szerkesztőségbe, mozdonyvezetők, buszvezetők, taxisok hozták el nekünk a vidéki forgatott filmanyagokat. Előfordult, hogy autóstoppal magánemberek hoztak híranyagot. Szóval hősi időszak volt. Az amatőr filmeseknek tanfolyamokat szerveztünk, többnyire belőlük lettek később a hivatásos híradós vidéki tudósítók. A technika fejlődésével azután, a mágneses rögzítésnek köszönhetően a vidéki megyeszékhelyekről feljátszották a forgatott riportokat az MTV székházba.
A vidéki tudósítói munka mellett persze az is gyakori volt még a 70-es években, hogy innen Budapestről mentünk stábbal vidékre napi riportot, többnyire fontos protokoll-tudósításokat, vagy bonyolultabb riportokat készíteni.
Egyedül kezdtem a tv-híradózást és amikor nyugdíjba mentem, a 80-as évek közepén majdnem kétszázan dolgoztak a Magyar Televízió Híradójánál. Volt nagyszerű fotósunk, önálló grafikusunk is, az adott lehetőségek között mindent megtettünk azért, hogy frissek legyünk. Akkor még komputerek nem voltak, mobil telefon sem állt rendelkezésünkre és szerintem mi mégis naponta háromszor igazán friss adással szolgáltunk a nézőknek. Szerettük, amit csináltunk, csak olyan ember nem maradt meg a Híradónál, aki nem szerette ezt a munkát. Mondhatják azt, persze, hogy a messzeség megszépíti a dolgokat, de azt büszkén állítom, hogy a munkatársaim mind tudták, ők fontosak a Híradónak, és ezt a szellemiséget tudatosan alakítottam ki. Szerkesztő, műsorvezető, gyártás, operatőr, vágó, világosító vagy éppen gépkocsivezető, mindenki tudta, hogy nélküle nincs híradó. Egyébként akkora tekintélyünk volt, hogyha ne adj Isten lekéstünk egy eseményt, megismételték azt, például olyan előfordult, hogy egy nagykövet átadta újra a megbízólevelét, két államfő újra kezet fogott egymással kameránk előtt és sorolhatnám, a kivételes eseteket. Persze ez volt akkor az ország egyetlen TV Híradója.

Most milyen Híradót nézel?
Nem titok. Nagyon rendszeresen élő ember vagyok, Napi programom szinte ugyanaz. A Déli Krónikát, tehát rádiót hallgatva ebédelek, az Esti Krónika alatt vacsorázom, este fél hétkor megnézek egy kereskedelmi hírműsort, majd a közszolgálati csatorna esti Híradóját. Nem örülök, hogy előbbre hozták 7 órára a kezdési időpontját, mert így most ütközik az ATV hírműsorával. A nemzetközi eseményektől függően keresek meg külföldi híradókat, például az ARD vagy a TV5 adásait. Napközben Internetezek is. És az élő egyenes adásokat feltétlenül megnézem, az az igazán izgalmas televíziózás. A világesemények közvetítése.
Ebben nagyon hasonlítunk, nem véletlenül. Nálam a CNN szól, gyakran az írás mellett is. Rózsika! Látva ezeket a nagyon dizájnos, többnyire szuper gyors technikával dolgozó híradásokat van benned egy kis irigység?
Nincs, miért is lenne? Soha többé senkinek nem lesz alkalma arra, amire nekem volt, hogy megszervezze Magyarországon a semmiből a naponta többször jelentkező első tv-híradót.

Helyszín : Sony Hungária Kft 1023 Budapest Árpádfejedelem útja 26-28 .
Befejeztem pénzügyi pályafutásomat és 1970. január 1-én Lénárt Pista pátyolgatásával beléptem a Magyar Televízióba. A fő célom az volt, hogy a televíziózás közelébe kerüljek. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen az operatőrségre akkor még nem is gondoltam. Igazából kameraman akartam lenni. Persze az nem úgy kezdődik, az ember segédoperatőr gyakornokként elkezdi. Aztán ha az megy, akkor lesz önálló segédoperatőr. Az, pedig nagyon fontos része ennek a szakmának. Jó segédoperatőr ma már szinte alig van. Akkor az egy megbecsült jó dolog volt. Nagyon nagy nevek mellet lehetett dolgozni. A Bornyi Gyulától a Sík Igoron keresztül, a Varga Viliig, meg a Nagy Jocóig. Akkor még nagyon sok filmgyári ember is dolgozott a tévében. Ott ismertem meg segédoperatőrként, Koltait, Ragályit, Zsombolyait, Jankurát. Tőlük rengeteget lehetett tanulni, de a legtöbbet a Bornyitól tanultam. Neki sok évig voltam segédoperatőre, aztán gép mögött ülő, forgató kameramanja. Ez évi 12-13 játékfilmet jelentett. Hét évig voltam segédoperatőr. Aztán valahogy úgy jött a többi magától. Egyszer csak az ember olyan helyzetbe került, hogy önállóan meg kellett valamit csinálni. Valaki nem ért rá, vagy senki nem ért rá. Egyszer csak belökték az embert a mélyvízbe. Ráadásul akkor még filmre forgattunk. Aztán egyre többet dolgoztak az emberrel, kezdett a dolog kialakulni.

79-ben végül felvettek a Főiskolára, és Zsombolyainál és Illésnél el is végeztem. Fantasztikus időszak volt. Nagyon nagy nevekkel lehetet együtt dolgozni. Játékfilm, portréfilm, falurovat, Főzősuli, trágyarevü, minden, amit el lehetett képzelni. A Bornyin kívül például nagyon szeretem a Halász Misivel dolgozni. Nem mindig a végtermék számít egyébként. Az ember sok év alatt azt is megtanulja, hogy nem a nézőnek dolgozik, hanem saját maga örömére, és ha ez más valakinek tetszik, ám legyen. De nem elsődleges, hogy a néző tetszését elnyerje. Sándor Palinak volt például egy „Szelistyei asszonyok” című három részes, félig zenés játék, félig operett filmje. Azt például nagyon jó volt forgatni. Vagy ott volt például a „Kántor nyomoz” című sorozat. Ma már nem készülnek ilyenek. Fél évig voltunk ugyanazzal a stábbal összezárva. A forgatás nagy része vidéken, Veszprém környékén zajlott. És aki színész létezett az mind benne volt. Szilágyi Tibitől, Bánhidy Laci bácsin keresztül Kállai Feri, Madaras Jóska. A Szelistyei asszonyokban Garas Dezső, Kern, Haumann játszottak. Velük a mai napig is nagyon jóban vagyok és ez onnan datálódik. Nem készülnek ma már ilyen produkciók. Aztán jött életem egy másik része, amit nagyon szerettem csinálni. Nagyon fárasztó volt de megérte. A 80-as években külpolitikai forgatásokkal bejártam a világot. Ha most elkezdeném ugyanazt az utat magánemberként végig járni, harminc év sem lenne elég. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem ragadtam le egyik műfajnál sem. Akkoriban általában mindenki mindent csinált. A dokumentumfilmtől kezdve a színházi közvetítésen át, a tv játékon keresztül, mindenki mindent csinált. Show műsorok, vetélkedők koncertek. Nagyon széles volt a paletta. És a mai napig úgy gondolom, hogy hihetetlen jó iskola volt, hogy mindenki mindent csinálhatott.

A legemlékezetesebb forgatásaim közül, az egyik az egy különleges ügy volt. Ketten hallottuk csak és senki sem látta. Törőcsik Mari kapott Cannes-ban életmű díjat. Ültünk a szálloda teraszán Kepes Andrissal. Ez még filmre készült. Eccler kamera, fordítós 16-os film. Talán Agfa. A díjátadás után hárman ültünk a szálló teraszán. Felvettünk egy interjút, amiben Törőcsik Mari káprázatosan szép dolgokat mondott. Nagyon őszinte volt, nagyon meg volt hatva, nagyon emberi dolgokat mondott. Ma már a videó korában ilyen nem fordulhat elő, mert a szalagra, vagy ma már a lemezre, együtt rögzül a kép és a hang. De akkor a hangot egy kis hordozható Nagra magnóra rögzítettük. A magnót Kepes kezelte én meg értelemszerűen a kamerát. Egy igazi úgynevezett mélyinterjú készült. (Nem szeretem ezt a mélyinterjút, szerintem semmi értelme, mert ha van mélyinterjú, akkor van magas is.) De jobb híján használjuk ezt! Szóval Törőcsik Mari tényleg gyönyörűen beszélt, a pályájáról, a kollegáiról. A filmkazettában 11 percnyi anyag volt. Ez szépen lement. A bal szememmel, (amit én felvétel közben mindig nyitva tartok) lenéztem és láttam, hogy a magnetofon jobboldali orsóján csapkodja a szalag vége a fejet. Megálltunk, mondtam a Kepesnek.” Te Andriska, ez mióta fut így üresen?” Kepes rám nézett és riadtan rázta a fejét, hogy nem tudja. Kiderült, hogy semmi hangot nem vettünk fel. Az első mondat közepén valahogy kiszaladt a szalag. Azt hittük, hogy Törőcsík Mari vérig fog sértődni, hogy két ilyen amatőr, miért lopja az ő idejét. Először azt mondta: „Á nem baj majd leszinkronizálom!” Utána azt mondta: „Majd elmondom újra!” Aztán végül is csak egy rövid interjút csináltunk, mert azt még egyszer, ugyanúgy nem lehetett elmondani. Ilyenkor az embernek a hátán lassan elkezd a hideg izzadtság folyni. Pedig végül is, nem is én rontottam el a dolgot. De hát ez akkor is csapatmunka volt, és a hármunk munkája ment pocsékba Tudom, hogy ez egy negatív sztori de egyben pozitív is.
Törőcsík Mari nagyon emberi módon állt hozzánk és végül jól jöttünk ki belőle. De ha már pozitív élmény keresünk, akkor még egy esetet megemlítenék. Jeanne Moreau nagyon szép és híres francia színésznővel készítettem egy interjút Párizsban. Egy egészen valószínűtlen szállodában történt a dolog. A Hotel Plaza Athene az Avenue Les Matignon-on Párizs egyik legdrágább környékén történt az eset. Nem sokszor fordult elő velem, de ott akkor nagyon magyarnak és nagyon kelet-európainak éreztem magam. A szállodának olyan környezete volt, amiből sugárzott, hogy itt sok száz éve, nagyon jómódú emberek iszonyú sok pénzt költenek el. Ez volt az egyetlen olyan hely a világon, ahol nem mertem semmihez hozzányúlni. Nem mertem egy pohár vizet sem kérni, mert féltem tőle, hogy nem tudom kifizetni. Úgyhogy végül a szökőkútból ittunk mind a ketten. (Nem mondom meg ki volt a másik!) Tehát a szökőkútból ittunk, mert nagyon meleg nyár volt. Aztán bejött Jeanne Moreau, az egy lidérces pillanat volt. Szembe jött veled a filmtörténelem. De sok ilyen pillanatom volt, mert a Külpollal beutaztam az egész világot. Nem én számoltam meg, hanem az ellenségeim, hogy több mint 80 országban jártam. Ott minden volt. Államfőktől kezdve, nyomorgó szegény emberekig mindenki. Sok politikussal találkoztam, de a legmélyebb hatással mégis Jeanne Moreau volt rám.

Persze voltam veszélyes helyzetekben is. Kétszer voltam Libanonban, egyszer voltam Jemenben, ahol éppen polgárháború volt. Egyébként furcsa, de hozzá lehet szokni a háborúhoz. Én nem vagyok háborús gyerek, már utána születtem. Valaki egyszer, – talán Libanonban – azt mondta: „Hozzá lehet szokni, csak a háborúnak más a ritmusa.” Egész másként kezdenek el működni az embernek az érzékszervei. Másképp hall, másképp lát, másképp jár az utcán. Ezt csak utólag veszed észre magadon, de így meg lehet úszni nagyobb bajokat. Meg hát csalánba nem csap a menykő! Erre van egy történetem. Amikor először voltam Libanonban, olyan helyen laktam, ahol nem volt telefonom. Akkor voltam először videó kamerával. Bent a tévében sikerült szereznem egy rádiós mikrofont. Ugyanis Chrudináknak valahogy mindig rövid volt a mikrofon kábel. Ezzel a rádiós mikrofonnal Chrudinák mehetett, ahova akart. Én meg vagy utolérem, vagy nem, de kábellel nem voltunk összekötve.


Sok hasonló esetem volt egyébként, csak akkor az ember nem figyel ezekre a veszélyekre. Azt hiszem az öreg „Cabi” (Czabarka György) mondta, hogy azon a 4: 3 arányú aranymetszéses képen kívül, ami az adóról eljut a nézőhöz, ami azon kívül van, az senkit nem érdekel. Senkit nem érdekelt, hogy neked mi bajod van, hogy tengeribeteg vagy-e vagy hasmenésed van, vagy lázas vagy. Amikor másodszor voltam Libanonban akkor egy héten keresztül 41 fokos lázam volt. De nem lehetett mit tenni. Nem lehetett hazamenni, Nem lehetett nem forgatni. Nem lehetett annyi pénzt kockáztatni, amibe az utazásunk került. Anyagot kellett haza vinni! Elmentünk a Beka völgybe, ahol mindent lehetett kapni, negyedáron mint Európában és vettem egy lónak való adag antibiotikumot és kezeltem magam. Közbe egyik helyről a másikra utazva úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Később kiderült, hogy skarlátot kaptam, De ott és akkor ez senkit nem érdekelt. Olyan nincs, hogy azért nem csinálok meg egy filmet, mert lázas vagyok. Ez nem működik. Egy napot nem voltam betegállományban a harminchét év alatt. Szóval veszélyes hely sok volt Afrikában, Jemenben. Erre van egy nagyon jó történetem. Koltait megkérték, hogy vegyen fel egy szívműtétet. Fel is vette az egészet, szépen bevilágítva, Ő is be volt öltöztetve, sterilizálva ő is meg a kamera is, ahogy kell. Majd hazament, lefeküdt aludni. Három nap múlva hívták a professzorok, hogy nézzek meg a vetítőben együtt a felvételt. A vetítőben a látványtól elájult. Kiderült, hogy egy csepp vértől elájul. A felvétel közben csak a munkára figyelt, akkor nem ért rá elájulni. Valahogy így van az ember a veszéllyel is! Egyébként sok olyan hely van, ahova szeretnék eljutni. Például Dél-Amerikában csak Venezuelában voltam, Ausztráliában nem voltam sohasem. De azért nincs már az a rettenetes vágy bennem, hogy valahova visszamenjek, s hogy valahova menjek. Ezek akkoriban egyébként két-három hetes utak voltak. Ma már ilyenek nincsenek. Szóval olyan hely már nincs, ahová nagyon vágynék. 85-ben voltam Vietnámban és Laoszban és most 2006-ban visszamentem. Érdekes volt húsz év elmúltával. Most nem utazom, nem dolgozom külföldön. De azzal szoktam magam nyugtatni, hogy, dolgozom harminchét éve ebben a szakmában, és abból húsz éve példátlanul jó volt, itthon is meg külföldön is. Ami utána jött arról már szerintem senki nem tud sok jót mondani. Az első húsz évet élveztem, ez meg ami most van az a megélhetési operatőrség. Mindenki azért dolgozik, hogy kifizesse a villanyszámlát. És ha egy évben van egy jó napja, akkor, már megérte.

A magyar operatőrök közül nagyon szerettem Ragályi Elemért, a külföldiek közül is van sok kedvencem, de a Ragályit meg a Koltait nagyon szeretem, azt hiszem ez két nem akármilyen név. Van egy-két film, amit megnézek újra. Amit mindig megnézek akárhányszor, csak lehet az a Casablanca. Támadják innen-onnan, de az mind csak blabla. Nagyon jól megcsinált film, zseniális színészekkel. Meg hát egy világról szól. Nem mai szemmel kell nézni! Antonioni Nagyítását is megnézem, amikor csak tehetem, meg az összes Fellini filmet. Be kell valljam, hogy az ingó, mindig mozgó, billegő kamera által teremtett un. mai képi világot nagyon utálom! Ugyanis megfosztják a nézőt attól, hogy valamit esetleg tüzetesebben megnézzem. Ez most lehet egy szobor, lehet egy kép, de, lehet a Haumann Péter szeme, a Garas Dezső homloka, nagyon közeli arca, vagy a Régi idők focijában a Minarik Ede különleges, chaplini alakja. Ha ezeket elkezdjük így billegtetni, rángatni, a dolog nem működik. Ezek öncélú dolgok. A színész nem lesz jobb tőle. Arra vagyok kíváncsi, aki beszél, nem arra az operatőrre, vagy áloperatőrre, aki himbálja a kamerát. Én is tudnám himbálni, ha akarnám, de nem himbálom. Átfordul a dolog. Régen ez a fajta képi világ egy kicsi szelete volt annak a képi világnak, amit a tévé közvetített. Ez volt a klippek világa. Ma már kezd visszafordulni a dolog. A klippekbe kezdenek olyan képeket, szép képeket tenni, amit az össze többi műsorba kellene tenni. Fel van fordulva a világ. Nem félek, attól, hogy azt mondják, hogy öreg vagyok. Ez nem kor kérdése. Egy normális ember, ha a Kállai Ferit akarja nézni, akkor ne mozgassák a kamerát, jobbra, balra, le, fel! Meg ne azt mutassák, aki kérdez, mert az azért van ott, hogy a mikrofont tartsa! Kezdenek a riporterek visszakúszni a képbe. Hosszú ideig teljes joggal kikerültek onnan, mert nem rájuk voltam kíváncsi. Egyébként arra sem kíváncsi senki, hogy ki fényképez.
Ki hogy látja a világot, azt gondolom ez a fontos! A Mestyán Tibi nevű már rég eltávozott operatőrnek volt egy nagyon jó története. Mikor először élő focimeccset közvetített. Fent volt egy totálozó kamerán. Kipróbálta, hogy ha egy picit megbillenti a kamerát indokolatlanul, akkor egy ország fog bólintani egyet. Egyébként jól letolták ezért a „kísérletért”. A felelősség az én nyakamban van azért, hogy abból az adott eseményből, – legyen az egy háború, legyen az egy tüntetés, egy TV ostrom, egy TV- játék, bármilyen dokumentumfilm – hiteles lenyomat keletkezzen. Az a darab, amit én abból a világból kivágok, annak arról kell szólni, amit a körülötte levő egész miliő jelent. Ha ezt nem sikerül megcsinálni akkor nem jó, amit csinálok. Ez elég nagy felelősség. Én nagyon szeretek kézből dolgozni. Mindig fenntartom magamnak a jogot arra, hogy arrébb mozduljak. Ez nem feltétlenül az én elhatározásomtól függ. Ez egy előny, illetve az ebből fakadó gyorsaság is előny. Én nagyon hálás vagyok a Híradónak, mert ott, ha megnyomod a gombot, akkor már tudnod kell, hogy miről van szó, mert egy csomó mindenről le lehet maradni. A lényeg, hogy a körülötted levő világból azt a darabot vágd ki, ami neked tetszik, de ebben benne kell lennie annak is, hogy miből van ez a kis darab kivágva, és miért pont az a jellemző! Tulajdonképpen, amit szeretnék az egy ilyen beteljesülhetetlen dolog. Azt szeretném, ha legalább a fele visszajönne annak a világnak, ami valaha a Televízió volt. Amiben volt Híradó, Falurovat, tv-játék, tv-film, dokumentumfilm, színházi közvetítés, hangverseny közvetítés. A nézőknek nem azt kell adni, amit szeretnének (a nagy átlagról beszélek). Lehet, hogy most a néző nem szeretné látni a BBC Shakespeare össze sorozatát. Most még nem szeretné látni. De lehet, hogy jövőre már szeretné! A nézőknek egyszer csak elegük lesz a valóság show-ból, a bugyuta szókitalálós vetélkedőkből! Szerintem nem ez a televízió. Én arra vágyok, hogy legalább a fele visszajöjjön annak, ami valaha a televíziózás volt! Én mindig is televíziós voltam akár külsős akár belsős voltam, mindegy, hogy hogyan nevezzük!

|
Az Emberi Jogok Napja alkalmából adott át kitüntetéseket az igazságügyi és rendészeti miniszter. A Tévészékház ostroma és az utcai zavargások bemutatásáért Emberi Jogi Emlékplakettet kapott Lukin Sándor operatőr és Robotka Gyula, gyártásvezető, mindketten a Magyar Televízió munkatársai. Az ötödik alkalommal kiosztott díjakat 2006-ban is olyanok kapták, akik kiemelkedő személyiségei szakterületüknek. |
Két szempont volt:
1. kifejezetten filmes felhasználás, 2. a Sony céggel való együttműködés. Így aztán nem csoda, hogy a Genesis egy Sony HDCAM SR szalagos rögzítővel dokkolva érkezett a Budakeszi útra. A kamera super 35 mm-es képérzékelővel rendelkezik, mely 12,4 megapixelt teljesít, azonban nem a Bayer mintázatot használja. A felvételi sebesség 1-50 frame/sec között választható. Normál expozíciós indexe ISO 400. Optikai nincs, viszont két elektronikus keresőt is képes meghajtani. A/D átalakítója 14 bites, 4:4:4 RGB felvételt teljesít. Dual link 4:4:4 HD SDI kimenettel rendelkezik. A rögzítő 50 percet képes felvenni 24 kocka/másodperc sebességgel, a legjobb minőségből az előző felét, vagyis 25 percet forgathatunk.
Klón üzemmódban valós időben másolatot készít a Genesis, off-line vágási célokra. Tizenkét hangcsatornát képes rögzíteni, levehető kontroll panelje tovább növeli a felhasználás lehetőségeit. S akinek ennyi jó kevés, az felfoghatja a rögzítő egységet a gép tetejére, vagy a hátuljára, ahogy azt a balansz, vagy egyéb felvételi körülmények diktálják. Ez után következett a vetítés, a legújabb hollywoodi produkciókból láthattunk részleteket. A képek magukért beszéltek. A Genezis Mózes első könyvében a világ teremtésének legendája. A névválasztás igen találó és nem túlzó, ugyanis a Panavision Genesis újra teremtette, ha nem is világot de a mozi élményét mindenképpen.
sgy
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A gyártó 5000 rekordméretű plazma panel eladását tervezi 2007–ben.
kg
Az Amerikai Filmakadémia több mint hatezer tagja voksolt, 24 kategóriában. Az ő döntésük alapján 2007-ben a legjobb film: Martin Scorsese, Téglája. A legjobb női alakításért Helen Mirren, a legjobb férfi karakterért Forest Whitaker vihette haza a legrangosabb filmes elismerést. Sajnos a két magyar jelölt neve nem került a mindenható borítékok egyikébe sem, de ahogy Zsigmond Vilmos mondta: „A jelölés puszta ténye is óriási elismerésnek számít a filmes szakmában.”

sgy
A Datavideo mobil közvetítő rendszere már az első használat alkalmával könnyen átlátható. Szállítása egyszerű, telepítése és beüzemelése rövid időt vesz igénybe. A későbbi produkciós feladatok változásához a rendszer alkalmazkodik: bármikor átkonfigurálható, bővíthető.
Pozsár Csaba
Előbb főrendezőnek, majd művészeti vezető, művészeti igazgató, elnökhelyettes volt, az intézménytől 1990-ben vált meg. 1993-ban ismét az Operettszínház következett, ahol 3 évig igazgató volt. 1996-tól 2002-ig az Operaház főigazgatója, 2000-től örökös tagja.
– Jó hagyományát folytatná az mtv, hiszen valamikor a 60-as években rendezték az első Ki mit tudot, de mikor is volt a legutóbbi?
Legutóbb a 90-es évek közepén volt ilyen. Én először 1966-ban szerveztem ilyen műsort. A jelenlegi szervezése embrionális állapotban van, de mellettem áll a műsor bábáskodásában Farkas László, aki a korábbi Ki mit tudok gyártásvezetője volt, szerkesztőként Kapuvári Gábor intézi az ügyeit. Abban bízom, hogy május elejére, az MTV születésének 50. évfordulójára rendezett gálaesten ezt meghirdetjük, és ősztől elindítjuk.
– A közszolgálati televízió egyébként is foglalkoztatja Önt, hivatalosan a tanácsadója. Miben áll ez a feladata?
Ha kérik valamilyen ügyben a véleményemet, akkor azt elmondom, időnként beszélgetek az elnökkel, de ez nagyon mérsékelt feladat. A főbb feladatom tulajdonképpen az, hogy negyedévente összeállítok egy műsort Prémium vasárnap címmel. A Magyar Televízióban szerintem nagyon sok értékes műsor van, amit sokan azért nem néznek, mert akkor éppen nem tartózkodnak otthon, vagy népszerű műsor megy egy másik csatornán. Ezért kiválogatok egy délutánnyi anyagot, azokból, amelyeket a legértékesebbnek tartok, hogy felhívjam rájuk a figyelmet, vagy újabb lehetőséget adjak vele, hogy ismét megnézhessék a nézők.
– Igen láttam már én is részleteket belőle. A magyar 2-esen kerül adásra, a műsornak persze vasárnap lévén bőven van versenytársa még házon belül, sokszor az m1-esen is.
Ez ellen én nem tudok mit tenni, van azért promóciója, igyekszünk rá felhívni a figyelmet. Ez ugye egy másik televíziós világ, mint amiben évtizedeken át dolgoztunk. De ahhoz képest, hogy tényleg vannak vetélytársak, a nézettsége egészen elfogadható.
– Ha már azt mondják „mérhető a nézettsége” az azt jelenti legalább kétszázezer ember nézi.
Van annyi személyes hitelem, hogy elhiszik: jókat válogatok és van is iránta érdeklődés. Azt kell mondanom, hogy ebben a hivatalos nézőszám mérésben nem igazán hiszek. Volt, hogy olyankor is kimutattak nézőszámot egy csatornán, amikor az ORTT ítélete értelmében nem volt éppen műsorsugárzás. Szóval ez a magyarországi nézőszám mérés nem túl hiteles.
– Jobban hisz a személyes visszajelzéseknek?
Én abban bízom, amit magam is tapasztalok. Sokat jövök-megyek, járkálok a városban, utazom villamoson és buszon is, sőt megyek piacra is. Ezeken a helyeken gyakran beszélgetek az emberekkel, és nekem egészen más a benyomásom a nézői reflexekről, mint sokszor a hivatalos nézettségi mutatóké. Tehát nem kifejezetten intellektuális körökben szerzem tapasztalataimat.
– Itt, ahol most beszélgetünk, az Operaház Erkel Színházában az idén van még rendezői munkája?
A repertoárban van 6 vagy 7 mű, ami az én rendezésem, de újakat nem nagyon szeretnék már. A legutóbbi három évben már csupa olyan rendezésem volt, amire azt mondom majdhogynem jóleső kényszer. A Rigolettót például azért, mert a japán impresszárió ragaszkodott hozzám. Bartók műveket is többször rendeztem, sőt filmen is, de személyesen akartam megerősíteni a Bartók évfordulót, születésének 125. évfordulóját. Újakat tehát már nem, a saját korábbi rendezéseimet gondozom. A Cosi fan tutte 28. éve van műsoron. Büszke vagyok rá, hiszen az idén beállt egy fiatal énekes csapat és általuk most vadonatújnak hat.
– Tehát inkább vissza a Magyar Televízióba, ahol 28 évet töltött el, hiszen 1962-ben lett ott főrendező, majd különböző elnevezéssel, de végig a művészeti, kulturális műsor-munka vezetője volt. Az MTV 50. jubileumán visszatér oda, no nem művészeti igazgatónak, de dolgozónak.
Örülnék a lehetőségnek, nekem négy alapmunkahelyem volt az életemben: az egyik kezdettől fogva a Színház és Filmművészeti Főiskola, ahol annak elvégzése után nyomban tanár lettem. Nagyon hosszú ideig oktattam, két évvel ezelőtt megkaptam a Professzor Emeritus címet, és akkor azt mondtam ennyi. A tanítványaim között Tarr Bélától Moór Mariannig sokféle művész megtalálható. Bálint Andrástól Balázsovits Lajosig, Monori Liliig nagyon különböző tehetségek voltak és sokra vitték. Kevés tanár mondhatja el, hogy tanította Csonka Andrást és Tarr Bélát is. Színes paletta. A másik munkahelyem az Operettszínház, ahol voltam rendező, főrendező, igazgató, és ahová ma is vissza-visszatérek. A harmadik alapmunkahelyen az Operaház, ahol 19 évesen voltam ösztöndíjas rendező és a mai napig szinte megállás nélkül dolgozom nekik, a negyedik a nagy szerelmem, a Televízió. Szoktam mondani, hogy az Operaház az anyám, aki nevelt és kitalált, a Televízió meg a gyerekem, azt én találtam ki, mármint annak művészeti feladatait.
Szinetár Miklós ismertebb rendezői munkái:
Színház: Koldusopera, Egy szerelem három éjszakája, Szent Johanna, Don Carlos, Tartuffe, Kabaré, Játék a kastélyban, A víg özvegy.
Operák: Ory grófja, Fra Diavolo, Cosi fan tutte, Andre Chenier, Borisz Godunov, A sevillai borbély.
Tv-filmek: Igéző, Aranyborjú, Trisztán és Izolda, Rózsa Sándor, Az ember tragédiája, Bánk bán, Liszt Ferenc élete.
Mozifilmek: Délibáb minden mennyiségben, Háry János, Csárdáskirálynő, Az erőd.
– Mikor látott először hazai televíziót és hogyan került az MTV-hez?
Sose felejtem el, hogy az 1950-es évek végén Bánki László filmrendező fölhívott a lakására és rámutatott egy „dobozra” és azt mondta: házi mozi! Szilveszteri műsor ment, élőműsor, éppen bejött a színre Lorán Lenke és azt mondta: Televízióóóóóó! Még vendégként rendeztem a televíziónak Karinthy Frigyes: A nagy ékszerész című darabját, teljesen kezdetleges körülmények közepette, teljesen élőben, ugráltunk a kábelek között. Nagyon kalandos volt, én már akkor éreztem, hogy ez részemről szerelem lesz. Világéletemben vonzott a műfaji sokszínűség, és a televízió erre adott lehetőséget igazán. A Prémium vasárnapok összeállításában is ezt szeretem, hogy sokféle alkotást össze lehet benne párosítani. A mondást vallom én is, hogy varietas delectat! A sokféleség gyönyörködtet! Például a Teletaxi után beszerkesztek a műsorba egy Oscar Wilde kosztümös filmet. Szerintem a mai televíziók műsorai nagyon hasonlítanak egymásra. De, hogy 1962-ben hogyan kerültem konkrétan státuszba? Nagy örömömre és nagy bánatomra odahelyeztek. Akkoriban ez így ment. Bánatomra azért, mert ott kellett hagynom a Petőfi Színházat, amelyet én alapítottam meg, de mint mondtam nagyon érdekelt a televízió, tehát örültem is.
– Az MTV főrendezője lett, és itt is, mint az Operában elsősorban klasszikusokat vitt képernyőre.
Azt vallottam, hogy a mai témák imitálják a mát, abban a pillanatban, hogy valami nem dokumentum vagy nem Híradó, az játék. Sokkal őszintébb ez a játék, ha vállaltan valamiféle klasszikus ruha van a színészeken. Nem tesz úgy, mintha ma lenne. Ha azt akarom nézni, hogy mi van a mában, akkor megnézek egy Híradót, vagy politikai műsort vagy dokumentumfilmet. A másik részében a televíziózásnak, a fikciós műfajokban, ami nagyon mai kell, hogy legyen az nem a ruha, nem a környezet elsősorban, hanem a gondolat világa, a mondanivalója legyen nagyon mai. Említek egy példát: beválogattam a Premier vasárnapba Wilde Eszményi férj című darabját, egy 19. század végi történetet, sok pénz kellett az elkészítéséhez, gyönyörű kiállítású az alkotás, más világ, mint a miénk, de amiről szól, a politikai korrupció az, mintha csak ma lenne. A televíziós műfajban mindig fontos, hogy aktuális legyen, ne a ruházatban, ne a kosztümökben, a mondanivalójában, a szellemében. A külsőségek másodlagosak. A szappanoperákat azért nem szeretem, mert úgy tesznek, mintha a mának szólnának, valójában semmi mondanivalójuk nincs.
– Voltak a televíziós korszakában nehezebb évei is, amikor kritikát kapott bőven. Például a Délibáb minden mennyiségben című filmjéért és a Rózsa Sándor című tévésorozatáért.
A Rózsa Sándort még ma is büszkén vállalom. Igaz, hogy arányt tévesztettem benne: annyira tetszett a Móricz regény, amit remekműnek tartok, szóval többet tettem be az irodalmi szövegből, például monológokat, mint, amit a tévé elbírt. Az első változat 14 részből állt, és nem volt igazán sikeres, sőt többen a szélsőségeit kigúnyolták, Hofi Géza például készített róla egy zseniális pamflettet. Fogtam magam, nekiveselkedtem és megrövidítettem és lett belőle 9 részes sorozat. Ezután már négyszer vagy ötször megismételték és átütő sikerrel.
– Úgy emlékszem, hogy az első jelentősebb nyugatnémet-magyar televíziós koprodukciót, a Csárdáskirálynőt is ekkoriban rendezte.
De az nem a Televízióé volt, maszekfilm volt. De sok koprodukciót rendeztem. Hozzám tartozott a koprodukciós munka is a Televízióban, ez igaz. Amikor 1990-ben otthagytam az MTV-t, akkor az ilyen koprodukciós filmek éves bevétele egy millió dollár volt. Ma ez nulla. Nincs ilyen bevétele az mtv-nek. Ebben rengeteg kis műsor is szerepelt, nemcsak nagy filmek. Két nagy televíziós koprodukciós filmet rendeztem az egyik a Rudolf címűt 1988-ban, amelyik Rudolf osztrák trónörökösről szólt és az Osztrák Televízióval közösen készítettük, a legnagyobb munkám ezen a területen a Liszt Ferencről szóló film, amelyet a nyugatnémetekkel, és az olaszokkal közösen forgattunk. Ma is nézhető alkotás, nagyon nagy vállalkozás volt. Manapság ilyen nagy volumenű, igazi televíziós művekre a Magyar Televíziónak nincs pénze és lehetősége.
– Az m1 műsorigazgatója éppen e lap hasábjain állította, lesz még ilyen.
Ehhez persze jó külföldi partnerkapcsolatok kellenek, Önnek voltak már a 70-es években is. Igaz?
Hogyne, hogyne. Annyira voltak ilyenek, hogy, amikor otthagytam a Televíziót 1990-ben, két évre rá megalapítottam a magáncégemet és külföldi filmeket hozattam be a TV-nek, az első utam például a kölni filmvásárra vezetett, ahol szinte ünnepeltek, hogy visszatértem valamilyen formában a televízióhoz. Mi hoztuk be a Televíziónak a Csengetett Mylord, meg az Operamesék című filmeket és sok mást is. Most már természetesen nem teszem ezt, hiszen összeférhetetlen lenne a mai televíziós elfoglaltságommal.
– Több operatőr és rendező vallotta azt e lap interjúiban, hogy a magyar televíziózás aranykora művészeti műsormunka tekintetében az 1970-es évekre esett. Mit szól hozzá?
Erről Esztergályos Károly könyvet is írt.
– És minek volt köszönhető ez a termékenység?
Több mindennek. 77 tévéjáték készült egy évben. Nem volt a magyar irodalomnak olyan jelentős műve az Ember tragédiájától, a Csongor és Tündén keresztül, Krúdy műveken át, Szabó Magda regényekig, amit ne dolgoztunk volna föl. Például 16 Németh László darab került akkoriban képernyőre. Ezeket én irányítottam. Egyedül áll az MTV a magyar televíziózás történetében azzal, hogy akkor 10 év alatt 50 darab eredeti televíziós zenés színházat forgattunk le. A Hoffmann meséitől a Leányvásárig, új magyar operáktól az Otellóig nézők elé vittünk rengeteg operát és operettet kifejezetten televíziós eszközökkel.
– Pedig nem voltunk gazdag ország akkor sem, de meg tudták rá szerezni a pénzt, hogyan?
Valahogy erre mindig meg lett a pénz, és ezzel a terméssel az MTV akkor egyedül állt Európában. Amikor 1990-ben elhagytam az intézményt négy vitrin roskadozott azoktól a díjaktól, amiket ezekkel az alkotásokkal szereztünk. Utódaim gyorsan kipucolták ezt a négy vitrint. Büszke voltam a televíziómra, mondtam is, hogy azért, mert nem olyan, mint a televíziók általában, hogy két szórakoztatás között néhány ember agyon politizálja a nézőt. Ez a 90-es években nálunk is bekövetkezett.
– Igaz, hogy annyira közvetlen kapcsolata volt Aczél Györggyel, a Kádár-kor kultúrpolitikai vezetőjével, hogy felvette a telefont és rövid beszélgetéssel elintézett egy ügyet?
Ezek legendák, az Aczélnak közvetlenül semmi ráhatása nem volt a Televízióra. Nagy hatalom volt személyisége a kultúrában, de a televízióra nagyon áttételesen volt ilyen, és nem nagyon. Egyéb területen a Pártközpontban olyanok ültek, akik nem értettek a kultúrához, de az nekik is tetszett, hogy itt működik olyan műsorgyártó részleg, amelyik szép műsorokat készít és díjakat nyer vele. Külföldön meg dicsekedtem vele, hogy nálunk főműsor időben kerül adásba Sophoklész Elektrája és a legnagyobb tetszési indexet éri el, és nemcsak azért, mert klasszikus, hanem mert jó darab, jó műsor. Az elismerés nem is az írónak szólt, hanem a feszült történetnek. A sikerben része volt több nagyszerű munkatársamnak is, mint, Bánki László, vagy Liszkay Tamás, Szűcs Andor, Dobos István, akik ezt a fajta feladatot a lelkükön viselték. Azért az néha bizarr világ volt, mert az egyik elnökségi ülésen nekem rontott, hadd ne mondjam meg melyik vezető, „Micsoda disznóság, hogy most, amikor Husak elvtárs Pestre látogat, te azon a héten Arany János Toldiját teszed a műsorba, amelyikben tudvalévő a cseh vitézt legyőzi a magyar vitéz.” A politikai bornírtság ezen a területen is előfordult. Ilyesmire is oda figyeltek. Engem a 70-es években visszaminősítettek a 2. magyar hadseregről, a doni magyar hadseregről készített dokumentum filmsorozat miatt.
– A Televízió akkori elnöke nekem egy interjúban azt mondta erről, hogy azt kifogásolták, hogy a filmben elhangzottak példák a szovjet nőkről, akik jóban voltak a magyar honvédekkel, sőt szerelmi kapcsolat is kialakult közöttük. Tiltakoztak a Külügyminisztériumnál a környező országok, hogy miért akarjuk mi bizonyítani, hogy a szovjet nők kollaboránsok voltak az ellenség katonáival. Ezeket a részeket kellett volna kivenni belőle.
Én nagyon harcoltam Sára Sándornak ezért a Don kanyarban történteket feldolgozó filmjéért, elnökhelyettesként nem voltam hajlandó cenzúrázni. Hoztak egy pártfunkcionáriust a helyemre én pedig főrendező lettem, aki művész, aki nem okozhat bajt a politikában. Elég népszerű voltam, ezért nem akartak teljesen félreállítani. A 70-es évek egyébként tényleg olyan fénykora volt a magyar televíziózásnak, amilyen nem volt máshol Európában sehol.
– Jelenleg tanácsadó, beszélgetésünk végén arra kérem, hogy így nyilvánosan adjon tanácsot a mai mtv-s vezetőknek, mi lenne az?
Mindenképpen azt ajánlanám, hogy mondjuk ha egy tanárnak egy osztályban sok tehetsége van a kézilabdára, akkor ne akarja őket a futballra forszírozni, csak azért, mert az népszerű. Ne akarjon a Magyar Televízió a kereskedelmi csatornákkal versenyezni, az ő eszközeikkel! A Magyar Televízióból száműzném a kereskedelmi csatorna szagot. Azt a világot, amit ők találtak ki, hadd csinálják, az az ő dolguk. Nem kell erőltetni, hogy a köztelevízióé legyen a legtöbb néző, arra kell törekedni, hogy legyen sok hangadó, fontos és értékes nézője.
– Sok sikert a Ki mit tud megszervezéséhez!
Köszönöm szépen.
Forrás: H.S.C.
A teljes cikk a Médiatechnika márciusi számában olvasható.
Forrás: www.penna-media.hu
Bővebben a Médiatechnika márciusi számában.
forrás: www.studiotech.hu

Magyarországon a Miranda termékeit a Rexfilm és a Somos Video forgalmazza.
sgy
E gondolat szellemében január 15-én bejelentették a Maya 3D animációs, modellező és renderelő szoftver legújabb verzióját a 8.5-öt. A Maya széles körben használatos számítógépes játékok fejlesztésénél, valamint film és televíziós produkciók vizuális effekjeinél. A szoftver legújabb képességeiről a Médiatechnika Magazin márciusi számában olvashatnak az érdeklődők.
-sgy-