Ragályi Elemér

Első filmedet milyen kamerával forgattad?

ARRI 2C-vel, aminek prototípusát még a II. világháború éveiben konstruálták Németországban, elsősorban híradózásra.  Hatvanadik születésnapomra az ARRI cég megajándékozott, egy születési évemben gyártott modellel. Rendkívül egyszerű, flexibilis, revolverfejes kamera, amelyben 3 különböző gyújtótávolságú optika van. Ilyennel forgattam első filmjeimet 1967-től. A híradósokon kívül használták mindazok, akik szabadulni akartak a végtelenül nehézkes stúdió technikától. 

Első játékfilmem Elek Judit „Sziget a szárazföldön” című filmje volt, melyet teljes egészében kézből fotografáltam.

Ez abszolút újdonság volt akkoriban?

Egyáltalán nem. Hogy tekinthetném magam pionírnak, mikor a zseniális Hegyi Barnabás, a „Valahol Európában” című filmben, már 1947-ben kézbe vette a kamerát. Vagy Hildebrand István, akinek bravúros táncát, a „9 perc” című filmben, már világosítóként figyeltem. Talán abban voltam első, hogy a kézi kamerázást sok-sok filmben csiszoltam olyanná, hogy szinte mindent meg tudtam csinálni, amire később a steadycam volt a megoldás. Fontos tudni még, hogy az alacsony érzékenységű nyersanyagok miatt, gyakran teljes nyílásra kényszerültünk és miután az ARRI kézben volt, az élességet is magamnak kellett állítanom.

Honnan volt elsőfilmesként ebben gyakorlatod?

Akkor már egy évtizednél is több filmgyári múlttal rendelkeztem, 1957-ben léptem át a HDF (Híradó és Dokumentumfilm Gyár) küszöbét és voltam udvaros, világosító, laboráns, majd 1961-től segédoperatőr lévén kamera közelbe kerültem. Megragadtam minden alkalmat, hogy magamhoz szelídítsem. Svenkeltem, húztam magamnak az élességet. Játékszer volt a kamera, miközben készültem a jövőre. Azután 1963-ban harmadik nekifutásra végre felvettek a főiskolára. A folytatást már nevezhetjük egyszerűnek. 

És mikor forgattál színes filmre?

1971-ben, ez volt a „Magasiskola”, mely harmadik filmem volt (Gál István rendezése). Nagyon izgultam, mert a színes film használatra csak elméletben voltam, úgy-ahogy felkészülve. Kodak nyersanyagra forgattam és ezt a jó szokásomat egy életen át megtartottam. A fekete-fehér filmek látványa után az első színes muszterek meglehetősen sokkíroztak, különösen a harsány zöldek.

A filmet Apajpusztán forgattuk, így ezután jutott belőle bőven. És ekkor kezdődött hosszú ádáz küzdelmem azért, hogy a zöldeket pasztellebbé varázsoljam. Ma már egy tekerés a Spirit vagy a Base-Light gombján, de akkor a színkorrekciókat én még a helyszínen végeztem. Komplett korrekciós szűrő készletem volt, színhőmérséklet mérőm, s szakadatlan mértem, mértem, korrigáltam. Tökéletes negatívot akartam adni a fénymegadónak (Deimanik Baba egy életen át!!), hogy neki szinte csak a denzitást kelljen korrigálnia.

Ugorjunk most egy nagyon nagyot! Erre azért is rákényszerül a kérdező, mert megszámlálhatatlan mennyiségű filmet forgattál. Az évi egy az mindig megvolt.  

Meg a kettő, de inkább a három.

A magyar filmtörténet számtalan fontos filmjének voltál operatőre, végig beszélni ezt egy interjú keretében lehetetlen. Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogyan lettél híres külföldi filmek, amerikai filmek operatőre, hogyan lettél nemzetközileg keresett operatőr. Hozzátéve, hogy Budapesten nem külföldön élsz.

Koprodukciókkal kezdődött. Mészáros Márta „Örökség” című filmje, mely a francia Gaumont produkciójában Isabellle Huppert főszereplésével készült, majd  a „Hosszú vágta” (Gábor Pál rend.) John Savege-el, melynek producere, a híres Robert Halmi volt. Azután a „Miss Arizona” (Sándor Pál rend.) Hanna Schygulla-val és Mastroianni-val. De a véletlen is segített. Egy dél-amerikai fesztiválon szerepelt Rózsa Jánossal készített „Trombitás” című filmünk, melynek operatőri munkája, megtetszett egy svájci rendezőnek, Xavier Koller-nak. Megkeresett, egymás markába csaptunk és csináltunk 2 filmet. A második, a „Remény útja”, Oscar-díjat kapott. Szóval… ezeken a produkciókon keresztül kezdtem megtanulni, mit tarthatok meg a hazai pályán szerzett tapasztalatokból, mit kell változtatnom, s hogyan.

Meg lehet ezt fogalmazni röviden, hogy mi az alapvető különbség?

Nem biztos, hogy fontossági sorrendben válaszolok. Tudomásul kell venni, hogy a forgató csoport hierarchiájában, nem foglalsz el olyan előkelő helyet, mint itthon. Mindenkinél fontosabb a producer és a sztár, aki a hátán viszi a film remélt sikerét. A színész „kiszolgálása” a vele való bizalmas, de nem bizalmaskodó viszony kialakítása alapvető követelmény. Érezze figyelmedet, törődésedet és azt az igyekezetet, hogy mindent megteszel, hogy ő olyan legyen, szép, csúnya, fiatal, öreg, félelmet vagy bizalmat keltő, amit éppen a szerep megkövetel. 

Nem csak emberileg, technikailag is sokkal felkészültebbnek kell lenni. A forgatási terv nem bukhat meg, egy határozatlan, esetleg lassú operatőr miatt. ’Az idő pénz’ élesen aktuális a munka minden percében. Gyors és magas színvonalú munkát várnak és, ha ez nem teljesül, kirúgnak, vagy nem kapsz következő munkát. Megítélésed gyorsabban terjed a szakmában, mint az ausztrál bozót tűz. 

A technikai paramétereket is szigorúbban betartatják, főleg ha munkád televízió sugárzásra is kerül. Azok a slendriánságok, életlenségek, alexpozíciók, melyek ’művészfilm’ néven riogatják a hazai nézőket, nem igazán nyerők a nemzetközi piacon. S utoljára, de nem utolsó sorban jó stábod kell, hogy legyen. Ez ügyben nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ahová csak tudtam, cipeltem magammal ’hűséges’ embereimet, a kamera mellett először Gonda Gézát, majd Váradi Andrást, később Ragályi Marcit, ameddig önállóvá nem vált. Hajdú Miki fővilágosító 38 éve robotol velem és a Dolly Grip Sisa Imre is már túl a  negyed évszázadon. De az sem árt, ha az a 100-150 ember, aki ott tesz-vesz körülötted, jófejnek tekint. 

Minden mindig ilyen olajozott, problémamentes volt?

Ó, dehogy. Ordítozott velem sztár (Richard Harris), egy elrontott közeli miatt a vetítőben fizikailag bántalmazott egy színésznő (Rebecca De Morney), és tombolt velem rendező is, amikor a stáb az én instrukciómat hajtotta végre az övé helyett (név nélkül).

Nem meglepő módon az eleje volt a legnehezebb. Peter Medak-kal a „Hanna háborúja” című filmet készítettük elő. Peter túl ambiciózus volt és az utolsó pillanatban leváltotta őt a producer, a híres-hírhedt Menahem Golan, hogy maga rendezze meg a filmet. Idő már nem volt felforgatni a stábot és engem megtartott operatőrnek. Szakmai életem legkeservesebb 4 hónapja következett. Menahem a világ legtürelmetlenebb embere. Mindig nagy harcot vív benne a pénzember és a művész, de  nem meglepő módon, mindig a pénzember győz. Rendező vagy, tudod hány beállítás készül egy nap alatt egy átlagos magyar filmben. Jó ha tíz, de maximum tizenöt. Nekünk 30-35 volt a napi átlagunk. Ráadásul a film Cinemascope formátumú volt, de amikor kézből dolgoztam és ez gyakran előfordult, a keresőben ’normálra’ visszanyomorított képet láttam. Az első nap után azt éreztem, hogy ebbe bele kell pusztulni, én ezt nem bírom végig csinálni. De jó, holnap még kimegyek a forgatásra. De ha már a második nap megvolt, gondoltam legyen meg legalább egy hét, hogy valami gázsit azért kapjak. De ha kibírtam egy hetet, ki kell bírnom a másodikat is. Így alkudoztam magammal a forgatás végéig és ez után a film után soha senki nem tudott meglepni munkatempót illetően, mert valamit nagyon megtanultam, azt hogy legyen egy, A, B és C tervem. A terv: legyen egy főfény és látszódjon a jelenet. B terv: ha még kapok időt hozzá adom a derítést és ha még mindig nem ordít a rendező, hogy ’We have to shoot!’ akkor érvénybe lép a C terv: élfény, ellenfény, díszletfények és mindaz, ami kell.

Golan végül elégedett volt, olyannyira, hogy csináltam még vele 3 filmet. És mikor egyszer felbátorodva a siettetésére azt feleltem, hogy még nem vagyok kész, azt válaszolta, nekem ez már így is túl jó.

Ezekben a külföldi produkciókban mennyire van módja az operatőrnek a saját stílusát, művészi elképzeléseit megvalósítani?

Megcsinálhatod az álmaidat, ha elég gyorsan csinálod meg.

Ugorjunk megint egy nagyot. Szabó Istvánnal szinte egyidősek vagytok. Egy év van köztetek, ismertétek egymást a főiskolán, de most dolgoztok először együtt.

Igen, a főiskolán ismertem Szabó tanár urat, ő felvételiztetett. 

És milyen a tanító bácsival forgatni?

Azóta eltelt majdnem egy fél évszázad, ami elmosta a különbségeket. Igen, most dolgoztunk először együtt.

Itt beszélgetünk a Focus-Fox-ban, ahol Szabó Istvánnal együtt dolgoztok az ”Ajtó” című film (főszereplő Helen Mirren, Martina Gedeck, Eperjes Károly) utómunkálatain. Ez egy nagyköltségvetésű film, sok belsővel. Ha most vissza gondolsz az első filmedre, mi a különbség?

Akkor sokkal több hajam volt és kevesebb tapasztalatom, de a viccet félre téve a százhuszonvalahány éves mozgókép történet legnagyobb változása az alatt következett be, mióta operatőr vagyok. Beköszöntött a digitális korszak. Isten hozta minálunk és még azt sem mondom, hogy nem szeretem, de igazából akkor van komfort érzetem, ha egy olyan kamera mögött ülök, melyben 35 mm-es Kodak film fut. S hogy milyen legyen ez a kamera, azt mondom, hogy nekem majdnem mindegy, s hogy most éppen Moviecam-mel dolgoztam, annak egyszerű financiális okai voltak, ezt adták annyiért, amennyit a produkció rászánt. Tehát volt egy Moviecam Compact és egy SL kameránk, egy Optimo 17-90 valamint egy 24-290 zoom és egy S4 alapsor. Az SL-t nagyon szeretem, jók az egyensúlyi viszonyai, relatíve könnyű, jól lehet vele kézi kamerázni.

Hasonlítsam össze a két filmet, igaz csak 43 év telt el a kettő között és a nevemet előbb fogom elfelejteni, mint első filmem forgatási körülményit. Minden díszletben körbe kellett fordulnom a kamerával, tehát ’lábról”’ semmit nem tudtam világítani. Szuffita léceket használtam, ami be volt vonva fényáteresztő textillel, úgy hívtuk hogy bugyi, és ezekkel a szuffitákkal, körbe raktam a mennyezetet. Nagyon hatott ránk a francia újhullám, Raoul Coutard volt az idolunk és fürödtünk a szórt fény szabadságában. Mellékesen mondom, nem is nagyon tudtam az idő tájt másképp világítani. Kaptam is kemény bírálatot Bolykovszky Béla bácsitól, aki a fővilágosítók császára volt és tanárom a főiskolán. ’… ezek a Ragályiék ráhúzzák a bugyit a szuffitákra, kézbe veszik a kamerát és a lábukat fotografálják’- mondta. Mondta egész pontosan a hátam mögött. Valóban volt rá eset, mikor a saját lábamat filmeztem, beöltözve Garas Dezső jelmezébe és így lógattam ki egy szovjet katonai repülőből („Régi idők focija”).

De Béla bácsinak igaza volt, az operatőri munka alfája-omegája a világítás, amit egy életen át lehet tanulni, megtanulni soha, mert szerencsére a szituációk, az eléd kerülő feladatok, soha nem azonosak. Mindig vannak meglepetések, melyek megoldása leleményt kíván. Az „Ajtó” díszletében szuffiták ugyan nem voltak, de volt körülbelül 200 kiló wattnyi kisebb-nagyobb lámpa, ahhoz az aprólékos világítási technikához, amit alkalmaztam, és ami remélem, Bolyko szívéhez közel állt volna. 

A technikán túl érdekelne, hogy sikerült munkamódszereteket összehangolni Szabóval?

Ez már bonyolultabb kérdés, és a választ csak nagy kerülővel (nem elkerülővel) tudom megadni. Ha operatőri karakteremet kell megfogalmazni, azt kell mondanom, hogy eléggé érdekérvényesítő operatőr voltam egész életemben. Makacs és öntörvényű, szerettem a dolgokat úgy csinálni, ahogy én gondoltam. Hangsúlyozom, hogy mindig a rendező filmjét akartam leforgatni, de csak egy odavezető ’üdvözítő utat’ tartottam a legjobbnak. A sajátomat. Belépve a nemzetközi filmgyártásba, ezen a mentalitáson radikálisan változtatni kellett, s változtattam is. Mondhatnám azt is, hogy elfojtottam ösztöneimet. A másik befolyásoló tényező az volt, hogy elkezdtem filmeket rendezni, s mint rendező, nem szerettem volna szembe találkozni operatőri önmagammal.

Szabó mögött egy megkérdőjelezhetetlen életmű van, a hozzárendelt stílussal. Ettől függetlenül, amikor elolvastam ezt a gyönyörű történetet, éreztem bizonyos veszélyeket. Nevezetesen, hogy a két ember viszonyáról szóló film képileg statikus lehet. Öregségemre is izgő-mozgó ember maradtam operatőrként is, nem szeretem, ha a kamera le van cövekelve. Rendezőként nagyon átéltem ezt a helyzetet „Nincs kegyelem” című filmemben, ahol a steadycam állandó használatával (Ragályi Marci), annak finom, mondhatnám, alattomos mozgatásával azt hiszem, egész jól elkerültük ezt a veszélyt.

Közben sokat beszélgettem Istvánnal, mondhatnám azt is, hogy puhatolóztam. Nemcsak stiláris kérdésekről beszéltünk, hanem a film üzenetéről is. Számára a kulcskérdés a filmben, hogy mennyire szabad illetve nem szabad beleavatkoznunk mások életébe. Hogy az integritás határainak megsértése, történjen az a legjobb szándékkal is, bajt okozhat. Szabó Istvánnak a film az élete, amelynek létrejöttében nekem úgy kell közreműködnöm, hogy ne legyek határsértő – vontam le a következtetést. S így is történt. Az „Ajtó” Szabó István filmje, amit Ragályi Elemér fényképezett.

Nem is használtatok steadycam-et?

Egy jelenetet kivéve, nem. Viszont folyamatosan két kamerát használtunk. Ennek két oka volt. Részben a színészt megkímélendő, gyakran forgott egyszerre a két kamera, két különböző plánt rögzítve. Másrészről nagyon sok kutya-macska jelenet van a történetben, de amennyire tudtuk, igyekeztünk ezeket a színészekről leválasztva felvenni.

Tehát volt egy second unit stáb, amelynek rendező-operatőre Gulyás Buda volt, akinél segítőkészebb, készségesebb, jobb kollegával még nem találkoztam. Csak szuperlatívuszokban tudok Róla beszélni.

Az utómunka során mennyire akarsz beleavatkozni a film képi világába? Hisz erre már fantasztikus lehetőségek vannak. A digitális technikára gondolok.

Bár a film természetesen átmegy ezeken a digitális folyamatokon, de segítségével a legtökéletesebb analóg látványt akarom elérni. Kivételt képeznek a film fantáziaképei, amelyeket nagyon karakteresen el kell választani a film több jelenetétől. Most kísérletezünk, hogy ez hogyan is történjen. Ugyanez vonatkozik azokra jelentekre melyek CGI (computer generated image) beavatkozást igényelnek. Ez az a része a digitális világnak, mely mindig aggodalmat kelt bennem, hiszen itt, hogy úgy mondjam, kicsúszik a kép a kontrollom alól, s csak reménykedni tudok, hogy olyan lesz a kép amilyennek megálmodtam.

Nem szeretem az agyonmanipulált képet, és eluntam a ’fantasztikus digitális lehetőségek’ klisévé degradálódását. Nézd végig az utóbbi évek magyar filmjeit. Mindenki desaturált (magamat is beleértve), és nagyon ’egyéni’ módon szabadul meg a színektől, hogy azután a végeredmény ijesztően uniformizált legyen.

Amikor musztereltetek, gyakran mondta az operatőr, hogy ezt válasszuk, mert ez nekem szebb fényben, jobb mozgásban?

Nem. Ez nem volt jellemző. Egy ilyen filmben a színészi játéknak van abszolút prioritása.

Nagy György – szerkesztő-riporter

Sok televíziós műfajt kipróbált, sőt ének és zenekart szervezett többed magával az MTV-ben, ő maga is zongorázik. Jelenleg a Közéleti Műsorok Főszerkesztőségének vezetője. Munkásságát eddig kilenc MTV-s Nívódíjjal ismerték el, de az igazi jutalomnak azt tartja, hogy portréfilmeket készíthetett mások mellett Bessenyei Ferenccel, Szörényi Leventével és Demjén Ferenccel.

A Puskás Tivadar Távközlési Technikumban érettségiztem, de már ott is beat-zenéltem, ugyanis arra gondoltam, hogy így felvesznek a Magyar Rádióba hang-technikusnak. Akkor még a Magyar Rádió és Televízió egy cég volt.

Tehát iskoláskorodban már ehhez az intézményhez vonzódtál?

Igen, és amikor jelentkeztem a Rádióba, azt mondták itt, erre az évre már nincs több felvétel, de átirányítottak a Televízióba. Zánkay Dénes műszaki vezető felvételiztetett minden jelentkezőt, így engem is. Írásban és szóban is megmérettettünk. Felvettek, és 1971. szeptember 3.-tól képtechnikus, majd képvágó lettem a 2-es stúdióban. Abban az időben a televízió úgy működött, hogy nem voltak bebetonozva a szerepek, a funkciók, mindent kipróbálhatott az ember, ami csak érdekelte. Úgy emlékszem, akkor még mindenkit szinte minden érdekelt. Elektronikával foglalkoztam, de kíváncsi voltam, hogy milyen a filmvágás.  Éjszakánként bent maradtam a vágófolyosón, koslattam a filmvágók körül és megtanultam, hogyan kell filmet vágni, celuxszal ragasztani. Nem akartam vágó lenni, de érdekelt, hogyan dolgoznak a kollégák. Gyakran beültem egy-egy riport-anyag vágására is. Izgatott, hogy a munkatársak mit csinálnak. Kérdezgettük egymást, segítettünk és szurkoltunk egymásnak. Volt egy segédoperatőr-tanfolyam, amit Czabarka György és Molnár Miklós operatőr tartott, és azt is elvégeztem. Egri Jánosnak tucatszám vetélkedő kérdéseket írtam, nyáron a szabadságom alatt például,  rendező-aszisztensként dolgoztam. Ezzel már kis külön pénzt is lehetett keresni.

Éveken keresztül csak muníciót gyűjtöttél?

Igen, de nem is volt tudatos, természetes érdeklődés volt csupán. Úgy is mondhatom szakmai szerelem. Ma 58 évesen sem gondolom, hogy valaminek a végén vagyok, és azt sem, hogy szerkesztőség vezetőként fogok majd nyugdíjba menni. Rengeteg tanulnivalóm van még a tévécsinálás tantárgyból: minél régebben gyakorlom ezt a mesterséget, annál inkább látom, hogy mit nem tudok még…

Vázold fel kérlek ennek a szakmai szerelemnek a további fontosabb állomásait.

A képvágást is imádtam. Azután munka mellett, Kerpel Róbert műszaki igazgató engedélyével, elvégeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karát, és amikor megszereztem a diplomát minden további nélkül elengedtek a műszakról. Így kerültem 1983-ban Balogh Marihoz az Ifjúsági Osztályra szerkesztőnek. Műszaki emberből szerkesztő munkatárs lettem. Ez az időszak nagy iskola volt az MTV-ben, mert minden műfajjal foglalkozhatott az ember, csak a korosztályt kellett figyelembe venni, lehetett készíteni dokumentumfilmet, szórakoztató műsort, élő adásokat, vetélkedőket, műfajilag bármit.

Ez a mozgalmasság, a gyakori váltás az oka, hogy igazán ismertté a neved, és  az arcod csak az elmúlt néhány évben vált?

 Sokszor nem képernyősként dolgoztam. Készítettem video-klippeket és rendeztem komolyzenei közvetítéseket is, mert ismerem a kottát, zongorázom is. Sőt, amikor Mahrer Emil rendező közvetíteni kezdte a Forma-1 versenyeket, akkor megkérdezte, van-e kedvem ebben közreműködni? Azt válaszoltam persze, ez megint valami új dolog. A Forma-1 közvetítésében 6 közvetítő kocsi vett részt, ebből egy csak azt figyelte, sugározta, ami a boksz-utcában történt. Annak a közvetítő kocsinak én voltam a rendezője, addig, amíg a Magyar Televízió adta a Forma-1-et.

Mostanában már egy kereskedelmi csatorna közvetíti. Szerinted milyen műsorban kezdtél ismertté válni?

Az Ablak címűben, amelyik milliós nézettségű közszolgálati műsor lett. Ott voltam először műsorvezető, majd a Sárközy Erika által szerkesztett a Reggel című magazinban. Közben 18 évig szerkesztettem a HOL-MI című programajánlót, később volt egy éven át, minden hétköznap délután jelentkező közös talk-shownk a lányommal, Székely-Nagy Katalinnal „Nagy vita” címmel.

De igazán ismertté néhány éve váltál, a sok munkával készült műsorsorozat, a Magyarország története című, nagy produkció révén. Éppen mostanában ismétlik.

Így van, narrátor, műsorvezető és riporter vagyok benne.

-Hogyan kerültél ebbe?

Véletlenül. Készült ugyanis ezzel a címmel egy könyvsorozat, amelyet történészek, tanárok írtak. A kiadója megkérdezte tőlem, hogyan lehetne a Magyar Televízióval valamiféle együttműködést összehozni? Valószínű arra gondolt, hogy adjunk egy kis reklámot a könyvsorozatnak. Gyorsan írtam egy szinopszist és beadtam az akkori elnöknek, hogy a történelemtanárok, professzorok előadásai közé gyűjtenék sok kis apró sztorit a magyar történelemből, amivel érdekesebbé tehetnénk a valós tényeket.  Olyan műsor már régebben is volt, hogy egy előadó ülve vagy állva elmondja a tudományos anyagot, de olyan még nem, hogy színes történetekkel tűzdelve élvezhetőbbé tegye a száraz történelmi tényeket. Ezt az „ablakot” szerettem volna kinyitni, hogy ne csak a vájt-fülűek nézzék meg, hanem sokan mások is.

Az első részekben, a legrégebbi történelmi időszakról szólókban azért elsősorban te szólaltál meg.

Mindig van egy történelem tanár, aki megrajzolja az ívét a korszaknak, de tény, hogy  ezt mindig megszakítom valamilyen  érdekes információval. Több mint 300 ilyen történelmi érdekességet szedtem össze. Végül is történelem szakon diplomáztam.

Megtanulod ezeket vagy van segítőeszközöd, egy eldugott kis magnó és fülhallgató?

Először is én írtam meg a narrációt. Nyilvánvalóan, amit az ember maga ír le, annak a lényege, sőt a fordulatai már ott vannak az agyában. Forgatás előtt persze éjszakánként sokszor bemagoltam ezeket az anyagokat. Naponta föl kellett vennünk 2-3 ilyen történetet, ami tele volt adatokkal. Az is előfordult, hogy egy nap több, mint tízet rögzítettünk egy helyszínen, például múzeumban vagy a Széchenyi Könyvtárban, ott használtam súgógépet. Ennyi nevet, évszámot, történetet nem lehetet tévesztés nélkül bemagolni.

Rengeteg helyszínen jártatok, mennyi időt vett igénybe a műsorsorozat felvétele?

13 országban, több tucat helyszínen 190 forgatási napon dolgoztunk. Ez körülbelül két év. 2008 őszén kezdtük el a forgatást, és 2009 őszén fejeztük be. A téli időszakban, amikor már rövidültek a nappalok, és délután már korán sötétedett, főleg múzeumokban forgattunk. Nyáron és tavasszal pedig külső helyszíneket választottunk. A HD technika sem könnyítette meg a forgatási körülményeket. Másfél éven át vágták a kollégáim a forgatott anyagot: Véber Franciska, Taskó Roland és Varga Zs. Csaba.

Nagy munka volt. Megérdemli az ismétlést, mármint a képernyőn az újabb bemutatást, amit ezekben a hetekben látunk.

Tavaly novemberben ért véget a sorozat, és most néhány hete újra vetítik. Azt  gondoltam, hogy talán az m2-ön valamikor késő este kerül adásba, de nagy örömömre ugyanabban a műsoridőben sugározza a televízió, mint először.  Érdekes, hogy most többen nézik, mint az első szériát. Beszéltem egy történelem tanárral, aki elmondta, hogy az első adássorozatról nem értesültek, csak a többedik résznél ismerték fel, hogy ez milyen hasznos a tanároknak, diákoknak egyaránt. Most már többen tudatosan nézik, és ajánlják is, az iskolákban a diákoknak. Egyébként könyv formájában is megjelentek ezek a kis történelmi meséim „Magyarország apróbetűs története” címmel, és a napokban már DVD-n is kapható.

-Milyen visszajelzések jutottak el még hozzád?

Az egyetemisták körében is nő a nézettség, a Facebook-on a diákok készítettek egy rajongói oldalt a műsornak.

Azt azért hiányolom, hogy a széles nyilvánosság nem igazán reagál a műsorra. Például elhangzott az egyik adásban, mint újabb kutatási eredmény, hogy Károly Róbert nevű királyunk nem is volt, csak I. Károly néven uralkodó. Ehhez képest még fel sem merült sehol, hogy akkor kinek a nevét viseli a Róbert Károly körút Pesten, vagy a Károly Róbert Főiskola Gyöngyösön? Mit szólsz hozzá?

      Többen felhívtak telefonon, hogy milyen érdekes volt, ezt sem tudtam, azt sem tudtam eddig. Bevallom nem is reménykedtem abban, hogy valamiféle kampány indul a sajtóban, vagy más fórumon, hogy akkor most nevezzük át az utcákat, intézményeket. Ez ennek a műsornak nem dolga. Az újságíró annyit tehet, hogy elmondja az újdonságokat, aztán vagy lesz rá a társadalomnak füle vagy nem.

Akkor térjünk át más témára. Az utóbbi években Te lettél a Magyar Televízió protokoll riportere. A nemzeti ünnepeken a legtöbb eseményről te tudósítasz. Ez hogyan alakult így?

Protokoll riporternek azért nem tartom magam, inkább csak narrálom, háttér információkkal látom el az ünnepi közvetítéseket. Ez úgy kezdődött, hogy, amikor 1984-ben még nem volt könnyű és teljesen veszélytelen a Március 15.-i eseményeket, ünnepségeket közvetíteni,  – mi, Téglássy Ferenc rendezővel bementünk a Balogh Marihoz, az akkori főnökünkhöz, hogy szeretnénk élőben közvetíteni a Múzeum-kerti ünnepséget. A televízió vezetősége először elzárkózott  ettől, hiszen „ ki tudja, mi történhet ott?” Balogh Mari „talpalta ki”, hogy márpedig legyen élő adás.. Bízzatok már bennünk, hogy botrányok nélkül megcsináljuk, így érvelt. Nehezen, de sikerült elérnie, hogy élőben közvetítsük ezt az ünnepséget. És lám, semmi rendbontás nem történt, az ünnepség, a közvetítés zökkenőmentesen lezajlott. Sőt, azok, akik nem tudtak elmenni a Múzeum-kertbe, vidéken vagy külföldön is örömmel nézhették a közvetítést a tv-képernyőjén. Azt is mondhatom ezzel új időszámítás kezdődött. Az Augusztus 20.-i ünnepséget egy ideig még hármasban közvetítettük Déri Jánossal, Feledy Péterrel. Volt vízi és légi parádé, mi kint ültünk a Parlament teraszán, Jani közvetítette az ejtőernyős ugrásokat, Péter a hajók produkcióját, én meg a repülő-bemutatót. Jani már sajnos nincs közöttünk, Péter főnök lett, kimaradt belőle, így rám maradt ez a feladat. Minden évben, minden ünneppel kapcsolatban szeretnék új ismeretet adni az MTV nézőinek, előszedek valami érdekességet, amit még addig nem mondtam el. Ilyenkor éjszakákat töltök kutakodással, hogy olyan történelmi különlegességeket találjak, ami a rendezvény kapcsán elmesélhető. Kollégáim cukkolnak is emiatt, hogy miért nem veszem elő a tavalyi, vagy a tavalyelőtti szövegemet, hiszen ugyanaz történik. Ezt természetesen nem engedhetem meg magamnak, sportot csinálok belőle, hogy huszadik alkalommal is találjak olyan érdekességet, mondjuk Petőfiről vagy Szent Istvánról, amit az előző években még nem mondtam el. 

Februárban beszélgetünk, most mivel foglalkozol? Készülsz már Március 15.-ére?

Nagyon készülünk rá. Ezen a Március 15.-én berendezzük az egyik stúdiót Pilvax Kávéháznak, lesznek itt diákok, és végig vezetjük őket a nap érdekes eseményein.  Olyan ismereteket is adunk, amelyekről eddig nem esett szó, például, hogy köves volt-e már akkor az utca, amikor elmentek a Pilvaxból a Landerer Nyomdába? Vagy, amikor este elmentek a Nemzeti Színházba volt már valamiféle közvilágítás Pesten? Mit reggeliztek a Pilvaxban, és mennyibe került ? Milyen volt a férfidivat? Hordtak-e a civilek kardot a hétköznapokon? Hogy hangzik a Talpra magyar! németül? Hiszen tudjuk, hogy a nagyszámú németajkú pesti polgárok kedvéért azonnal kinyomtatták németül is…Rengeteg olyan kérdésre adunk választ, amire az emberek nem is gondolnak a nagy ünnepi események közepette. Öt és fél órás lesz az idei március15.-ei adásunk, előbányászunk annyi érdekességet, amennyit csak lehet. Szeretnénk a nézőket a képernyő elé ragasztani, és annyi érdekességgel elhalmozni, hogy ne mondhassák, te úristen ezt már hányszor hallottam…

Ígérem én is, érdeklődéssel várom. Beszéljünk másról: szerkesztőségvezetőként évek óta menedzselsz olyan műsorokat, mint a Főtér vagy a Hogy volt? Ezekről mit mondanál?

Mindkettő szerelem-gyerek. Magyarország épített és természeti kincseinek bemutatása nyilván alapvető feladata a mindenkori köztelevíziónak, nekünk pedig kötelességünk ezt izgalmas, szórakoztató formában tálalni a nézők elé. A Főtér adásait hatalmas lelkesedéssel, szeretettel,  alapos előkészítéssel csináltuk 7-8 éven át. Most ugyan anyagi okokból szünetel a sorozat, de a nézők állandóan visszakövetelik a képernyőre. Reméljük, hogy a gazdasági lehetőségeink javulása után esetleg újraindíthatjuk a felvételeket. A Hogy volt?… ugyancsak igazi közszolgálati feladat, hiszen az archívum révén, egy olyan kincstáron ülünk, amit nem zárhatunk be, hanem újra és újra meg kell mutatnunk, mennyi érték halmozódott fel itt az öt évtized alatt. Olyan a mi kincsünk, mint mondjuk a Nemzeti Galéria, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár öröksége. Ráadásul a színészek, rendezők, televíziósok nagy örömmel jönnek el hozzánk mesélni arról „hogy volt” amikor ezek a műsorok készültek? Természetesen az is kötelességünk, hogy megörökítsük őket is ezekben a beszélgetésekben. Bízom abban, hogy egykor majd televíziós nemzedékek fogják tanulni ezekből az adásokból, hogyan készített műsorokat Katkics Ilona, Szabados Tamás vagy Kállai Ferenc…

– Sokszínűségedhez hozzátartozik, hogy szerveztél Szabadság tér 17 névvel egy televíziós zenekart is. Működik még?

Nem vindikálom magamnak kizárólagosan az alapítás dicsőségét, több ember fejében megfogant az ötlet. Ez tulajdonképpen arra az alkalomra alakult, amikor elbúcsúztunk a régi, legendás Szabadság téri székházunktól. 2009 nyarán, pontosan július 30.-án adtunk ott búcsúkoncertet a 4-es stúdióban. Nagyon szeretném, ha minden év július 30.-án összejönnénk ott a Szabadság téren egyfajta piknikre, olyanokkal is, akik már nem tévések, és azokkal, akik máshol tévések, beszélgetni, zenélni, énekelni. Talán egyszer felállíthatnánk a téren, ott ahol annakidején befordult a TV Híradó kamerája, egy kicsi emelvényen felállíthatnánk egy ugyanolyan kamerát valamilyen fémből, és ez lenne a Magyar Televíziózás szobra.

Azt remélem, hogy ez az elképzelésem is megvalósulhat.

                                                                                 Gál Jolán