Érettségi után tanár akartam lenni és Kudlik Júlia…

Önéletrajzodban az írod „sok mindent csináltam: tanítottam angolt, hordtam ki újságot, voltam orvosi könyvtáros”. Hogyan indult? 

Édesapám villamosmérnök volt, édesanyám balerinának készült, zongorázni tanult, ám az élet elsodorta álmaitól, egy divatcégnél titkárságvetető lett. Érettségi után tanár akartam lenni és Kudlik Julia. Nem vettek fel azonnal az egyetemre, de akkor már volt idegenvezetői vizsgám és a nyelvvizsgám is, így elkezdtem tolmácsolni és idegenvezetőként dolgozni.17 évesen már angol korrepetálást vállaltam. Később  az ELTE tanárképző karán angol-magyar szakon diplomáztam.  Évekig tanítottam is általános iskolában, és nyelviskolában is, és nagyon élvezetem.

Hogyan kezdődött a televíziós pálya?

Az akkori páromat hívták telefonon, hogy indul egy új televízió, jöjjön próbafelvételre, mert bemondókat keresnek.  Épp nem tud a telefonhoz jönni, de megkérdezem.- mondtam. Nem érdekelte, bár én igyekeztem a telefonkagylót befogni és rábeszélni, hogy vállalja, hisz én világ életemben ezt szerettem volna csinálni. És ez a mondat behallatszott a telefonba. Most se tudom ki volt, aki hívott, csak azt tudom, hogy ekkor kaptam egy lehetőséget: „olyan kellemes hangja van, nem akarja megpróbálni?”. De!- vágtam rá. Az első meghallgatásra nem mentem be, mert olyan sok híres színészt láttam ott, hogy megrettentem. Pár nap múlva hívtak újra, hogy lesz még egy válogatás. Ha jól emlékszem, híreket kellett felolvasni. A felvételeket megnézte Fischer Tanár Úr és bizalmat szavazott nekem is.

Így kerültem be egy gyorstalpaló tanfolyamra, ahol a bemondóság alapjairól tanultunk….akkoriban még létezett ez a műfaj… Ez után kerülhettem abba a bemondó csapatba, akik a Duna Televíziót elindították 1992 decemberében. Az első szereplésemre jól emlékszem. Szó szerint meg kellett tanulnunk a bemondó szöveget, és a papírba nem illett belenézni…súgógép nálunk még nem volt. Utólag…nos,  egy riadt lány volt a képernyőn. Bozsogi János rendező később bizalmat szavazott Kalocsai Andreának, és nekem, hogy a semmiből létrehozzuk a hamarosan nagyon sikeres Kedves című női magazinműsort. Volt benne burleszk, helikopteres felvétel, sok-sok bejátszás, külföldön forgattunk, vitorlás hajóról jelentkeztünk be, sőt egyszer a Vidámpark körhintájáról leszerelték a hintákat és fölkötöttek bennünket boszorkányjelmezben, hogy úgy nézzen ki, mintha repülnénk. Akkoriban a hatvan perces műsort 5 napig forgattuk, rengeteg helyszínen! János bizalmáért, és törődéséért örökké hálás leszek.

Ő volt az első rendeződ?

Sokáig. És most utólag az mondom, hogy nagyon türelmes volt. Akkor nem így éreztem. Valamiért bízott bennünk. Azt, hogy a kamera előtt ma már kényelmesen érzem magam, elsősorban neki köszönhetem.

A Duna Televízió első alkotói, rendezői filmesek voltak, hozták e terület igényességét, gyakorlatát. Az akkori elnök Sára Sándor jól jelképezi ezt a szemléletet.

A Dunások azon nőttek fel, hogy a televízióban nincs demokrácia, sokkal inkább egy fajta egészséges tiszteleten alapuló szigorú hierarchia: van a rendező, az operatőr, a szerkesztő és csak utána a riporter, a műsorvezető. Ugyanakkor azt tanultuk, hogy ez közös alkotás: azért mert én vagyok a műsorvezető, még cipelhetem a smink ládát, arrébb rakhatok egy kábelt.

A híradótól vezetett az utad a kulturális műsorok felé. Tudatos volt ez?

Engem nem a politika, hanem az ember érdekelt. Ez akkor is igaz volt, ha politikussal kellett interjút készítenem. Szerencsére soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy megmondták volna, hogy mit kell kérdeznem. A rendszerváltás utáni évek sok-sok politikusával beszélgettem. Évekig vezettem Híradót is, de azt hiszem az nem az én műfajom, viszont jó, hogy kipróbálhattam, rengeteget tanultam belőle: precizitást, pontosságot, azonnali megoldásokat, szakszerűséget.

Hogyan jött a váltás? Véletlen volt, vagy akartad?

Egy jó darabig párhuzamosan voltam bemondó, híradós, és még a Kedves magazin is rendszeresen futott. Később hívtak a reggeli műsorba dolgozni, az első címe Virradóra volt, azután a címek változtak, de hosszú éveken át keltem hajnali háromkor… Később elindult a délutáni Kalendárium című közszolgálati magazin, nagyon szerettük, és a nézők is. A mai Kívánságkosár ősét is mi indítottuk el Kalocsai Andreával: Jókívánságok határok nélkül címmel, mindig egy-egy jeles ünnephez kapcsolódva. A Család-Barát című műsor ősszel folytatódik, nagyon-nagyon szeretem! A Lélek Boulevard című beszélgetős műsorom 2008 karácsonyán indult.  Büszke vagyok rá, hisz valamiféleképp saját gyermekem, vendégeimmel pedig arról beszélgethetek, ami a legjobban érdekel: a lélek útjáról!

Most amikor beszélgetünk is érzem, hogy nem csak arra figyelsz, hogy mit válaszolsz a kérdéseimre, hanem figyelsz engem is.

Számomra az a fontos, ami kettőnk között történik. Tudod, én nagyon felkészülős vagyok. Mindennek utána nézek. Összeírom az adatokat, leírom a tervezett kérdéseket, de a műsorban szinte soha nem azt kérdezem, ami le van írva. Valami csoda megtörténik az interjú első pillanataiban és realizálódik a beszélgetés íve, de úgy hiszem, ez nem történne meg, ha a beszélgetést nem előzné meg lelkiismeretes felkészülés. A Család-Barát élő műsor, sokan betelefonálnak.. Pici apró csodák tudnak történni két-három perces beszélgetésben. Még akkor is, ha csak egy orvosi eljárás után érdeklődik valaki, ott és akkor eltűnik a stúdió, belenézek a kamerába és akármilyen fura is, szinte látom, akivel beszélek, érzem őt, és a cél, hogy erőt is, bátorságot is adjak, s talán némi önvizsgálatra is késztessem a nézőt. Valahogy, úgy érzem, én így tudok adni.

Egy induló televízió nagy ambícióival kezdted a pályádat, együtt fejlődtél, alakultál ezzel a televízióval milyennek látod a mai helyzetet?

A kezdetekben a lelkesedés vitte ezt a televíziót, tudod, ha valaki máshonnan érkezett ezt rögtön megérezte. Gyakran kérdezték: Nálatok mindig ilyen jó a hangulat? Örömmel jártunk be. És 19 év alatt a gyermekségből érett televízióvá váltunk. Pillanatnyilag nem látom a jövőt, azt hiszem azért, mert épp most alakul.

Azt tudod-e, ha véget ér a nyár kihez mész oda, hogy a következő „Lélek Boulevard-ban”- ő lesz a vendég, vele szeretnék beszélgetni?

Hát,…megfogtál! Talán ősszel ez is kialakul majd.

Hogyan egészítette ki televíziós munkádat az írás?A honlapod tanulsága szerint írásaidra, könyveidre büszke vagy.

 Ha a lányomra nézek, akkor vagyok büszke. Nézd, én nem vagyok a szó valódi értelmében író. Az íróság szerintem nem csak tehetség, de kitartás és szakma is. Szinte kényszerből írok: felébredek, mondjuk hajnali négykor és valahogyan írnom kell. Évek óta publikálok az Elixír magazinban is, és egy éve jelent meg a második könyvem A Királynő címmel.

Embereket ismersz meg, miközben Ők megismerik önmagukat. Önismeretet is tanítasz.

Minden vasárnap Kurzusokat tartok, már több mint tíz éve. Mellette személyre szabott kommunikációs tréningeket vezetek olyan embereknek, akik szerepelnek időnként televízióban, rádióban, de nem érzik magukat kényelmesen stúdió szituációban, vagy nehezen fejezik ki magukat téttel járó helyzetben. Így teljes az életem: család, televízió, írás, tanítás. Nem az úgynevezett több lábon állásért, hanem az örömért!

Majd meglátják?

Egyszer előfordult, hogy egy igazgatót, aki hosszú évek alatt technikusból küzdötte fel magát a jelentős pozícióba, arra köteleztek, hogy ossza ki több tucat beosztottjának (köztük korábbi közvetlen kollégáinak) a felmondási papírt, majd amikor ezen a fájdalmas procedúrán végre túlesett, őt az elnök küldte el.

Csakhogy a kilencvenes évek közepén, amikor beindult a kereskedelmi televíziózás, amikor az országos hatókörű, külföldi tulajdonú tévék megalakultak, az elbocsátott, vagy önként távozott MTV-s műsorkészítőkért kapva kaptak, s legtöbbjük azóta is megbecsült munkatársa azoknak az intézményeknek. Televíziós konjunktúra volt  akkor, szinte mindenhol volt beruházás, bővítés nemcsak Budapesten, de a vidéki, városi televízióknál is, és mindenki előbb-utóbb elkelt a piacon.

Mi a helyzet most, 2011-ben?

Néhány éve tart a gazdasági válság, tetézve a televíziós-rádiós szakmában ezernyi bizonytalanságot, félelmet generáló politikai fordulattal. A közszolgálati intézményeket magába szívó új MTVA konglomerátum nem letisztult műsorpolitika birtokában, nem kész műsortervekkel és hozzájuk rendelt pénz- technika- ember alaphármassal, nem műsorráccsal a kézben válogat betagolt dolgozói körében,  hiszen a feladat jelszó szinten egy ködös megújulás, valójában a fizetésekre költendő összeg drasztikus csökkentése akár a bevált szakemberek, nem ritkán védett korban lévők elbocsátása árán.

Nem vitatva azt, hogy ha már ilyenné tették a közszolgálati televíziózást, van az elbocsátásokban némi ráció, de nem megkerülhető a kérdés: a mai gazdasági helyzetben, amikor minden kis- és nagyobb televízió pénzhiányban szenved, amikor nem fejleszt, nem bővít sem technikai infrastruktúrát, se műsort, mi lesz azzal a sok hozzáértő emberrel, akik most utcára kerültek? Hová vész a rengeteg tapasztalat, hová a tetterő? A televíziózás sok átfogó diszciplina speciális foglalkozási formája. A híradós újságíró nem tollal, hanem képpel ír, a riporter, bár újságíró, mikrofonnal a kezében tudósít, az évtizedek óta televízióban dolgozó képvágó, hangtechnikus, vagy képmérnök a hanghoz meg a képhez ért, most viszont 40-50 évesen új életet kell(ene) kezdenie, ha lennének befogadó televíziók, ha lenne munka, csak közel hasonló is.

Ennek az elbocsátási hullámnak ez a tragikuma. A nézői „végzettségűek” felülkerekedtek a szakmán. S nézve az elbocsátottak, de főleg az „az új megváltók” listáját, lát valaki garanciát arra, hogy a maradók keze nyomán majd megugrik a nézettség?  Özönlenek majd a hirdetők, s ömlik majd a pénz szakajtóval?

Ha lesz, aki nézi, majd meglátja…

 Nagy Lajos

Obersovszky Péter, tudosító-műsorvezető

Történész akartam lenni, de az bizalmi szakmának számított, így eleve lehetetlenség volt, ezért magánzó lettem, főiskolai diplomámat is levelezőn szereztem meg. Rövid ideig tanítottam is. A katonai szolgálat teljesítése után nem sokkal, találkoztam Rózsa Péterrel, aki akkor a Magyar Rádióban dolgozott, – és nagy tisztelője volt apámnak, Obersovszky Gyulának. Megkérdezte nincs-e kedvem rádiózni? Mondtam igen.

Próbáltam a tanítással összeegyeztetni a riporterkedést, de végül az utóbbit választottam. A Napközben rendkívül bátor műsornak számított az 1980-as évek elején, mi beszéltünk például a kábítószerezés problémáiról is, ami nagyon kényes téma volt. Szolgáltató műsornak könyveltek el minket nem politikainak, de élő műsor lévén nem törődtünk a tiltásokkal. Borzasztóan jól éreztem ott magam. Egyik munka hozta a másikat, a 168 óránál is kaptam feladatokat, a hírműsorokban sorra. Meg kellett akkor tanulnom nemet mondani is, ami nehéz volt.  Az 1980-as évek közepétől 1990-ig a Rádiós időszakom egészen elképesztő volt. Ekkor már hónapról-hónapra lazult a nyilvánosság, egyre több cinkosunk akadt az akkori hatalomból, így lett életemnek ez a korszaka egy hallatlanul izgalmas történet.

Ezek vezettek el az igazi változásokig, az 1989-90-es választásokig.

Kimozdult a világ a sarkaiból, és én ennek a kellős közepébe keveredtem. Megéltem a Lakitelki Nyilatkozatot, a FIDESZ alapítását, az alternatív KISZ és új pártok próbálkozásait és azt, hogy az illegális értelmiségi létből át lehetett kerülni a legálisba.

Olyan izgalmas időszak volt ez, amilyen sokáig nem adatik meg az utánunk jövő fiatal újságíróknak.

Mikor és hogyan csábított el a televízió?

Szinte azonnal és párhuzamosan a rádiózással. Akkor még nem adóztunk, közös kasszán éltünk a televízióval. Akit a Rádióban felfedeztek és jó dolgokat csinált, azt szinte azonnal áthívták a televízióba is. Természetes szakmai átjárás volt a két intézmény között. Én a megboldogult Déri János kísérleti műsorában, a kísérleti TV2-ben kezdtem szárnyaimat próbálgatni. Sárdi Annával, Rózsa Péterrel dolgoztam.

Ezután jött a Bánó András-féle Esti Egyenleg hírműsor. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió összes hír és háttér-műsorát sikerült végigjárnom. Részt vettem egyébként két lap-kísérletben is, az egyik 1989-ben volt, a Kisgazdapárt indításakor, a régi sajtótörvény mellett megcsináltuk Ómolnár Miklóssal az új Kis Újságot.

Megjegyzem, hogy a Kisgazdapártot nem tiltották be, csak nem működött a Kádár-rendszerben.

De ekkor gyorsan működésnek indult, és mi készítettük el a régi formátumban a lapjukat. Indult akkoriban Respublika néven új hetilap is, amelyik szintén rövid életű lett, de nagyon izgalmas volt ezekben részt venni.

Szóval voltak munkáim az írott sajtóban is. A televíziós pályafutásom, mint említettem a Déri-féle kísérleti műsorban indult el. Tettem kitérőt a Gombár János szerkesztette Ablak című szolgáltató műsorban is.

Bekövetkezett az, ami a Rádióban, hogy kézről kézre adtak a szerkesztőségek. Totális belefeledkezéssel tevékenykedtem.

Előnyöd lett az egykor hátrányt jelentő származásodból. Kapkodtak érted a szerkesztők.

Igen. Ez így van. Nagyot fordult a világ. Olyan szenvedéllyel dolgoztam, hogy gyakorlatilag mindent háttérbe szorított az életemben. A munka volt számomra a szerelem. Ez elég hosszú ideig tartott. Kárára vált a családi életemnek, nyugtalanabb természet is voltam az átlagnál, nem én lettem a lányos anyák álma.

Egzisztenciálisan jól megvoltam, de se ünnepnap, se hétvége.

Változatos és izgalmas szakmai pálya a tiéd, de, ha nem dolgozol egy helyen tartósan, nem marad meg a munkád nyoma eléggé az emberekben, nem gondolod?

Lehet. Arra például szintén büszke vagyok, hogy 1995-ben kísérletet tettünk A Hét feltámasztására, másfél évig készítettük és elmondhatom magamról, hogy én voltam ennek a műsornak az utolsó főszerkesztője.

Ezt követte az első kereskedelmi televízió a TV2, majd utána az InfoRádió. Rövid időre visszatértem az MTV-hez, ahol elkezdtünk egy Talk-show-t, ami formailag és tartalmilag is nagyon modernnek számított.

Valamiért ez túl veszélyesnek bizonyult, pedig benne volt a nép hangja is, meg az érintetteké is. Kissé megharagudtam ezért könyveket írtam. Ezt követően kezdtem el dolgozni az Echo TV-ben Gulyás Istvánékkal, akikkel indítottunk egy kemény és kritikus hangú műsor-folyamot, amit igen tanulságosnak nevezhetek. Nos, az elmondottak miatt a teljes életrajzomat nehezen írom meg.

Ami számomra a legérdekesebb a legutóbbi televíziós munkáid közül az a líbiai tudósítói kiküldetés. Milyen érzés volt a líbiai sivatag széléről bejelentkezni, amikor is körülötted sehol egy szál felkelő sem látszott?

Volt felkelő, meg lázadó, ha nem is éppen azon a helyszínen, de érdekes feladat volt.

Egyáltalán miért cserélték le az arabul tudó Al Ghaoui Hesznát veled, van erre magyarázat?

Igen, egyszerűen azért, mert Heszna testvére Szíriában férjhez ment, neki oda kellett utaznia. Lett tehát egy tudósítói hely, amit be kellett tölteni. Olyan embert akartak odaküldeni, aki üzembiztosan tud tudósítani.

Bizonyára annak számítok, mivel már három háborút is közvetítettem: a két Öböl-háborút, továbbá a szeptember 11.-ét, de mindig stúdióban, élő műsorban. Előfordult, hogy napokig ki sem mozdultam a stúdióból, odahozták számomra a váltás-ruhát meg a hideg élelmet. Egyre jobban izgatott, hogy mehessek már egyszer oda, egy ilyen forrongó helyszínre. Mázlim lett azzal, hogy Hesznának el kellet utaznia a családi eseményre. Az arab világban ezt talán még komolyabban veszik, mint nálunk. Én pedig gondolkodás nélkül vállaltam helyette a líbiai feladatot. Arabul ugyan nem beszélek, de angolul megértetem magam. A helyszínen kiderült egyébként, hogy rengeteg ember segít a tolmácsolásban. Ráadásul a rádiós Marosi Tóni már szerzett ottani magyar embert, aki sokat és készségesen segített nekünk. Különösen készségesek voltak a diákok, hiszen ez az ő forradalmukként indult. Egyetemisták ingyen jöttek, tolmácsoltak, vezettek bennünket a különböző helyszínekre. Azt mondhatom igen komoly információs hálózatot dolgozott ki a forradalmi kormányzó tanács.

Azt mondod, hogy ez nem a nyugat által erőltetett lázadás volt, azon az alapon, hogy ha sikerült Egyiptomban, akkor sikerülni fog Líbiában is?

Az első körben úgy hiszem, hogy nem. Szerintem sokáig a Nyugat nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel. A fiatalok körében spontán megmozdulások voltak, Internet-forradalom módjára. Új jelenség volt, amivel szembetalálkoztam, no meg a világ is, hogy egy lázadás végigsöpört az arab országokon. És rosszat lépett itt erre a hatalom, hiszen belelövettek Bengáziban a tömegbe. Utána ez már társadalmi megmozdulássá vált.

Ráadásul Líbia gazdag ország, nagyon értékes kőolaj-lelőhelyekkel. Egyiptomban lehetett szegénység lázadást szítani, itt nem.

Nekem Líbiában azt mondták, az Internettel megfertőződtek már az ottani fiatalok is, nekik pontos képük lett arról, hogy hogyan élhetnének. És nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is. Azt mondták például, hogy ők ugyan kapnak 500 dollárt Kadhafitól, alanyi jogon az olajbevételből, de nem látják, hogy országuk úgy fejlődne, mint Szaud-Arábia, pedig lehetne olyan is. Ebben igazuk van.

Számomra azért volt szimpatikus a tudósításod, mert láttam benne mértéktartást.

Mert nagyon óvatosan kell bánni az ilyen dolgokkal. Láttam ezeknek az embereknek a naivitását és a teljes elképzelés-nélküliségét. Hogy tudniillik merre is szeretnének haladni ezzel a felkeléssel.

Mennyi időt is töltöttél kint Líbiában?

Majdnem három hetet, két részletben.

Most így utólag, hogy látod ezt a tudósítói munkádat? Alapvetően kudarcként élted meg, hogy nem közvetíthettél egy sikeres forradalmat, vagy örülsz, hogy ép bőrrel megúsztad?

Az első periódus után, amikor Kadhafiék támadtak, akkor nem volt ott könnyű újságírónak lenni. A front állandóan mozgott, előfordult, hogy fölpakoltak a stábok és elindultak a felszabadultnak vélt város felé, majd kiderült, hogy nem szabad a város.

És akkor cuccokkal futás vissza. Maga az EBU is bajban volt, hogy áthelyezze-e a székhelyét vagy ne. Akkor az embert nagyon megkísértette, hogy ez az ő személyes ügye. A második körben, amikor az ENSZ és a NATO beavatkozott, illetve az európai hatalmak és Amerika, akkor hirtelen és teljes terjedelmében átrajzolódott a kép. Akkor sem lett egyszerű a történet, de nem tűntek a felkelők kiszolgáltatottnak. Ebben a második periódusban derült ki, hogy ez mégis elsősorban a nagyhatalmak játszmája.

Nincs igazán karizmatikus vezetője a líbiai ellenzéknek. Az olaj és a gazdasági érdekek mentén valószínű Nyugat-Európa fogja ezt a konfliktust megoldani. Innentől kezdve elvész ennek a forradalmi és polgárháborús romantikája.

Mit tippelsz, fogsz még menni háborút tudósítani Líbiába?

Azt mondom, hogy nem, mert ez a történet már tényleg a nagyhatalmak játszmája.

Líbiában nincsenek pártok. Ez számomra a legmegdöbbentőbb, hogy miközben mi európaiak azon gondolkodunk, hogy ezekben az országokban hogyan lehetne nyugati típusú demokráciát létrehozni, szembesülni kell azzal, hogy ott nincsenek pártok. Az egy törzsszövetségi társadalom. Elgondolhatatlan az, amiről mi beszélünk. Például még azt sem értik, hogy miért rendelkeznének a nők választójoggal. Még a tüntetéseken sem lehetnek együtt a férfiakkal. Elkülönült csoportokban mozoghatnak, lefátyolozva. Ők sem az adórendszert, sem a többpárti demokráciát nem értik.

A líbiai ügyet ezek szerint nem fogjuk megoldani, de arról beszélj még, hogyan dolgoztatok, ketten voltatok az operatőrrel?

Igen, Ancsin Csaba volt az operatőr, aki, amikor a tudósítói gárda már végig feküdt a homokban, ő még felvette kamerájával a lövedékek becsapódását is. Higgadt, nagyon türelmes és bátor operatőr. Mi korábban mindig irigyeltük a CNN-t az amerikai hírtelevíziót, de azt tapasztaltuk, hogy egy magyar vagy egy francia és német stáb között semmi különbség nincs. Senki nem rendelkezik azzal, amivel a CNN igen, mégpedig saját műholddal. Ők nem függtek semmitől, egy platós autóra felrakták a kis műholdvevőjüket, megkeresték a saját műholdjukat és bárhonnan, bármikor bármilyen formában tudtak adni, tudósítani.

Szóval van a CNN és van a világ többi része, amely bérel műholdakat méreg drágán, közvetlenül ezekre nem is tud mindig felcsatlakozni, ezért az EBU-n az European Broadcast Union-n keresztül dolgozik, akik tündéri emberek, én nem irigylem őket, nekik kell megküzdeniük az összes többi stábbal. Zseniálisan dolgoznak egyébként. Rájöttünk a megfelelő receptre: ha szerény kelet-európai módjára viselkedünk és pontosan, profi módon időben ott vagyunk, nem dühösködünk, és nincs velünk probléma, akkor bennünket szeretnek. Azt vettük észre, hogy bármilyen technikai gondunk volt, a műholdas telefonunk lemerült például, nem tudtunk kapcsolatba lépni Budapesttel, akkor olyan gondokat is megoldottak helyettünk, amit senki másnak nem tettek meg. Az, hogy lényegében problémamentesen tudósíthattunk, az nekik volt köszönhető.

Ők is technikai nehézségekkel küzdöttek, hiszen Líbiában kikapcsolták a telefont és az Internetet, tehát csak műholdas telefonon keresztül tudtunk kapcsolatba lépni a világgal. Ez a munka tudósítói szempontból és a Magyar Televízió részéről nagy dobás volt!

Fiatalemberként megéltem azt, hogy különböző ellenzéki körök miatt a titkosrendőrség is megkeres, és tudtam, hogy megfigyelés alatt állok, tehát észnél kellett lenni, bár viszonylagos védettséget adott apám 56-os szerepe, de támadhatóságot is. Tudtam, hogy nem rendelkezem beépített emberrel a rendszerben, nem lesz, aki kimentsen. Én azok közé tartozom, akik nem becsülik le bizonyos MSZMP vezetők szerepét a rendszerváltásban, és azt is gondolom, hogy nagyon sok ember konstruktív magatartása kellett ahhoz, hogy itt nagyobb bajok nélkül át tudjon állni ez a társadalom egy másik rendszerre. Ezt megtapasztaltam és másként láttam, mint azok, akiket „védett ellenzékieknek” szoktam hívni.

Mind a mai napig megőriztem a távolságtartást és a higgadtságot, amikor megpróbálok elemezni dolgokat. Számomra az, az újságírói magatartás a szimpatikus, amely megpróbálja megérteni a jelenségeket.

Gál Jolán