Rák József: Ha képben akarsz maradni, az munka…

Hogyan indult életed, mennyiben volt ez a kezdet hatással pályaválasztásodra?

Faluhelyen és rendkívül zavaros időkben születtem. Vámosmikola rendkívül izgalmas hely az Ipoly kanyarulatánál. Két híd is volt ott akkoriban, fontos átkelőhelynek számított. Az egyik híd anyám egyholdas földjének a végén volt. Ez a híd vasúthoz vezetett, mert az állomás a túloldalon volt, de át lehetett sétálni. A háborúban is olyan hely volt, hogy az egyik héten a németek, a másik héten az oroszok vezérkara volt tőlünk három házra. Többszörös helycsere jellemezte a fronthelyzetet. Engem imádtak az orosz katonák. Nálunk mindig volt cukor, mindig volt kenyér, mert a kisgyereknek hozták. Nagyapám egész tűrhetően beszélt oroszul. Nem véletlenül, mert öt évig volt hadifogoly Szibériában. Vámosmikolán jártam általános iskolába.  Remek tanítói gárda volt itt. Bakajula, Júlia néni, aki a betűvetést tanította, de az igazi, aki mindenki tanítója volt, s már anyámat is tanította „a Szathmári tanár úr” volt. Nagyon fontos ember volt, mert aki Vámosmikolán járt iskolába azt Szathmári tanár úr vezette be a természettudományos gondolkozásba. Számtan, mértan, fizika…

Akkor szerencsés voltál, mert ezekkel a tantárgyakkal nem volt gondod a középiskolában.

Ambiciózus gyerek voltam. Az asztalosok munkája tetszett, de a paraszti munkától féltem. Vác volt a legközelebb – ahol középiskola volt – ide íratott be anyám. Matematika, fizika, kémia, de különösen a kémia vonzott. 1957 tavaszától kaptunk egy vendégtanárt Neményi Kázmért, az ő hatására olaszt kezdtem tanulni. Megszervezte a gimnázium önképzőkörtét, lett saját folyóiratunk ahova írogattam is, festegettem, rajzolgattam. Mindenáron olasz-magyar szakra akartam menni. 1959-ben, amikor érettségiztem nem indult ilyen szak csak Szegeden. Mamám sírva fakadt, hogy akkor „édesfiam” nem foglak látni csak egy évben egyszer. Jó, akkor beadtam a jelentkezésemet az ELTE-re matematika-fizika szakra. Közben egy pékségben dolgoztam s jött a levél, hogy mehetek felvételizni. A sikeres írásbeli után behívtak minket szóbeli beszélgetésre és ott azt kérdezte az egyik felvételiztető tanár: „Igaz, hogy maga nem KISZ tag? Miért nem lépett be?” Nagyapám azt mondta, hogy 1956-ban forradalom volt, a KISZ-ben ezt másként gondolták. Egyébként a gimnáziumban ezt tudomásul vették. Soha senki ezért nem bántott. Az ELTE-re is felvettek. Amikor a negyedik év végén – közel egy éves felvételi „tortúra” után – átjöttem a Filmművészeti Főiskolára, akkor ezt itt már meg sem kérdezték.

Miért nem fejezted be a tanulmányaidat, miért nem lettél tanár?

Eltérített a mozgókép, eltérített a mozi. Már Vácott is sokat jártunk moziba, az olasztanárunk, aki az olasz kultúra megszállottja volt, filmvetítéseket is szervezett. Így ért az Országúton filmélménye. A Természettudományi Karon is rendkívül jó csapatba kerültem. Nagyon széles sávú volt az érdeklődésem: a differenciálegyenletektől a művészetfilozófiai kérdésekig. Alig kerültem fel Pestre már ott voltam Rátkay Endre festőművész látogatói körében. Oda sok író és költő járt. A másik kapcsolódási pont, hogy megalakult egy amatőr filmklub az egyetemen és én ott az első generációban Szekfű (Karafiáth) Andrással filmeket készíthettem. Ráday Misi, B. Révész Laci, Perényi Bandi és később még igen sokan az ELTE amatőr film klubjából lettek hivatásosak. A másik fontos hatás az Egyetemi Színpad. Rengeteg filmvetítés, köztük számtalan rövidfilm is. A hatvanas évek elején Európában a rövidfilmeknek virágkora volt. Különösen a lengyel filmeket szerettem. Ekkor szerettem bele

a rövid filmek világába, azóta se jutott soha eszembe, hogy játékfilmben dolgozzak. Az nem az én világom. Itt ért utol a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételi hirdetése.

Ez a felvételi hirdetés volt a végső lökés a váltáshoz?

Egy barátom noszogatása is belejátszott, aki mondta, hogy úgyis keveset jársz be az órákra, inkább mozizol, próbáld meg! Az amatőr filmklubból nagyon sokan jelentkeztünk, s előbb-utóbb szinte mindenki bekerült a Főiskolára vagy a szakmába. A Herskó-Illés osztályba kerültem.

Illés papi barátod is lett.

Nem rögtön. A végzés után jó pár évvel alakult ki a mi barátságunk. Nem voltak ezek könnyű évek, annak ellenére, hogy ez egy barátságos intézmény volt. Mi, kollégisták a Vas utca 2/c–ben laktunk az emeleten és ebéd után jöttünk a Szentkirály utcai épületrészbe, ahol folyt az oktatás, ahol a laborok voltak. A mi évfolyamunk nem készíthetett diplomafilmet, mert már harmadévben elfogyott az erre szánt pénz. Kaptunk három évet, hogy ha valaki csinál valamit, amivel úgy érzi lediplomázhat, az hozza be. Sokaknak volt állás lehetősége, nekem még nem. A televízió külföldi forgatásokhoz keresett „reprezentatív” operatőröket. Matúz Józsefné vett szemügyre néhányunkat, küllemre, öltözködésre megfelelünk-e a kívánalmaknak, majd közölte, hogy előtte hosszabb ideig segédoperatőrködni is kell. Ez akkor nekünk nagyon nem tetszett és a második beszélgetésre már nem is mentünk el. Én a Könyves Kálmán kőrúti filmgyárat céloztam meg, ahol a Dokumentum és a Népszerű-tudományos Stúdió is volt. Kezdetben három hónapos szerződéseket kötöttek velem, és csak jó esztendőre szerződtettek végleg.

Vannak-e olyan rendező kollegák, akik meghatározók voltak életedben, vagy olyan filmek amiket kiemelnél?

Ahogy nézem ezt a listát, melyet kezembe adtál, ez egy válogatás a Filmművészeti Egyetem honlapja számára: az első az Öcsém (1966), mely még vizsgafilm, Szurdi András rendezte öccséről. De itt van az amatőr filmesként készített Pókháló (1963) is amit Karafiáth (Szekfű) Andrással készítettünk az ELTE Amatőrfilm Klubban. A következő: A gímszarvas (1970/71)) azért is érdekes, mert –  egyébként ezzel diplomáztam – ezért kaptam az első operatőri díjat (Miskolc, 1972) Három film is készült a Budapesti Nemzetközi Vadászati Világkiállításra. (A gímszarvas, A dámvad, Az őz) és Czigány Tamás volt a rendezője. A „háromhónapos” szerződések világában, amikor a régi-új kollégák bizalmatlanul nézegetik a „betolakodót” nem könnyű érdemi feladathoz jutni: „Vagyunk mi elegen, el tudjuk látni a Stúdió feladatait!” mondogatták. Ugyanakkor itt ismerkedtem meg olyan emberekkel, mint Bodrossy Félix operatőr, Vass Judit rendező, Vitéz Gábor dramaturg, akikkel sokat beszélgettem és jóba lettünk. Czigány Tamással is egy ilyen beszélgetés hozott össze, meg egy két kicsi oktatófilmes feladat. Így határozta el, hogy kipróbál. Ez azért is emlékezetes volt számomra, mert Kodak Eastman Color filmet akkor kapott először a rövidfilmgyártás. És mind a három filmet erre a csodálatos anyagra forgathattam.

Ez nem egy nyersanyagkímélő műfaj.

Valóban! A természetfilmekre általában tízszeres túlforgatást ítéltek meg, a vége tizenkétszeres lett, de született egy nagyon szép lírai természetfilm is  a három filmből kimaradt felvételekből. Ehhez a filmhez megkaptuk az akkor újdonságnak számító nagyvariót (f=25-250 mm) , valamint egy 300mm-es és egy 560 mm-es telét. Ez egy természetfilmnél nagy lehetőség. Türelem persze kell. Az embert kiteszik Gemencen az ártér mellett a nagyréten éjjel kettőkor és azt mondják, hogy reggel hat és hét között, itt és itt fog jönni egy csodálatos szavas, és ott kell várni mozdulatlanul. Egyszer egy hajnali lesen elbóbiskoltam és lecsúsztam a fa törzse mellett, kiugrott alólam egy róka, aki ott aludt a fa tövében. Volt nagy riadalom mindkettőnk részéről. Nem véletlen, hogy a vadászok nagyon szeretik az erdőt!

Egy különc úr naplója (1972) Háy Ágnes animációs Balázs Béla Stúdiós filmje. Volt ott a Stúdiónak egy kis Debrie-kamerája és egy nagyon jó trükkasztala. Az oktató filmeknél szükség volt trükkökre, animációra. Volt ott egy trükk csoport, három grafikussal, az ilyen feladatokra. Ezzel a világgal is hamar megismerkedtem, kitanultam minden csínját-bínját és Ágnes filmjét ezen a trükk asztalon készítettük el.

A Véletlen (1975), ez reklámfilm. A Könyves Kálmán körúton sokféle filmet készítő ember verődött össze. A műhelybeszélgetések, a közös büfézések lehetővé tették egymás terveinek megismerését. Sas Pista keresett meg, aki akkor már egy elismert reklámfilm rendező, dramaturg volt. Van itt egy Állami Biztosító számára készítendő reklám, csak annyi a megrendelés, hogy különleges legyen. Egy ötletem van; Párizsban láttam egy filmecskét: valaki fent az emeleten kiejt valamit az ablakon és őrülten rohan le a lépcsőn és lent elkapja. Találj ki valamit, kezdj valamit ezzel a gondolattal. Ebből lett aztán az, hogy a huzat becsapja az ablakot, az ablakpárkányról leeső muskátlis cserép zuhan-zuhan. Lent látjuk a gyanútlanul járkáló embereket és nem esik senkinek a fejére. Az elején a cím: Véletlen. A végén kiíródik Állami Biztosító. Ez volt a szocialista tábor első olyan filmje, mely a Velencei Nemzetközi Reklámfilm Fesztiválról elhozott egy Bronz Oroszlán díjat. Ennek van egy szomorú-vidám története. Amikor a MOVI-t felszámolták Sass Pista megkeresett: Jóska itt az oroszlánod, ugyanis addig a stúdió vitrinjében lakott. Most már nálam van.

A darazsak elszállnak (1986) Kabdebó György filmje. Ez nehéz film volt. De nem csak ez, mert sok kutatás, könyvtárazás előzi meg a legegyszerűbb feladatot is. És aztán jött a neheze, a feladat filmnyelvre való lefordítása. Én mindenbe beleszóló operatőr voltam és megtanultam érvelni. Ezek elsősorban megvalósítási problémákra vonatkoztak. A látvány lehetőségeinek oldaláról közelíteni a tartalmat. Ez egy másfajta szemléletet jelent. Ebben jól egymásra találtunk Gyurival. A darazsaktól kezdve minden filmjét velem csinálta. Bátran nevezhetem ezt szakmai barátságnak. A tudományos háttere ennek a filmnek kidolgozott volt, sok szép fotó is rendelkezésünkre állt, de a mozgókép egészen más. Nekünk itt nagyon sok problémát kellett megoldani. Itt zömében makro felvételekről van szó. Nehéz kamerával megközelíteni élőhelyüket. A rovarok a közeledő tárgyaktól megijednek, felröppennek. A kürtösdarázs, mely a filmben egy icike-picike rész, de mi ehhez a tihanyi löszfalon egy hatalmas állványt építettünk ahova le lehetett tenni a kamerát és hónapokon át jártunk oda le és lestük, hogy elkezdik építeni a kürtőjüket és berakják a petéiket. Talán egy perc se a filmben, de legalább egy hónapi munka. Úgy kellett megkeresni a helyet, hogy azokban a napszakokban, amikor esemény van jó irányból jöjjön a fény. Nagyfokú odafigyelés az előkészületben eredményez egy szép látványos pillanatot.

Alexander Belenkij rendezővel több rövidfilmet is készítettem. Őt a látvány lehetőségeinek teljes kihasználása érdekelte, izgatta. Hajlandó volt ezért eredeti elképzeléseit akár a forgatások során is módosítani. Így történt ez a Korga György festőművészről készült Utazás c. portré film esetében és Darvas Iván főszereplésével készült Őszi lárma c. kisjátékfilmnél is. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Táncok Erdélyből, Erdély üzenete (1990-1991) Ez a két film úgy lett rendezőként is az enyém, hogy a film eredeti rendezője Kis József az előkészületek, a forgatókönyv megírása után meghalt. Ott volt a rengeteg kiválogatott archív anyag, a leterepszemlézett helyszínek, a közösen kialakított forgatókönyv. A stúdióban úgy gondoltuk, hogy a rendező lánya – Kis Klára rendező – befejezi a filmet. De Klári nem vállalta a feladatot ezért én forgattam le és fejezetem be a filmeket. Ezek nagyon fontos kultúrhistóriai anyagok, nem kiemelkedők, de nagyon fontosak. Ugyanakkor készítette elő Jóska Vikár László népzenekutatóról készítendő filmjét, ehhez engem kért fel operatőrnek. Egy nagy interjút elkészítettünk, de az érdemi forgatások és a film megformálása halála miatt rám maradt. Vikár tanár úrral ellátogattunk a „csitári hegyek alá”, Karádra, korábbi kutatásai helyszínére és Kanadába, ahol a Calgary-i Egyetemen néprajzkutatást tanított. És ebből kikerekedett egy Filmszemle-díjas portréfilm, amire én nagyon büszke vagyok. Élmény volt számomra Vikár Lászlóval ez a közös munka, mert megmutatta hogyan kell a világhoz szerényen, de nagyon igényesen viszonyulni.

Nincs lehetőségünk, hogy gazdag életpályád filmjein végigmenjünk, de életműved egy másik vetületéről feltétlenül szólni kell. Szakmai életutad a fekete-fehér celluloid világától a digitális robbanásig húzódik. Mint a film, a mozgókép technika iránt különös figyelmet fordító és ezt három évtizede tanító operatőr hogyan látod ezt a változást?

Hogy a jelennél kezdjem. Már itt van a digitális mozi. Ez már filmszerű technikai paramétereket jelent. Én azért az gondolom, hogy a filmszalag – mint archiváló anyag – megmarad, de a moziban biztosan nem! A „biztonságos” vetítés, és itt a jogdíjakra kell gondolni, erre a digitális vetítési forma elég nagy biztonságot nyújt. Biztosítja a bevételek tervezett realizálását. Ennek pedig a mozgókép szakma számára döntő jelentősége van. Ez a technológia a biztonságos adatvédelemről is szól, eddig még nem sikerült feltörni ezt a rendszert. A filmszalagról történő vetítés a mozikból pillanatok alatt el fog tűnni Magyarországon is.

Menjünk vissza időben. Amikor a főiskolára jártál a te tanáraid egészen más technológiai ismeretet kellett, hogy oktassanak.

Ez az ezüstalapú filmtechnológia volt. A digitálisnál meg a szilícium és számítástechnikai alapú a technológia. A szilícium alapú technológia a matematika világa, az ezüst alapú technológia a kémia világa. A fotóemulzió lassan 200 esztendős lesz. Ez alatt az idő alatt bőven volt idő finomítani, hogy nagyon sokat tudjon, nagyon gazdagon tudjon színt reprodukálni, nagyon magas legyen a felbontóképessége. Egy idő után megszületik a televízió egészen más közelítés móddal. Az volt a feladat, hogy egy valós esemény képét azonos időben át lehessen küldeni egy másik helyszínre. Azt kellett kitalálni ezeknek az úttörőknek, hogy egy képet fel lehessen bontani nagyon kicsi részekre, és ezekből továbbítható elektromos jeleket létrehozni úgy, hogy a vételi oldalon a kép visszaalakítható legyen. Így alakult ki a televíziós kép. A lencse által bevetített képet le kell tapogatni és jelet csinálni belőle. Soronként letapogatjuk és ez a jelfolyam már továbbítható. Rádiózás már volt, tehát a továbbítás technikai eszközét már ismerték. És megszületik a fekete-fehér televízió.  Aztán azt is ki kellett találni, fogy a filmekben rögzített ezerféle, gazdag tartalmakat hogyan lehet beemelni az új rendszerbe. Ezt a filmbontó berendezést is nagyon hamar feltalálták.

Számodra mindig kitüntetett szerepe volt a technológia ismeretének. A lencsék, a kamerák, a trükkök világának. Amit feltaláltak a kutatók, hogyan lehet a mozgókép világában az operatőrnek hasznosítani.

A Könyves Kálmán körúti stúdiók világa, a kihívások világa volt. Jött egy gyógyszergyár és valami kristályos szerkezetről akart oktató filmet. És akkor elmentünk és megnéztük hogyan van ez a laborban. És akkor a látottakat át kellett fogalmazni filmben megvalósíthatóra. Valamit mindig ki kellett találni. Ez lehet például a trükkök, az animációk világa. Létrehozni valami olyan képet, ami nem fotografálható, mert nincs is, csak a tudós, vagy a rendező agyában. Az operatőrnek ezt meg kell valósítani. Volt bennem egy ilyen késztetés. Nekem az egyetemen is a kedvenc tárgyam a kísérleti fizika volt, ahol számtalan dolgot kipróbálhattunk. Volt az ember fejében egy sor tapasztalat s akkor megismered a filmnyersanyagot, rájössz arra, hogy az kétszer vagy háromszor is befűzhető a kamerába. Megtanultad, hogy mi az expozíció, hogyan viselkedik erre a nyersanyag. Ezekre az ismeretekre menet közben jön rá az ember. Ez olyan, mint egy kézikönyv, ismereteink kézikönyve. De a könyvespolcomon rengeteg technikai szakkönyv található, mert a tapasztalataihoz hozzáolvas az ember. Ha utaztam a világban soha nem kerültem el a könyvesboltokat és mindig kerestem a szakkönyveket.

Évtizedeken keresztül, ha valamelyik cég kihozott egy új kamerát vagy lámpát, te ott voltál a bemutatóján.

A kíváncsiság mindig bennem volt. Ha volt lehetőségem nemzetközi kiállításokra eljutni, mindig ott voltam. Megérezni a konkréton túl a trendeket. Belelátni a fejlesztési irányokba. Be is jött néha, hogy mi következik. A videokamerákkal ellentétben a filmkamerák mechanikus szerkezetek, „finommívű” órák. Úgy tűnt ez már csak finomítható. Majd jött egy új igény a tudomány felől. Hogyan lehet lefilmezni szabad szemmel nem látható gyors folyamatokat. Ez hagyományos módon nem volt lehetséges. Itt sokkal kisebb időegységekről volt szó. Itt kellett száz esetenként esetleg több ezer kocka másodpercenként. Azt kellet a kameraépítő mestereknek, gyáraknak kitalálni, és olyan kamerákat szerkeszteni, amelyek a filmszalagot ilyen nagy sebességgel tudják mozgatni. De ez a megtalált technológia alkalmas volt arra is, hogy megmutassuk, hogyan repül egy méhecske, hogyan munkálkodnak a szárnyai. Rájött az ember, hogyan lehet a gyors folyamatokat időben szétteríteni vagy a lassúakat felfoghatóvá gyorsítani. Az egymásra épülő kölcsönhatások izgalmasak.

Mindig nyitott voltál az új találmányokra? Nem érezted, hogy ez a megszokott halálához vezet?

Sokáig hittem abban, s talán még most is hiszek, hogy ez a két irány együtt több lehet. A kétfajta technológia kiegészítheti egymást. Ez hosszan így is volt. Most megjelenik a HD egy újabb képformátummal és ennek egy egyenes következménye, hogy a harmincöt milliméteres film és a 4K-s mozgókép már nagyon rokon. Ez már majdnem egyforma technológia. A műfaj adta különbségek a döntőek. A film oda tudja adni a digitális technikának azokat a képességeit, amit több mint 100 év alatt kifejlesztett, és amit a digitális technika nem tud. De az igazság az, hogy egyre többet tud. A digitalizációban az a nagyszerű, hogy a másolatok nem járnak minőségromlással. De ha körülnézel, azt láthatod, hogy itt nincs szabvány. Millióféle tömörítés van. Millióféle raktározási formátumban. És bizony-bizony ha az egyiket átkonvertálod a másikba, döbbenten tapasztalod, hogy romlik a minőség, ami nem méltó a digitális technikához. A szabványok hiánya nagy hátrányokkal jár. 1895-ben azt mondták, hogy a harmincöt milliméteres film kockájának mindkét oldalon négy perforáció van. Ezt elfogadták világszabványnak. Ez a filmvilágnak akkora előnnyel járt, hogy az egész világon csak ilyen „egyforma” vetítőgépeket kellett felállítani, és a világ bármely részén gyártott film mindenütt vetíthető volt. A digitális világban nagyon hiányzik az ilyesféle megegyezés. Mindenki fejleszti a magáét és az ezerféle technológia sok-sok problémát okoz. A gyakorlatban sok a hibalehetőség, van bőven bizonytalanság. Talán a nyers (RAW) formátumok valamit enyhítenek ezen. Még itt sincs igazi szabvány.

A szakember így látja. A felhasználó, az operatőr pedig azt tapasztalja, hogy szinte minden tudás nélkül működnek ezek a kamerák. Felesleges ezeknek az ismereteknek a birtokába lenni. Ma technológiai tudás nélkül létre tudom hozni azt a képet, melynek megteremtéséhez a filmtechnikánál, kamera, nyersanyag és laborismeretek voltak szükségesek.

Azok a mérnökcsapatok, akik ezeknek a „gépeknek” a vezérlőegységeit, automatikai szolgáltatásait tervezik, azok egy technikai átlagot biztosítanak az automata beállítással. Amit így felveszünk a kamerával az technikai értelemben használható lesz.

Ezt a minőséget általában elfogadják a televíziók.

Ez a híradók és gyorsinterjúk világa.

A Filmművészeti Főiskolán, ma már egyetem, 1983 óta tanítasz. Átadható-e a mai fiataloknak az a technológiai szemlélet, amit képviselsz?

 Az, hogy a filmkép a filmszalagon van képként vagy valamilyen digitális adathordozón adatformátumban az mindegy. Nekem az a feladatom, hogy rávilágítsak arra a technológiai útra, mely elvezet a kívánt eredményre. Az alapokat a számítástechnikai ismeretek bevezetésével kezdtük, a digitális képről írtam egy cikksorozatot, majd a Magyar Operatőrök Társasága szervezésében évenkénti konferenciák következtek, melyek feladata volt a változások nyomon követése. Itt a filmtechnikai változásokon túl mindig figyelemmel voltunk az új videotechnika, majd a digitális filmtechnika újabb és újabb eredményeire. A folyamatosság érvényesült. A „Mindig van új a nap alatt” konferenciái tavaszonként tükrözik nyitottságunkat az új digitális lehetőségek felé. A nyitó előadás általában az én feladatom ezeken a konferenciákon. Azt azonban látni kell, hogy a fejlesztői demonstrációkon, amit a világcégek tartanak, azokban mindig van egy fejezet, melynek jelmondata: „párbeszéd az operatőrökkel”. Itt a cégek bemutatják azokat a változtatásaikat, melyeket az operatőrök kérései alapján fejlesztettek. Azt tapasztalhatjuk, hogy ezen fejlesztések nyomán megyünk „vissza” a filmkép tulajdonságai felé, miközben a digitális technika olyan lehetőségek kapuit nyitja meg az alkotók számára amire a filmszalag nem képes. A végeredmény tekintetében egy közeledésnek vagyunk a tanúi. A két tudás, a két tapasztalat összeér egy magasabb fokon. De a naprakészség itt nehéz feladat, olyan gyors a változás. Ha képben akarsz maradni, az munka, nagy munka!