Én szerettem segíteni, ahol tudtam…

Beszélgetésem a „baráttal” csak arra irányult, hogy olyan dolgokat tudjak meg, melyek adalékok lehetnek a magyarországi televíziózás történetéhez.

MTV Örökös tag díjátadás, 2008

Hogy indult televíziós pályafutásod?

Zsurzs Évával a televízióba való felvételem napján 1966-ban ismerkedtem meg. A Vidám vasárnap című tévéfilmet forgatták. Baji Tibor, akinek gyakornoka lettem mutatott be a rendezőnek. Az első olyan produkció, melyben érdemben is munkatársa lehettem, a Koppányi aga testamentuma volt.

Tanítómestereim Zsurzs Éva és Baji Tibor. Tőlük tanultam meg az alapokat, dinamikát, a helyzetfelismerést és nem utolsó sorban azt, hogy mindent meg lehet kérdezni, de mindent pontosan kell érteni. Húsz évet dolgoztam Zsurzs Évával egy stábban. A hatvanas, hetvenes években a Zsurzs név fogalom volt. Ha az ember felhívott egy színészt és kimondta Éva nevét, már nem kérdezték, hogy milyen a szerep és mennyi a gázsi, mindenki igent mondott. Státuszszimbólum volt dolgozni vele.

Horváth Lóri, a kezdő felvételvezető Zsurzs Éva új 850-es Fiatjával megjárja Szegedet oda vissza, mert akkoriban még be kellett járatni az új autókat.

Én szerettem segíteni, ahol tudtam. De reggel hatkor ott kellet lennem a stáb indításánál. Az hozzátartozott akkor egy kollektív munkához, hogy Ő azzal járul hozzá, hogy mindenhez ért és megteremt egy alkotói légkört, és egy maradandó produkciót, biztosítja nekünk a rendszeres jó munkát, mi meg segítjük őt mindenben, hogy a rendezésre tudjon koncentrálni.

A Fekete város 102 napig 68 helyszínen 4 országban forgott.  Kiemelt produkció volt, nyugati nyersanyagot kapott, ez akkoriban ritkaság volt. Megérte, nem csak művészileg, de gazdaságilag is, csak a 2000-es években annyiszor ismételték, hogy csak a műsoridővel is behozta az árát, hány gyenge filmet kellett volna megvenni és leadni.

Milyen volt ebben a filmben, a már nem kezdő Horváth Lóránt kapcsolata rendezőjével.

Ebben a filmben debütáltam, mint gyártásvezető. Megpróbáltam nagyon precíz lenni, Éva is ilyen volt. Nem beszélve arról, hogy olyan kimagasló szakmai minőségű stábtagok voltak mellette, hogyha elakadtam segítettek. De Zsurzs kreativitására jellemző volt, ha bármi olyan probléma adódott, amit nem lehetett megoldani, időjárási viszonyok, színészegyeztetési problémák, mindig talált áthidaló megoldást anélkül, hogy az a művészi minőség rovására ment volna. Nem mondott le forgatást, átalakított, változtatott, ha kellett, de a célt nem tévesztette szem elől.
 

Játék határok nélkül díjátadás, Magyarország, 1993

Amikor nézed a filmet és látod a csuklyás hóhért, mi jut eszedbe?

A magyarországi forgatásokon én voltam a hóhér, Szlovákiában a kinti rendezőasszisztens. A produkcióban mindenki alkotóként vett részt, a világosító is. Bizonyos epizód szerepeket a stáb játszott, ez megtiszteltetés is volt, meg egy kis anyagi pluszt is jelentett a szereplőnek. És nagy segítség is volt, hisz a sok helyszín miatt a szereplők szállítása nem volt egyszerű.

Gyártási Igazgatóként majd Ügyvezető elnökként milyen volt a kapcsolatod Zsurzs Évával?

Soha nem kért külön semmit. Az összes kapacitás hozzám tartozott, soha nem hívott fel, hogy adjak neki még ezt vagy azt, hogy hivatkozott volna stábbeli kapcsolatunkra. Tudta azt, hogy mi jár egy produkciónak, aminek Ő a rendezője. Amikor ügyvezető elnök lettem, akkor már Éva nyugdíjas volt. Az elődöm, Peták István elengedte. Hiba volt.

A szocializmus tervgazdálkodásos rendszerében a filmgyártás külön utakon járt, mert egy-egy produkció akkor is vállalkozásszerűen működött. Egy cél érdekében szerveződött szakmai vállalkozások voltak.

A produkciók kisebb KFT-hez hasonlítottak.   A televízió főszerkesztői, szerkesztői,  dramaturgjai voltak a producerek.. Ők találták meg a témákat és rendelték a forgatókönyveket. A következő szint volt a rendező és a gyártásvezető.  A televízióban általában kiosztották a feladatokat a rendezőknek, de az Irodalmi és Drámai Főosztályon nagyobb szabadsága volt a rendezőknek, választhattak a feladatok közül, együtt dolgoztak, műhelyszerűen, a dramaturgokkal, szerkesztőkkel.  Ezt követte az a döntés, hogy milyen technikával dolgozhat a produkció (film v. elektronika) és hogy hol készülhet, belsőben, az MTV-ben vagy külsőben, a filmgyárban.

Milyen technikai bázisa volt a televíziónak, mikor gyártási igazgatói posztot elnyerted?

Dúlt a harc, hogy mi a fontosabb a tartalom, a főszerkesztőségek igénye vagy a televízió műszaki teljesítőképessége. A viták jelentős része az elnökségi értekezleten dőlt el. Ezt elégelte meg Nagy Richárd és úgy döntött, hogy alakuljon egy rendszerszerűen felépített televízió. Eközben Kerpel Róbert műszaki igazgató a Tervhivatalnak már a többedik székház tervet adta be, de a hatalomnak nem volt szándéka ekkora beruházást jóváhagyni. Csak annyi pénzt lehetett szerezni, amellyel a Szabadság téri épület felét, a IV stúdiót ki lehetett alakítani. Ide be sem léphetett mindenki és az itt készülő produkcióknak lett gyártási pótléka is, amit a filmgyárban dolgozóktól, a televíziósok mindig is irigyeltek. Ennek a stúdiónak az lett volna a feladata, hogy kiváltása a MAFILM-es produkciókat. Ez valóban korszerű stúdió volt, lámpaparkjával, vezérlőjével, kiszolgáló helységeivel, de a filmgyári világ szakmai módszertanát nem lehetett behozni ezzel a televízióba. Először csak szórakoztató műsorok készültek, szilveszterek, vetélkedők, később helyet kaptak a televíziós játékok is. Bár az hamar kiderült, hogy a filmgyári kreatív légkör, a filmezés módszertana nem könnyen ültethető át. Nem minden a technika. Kerpel Róbert 1986-ban mutatta fel a Tervhivatal engedélyét, hogy kezdődhet a „bojtárstúdiók” építése. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy csinálunk ott egy kisebbfajta vállalatot, ahol már egy másfajta gondolkodás is érvényesülni tud, ahova átmenthető a filmgyári szemléletmód. De akkor sem gondoltam, hogy ezzel teljesen kiválthatók a MAFILM-es produkciók, mert a külsőkben forgatott filmek világát nem lehet bekényszeríteni egy televízió stúdióba.

Abban az időben az is elterjedt, hogy szándékod volt a Bojtár utcai bázist leválasztani a televízióról. Önálló vállalattá alakítani.

Igen egy „kis mafilmről” álmodtam. De belebuktam ezt ma már elmondhatom, túl újszerű volt ez az elképzelés. Sok érdeket sértett, hogy mindenért, amit a produkció használ, azért fizetni kell majd. A rendszer precízen ki volt találva. De bevezetni csak úgy lehetett, hogy ez az egész csak virtuálisan működött, mintegy tájékoztató jelleggel. Megnyugodtak, hogy a valóságban nem kell fizetni. Ez a virtualitás lett az elképzelés halála. Nem lehetett belőle tovább lépni.

MTV Gyártási Igazgatóság Demo film forgatás, Kunigunda utca, 1996

Tudtad-e a produkció centrikus elképzeléseidet érvényesíteni, amikor azt hozta az élet, hogy megbízott elnök lettél?

Nem, mert ez a rendszerváltás után egy egész más politikai környezetben történt. Ekkor már politikai harcok színtere volt a televízió és ez a háborús terep ráépült az előző korszak ellentmondásaira. Peták István és helyettese Sárközi Erika mellett én voltam a realizáció irányítója. Abban állapodtunk meg, hogy ők kitalálják, mi legyen, és én másnap megmondom, tudjuk-e az elképzeléseket realizálni. Nevetséges, de az volt a legnagyobb gond, hogy kevés a szoba ahhoz, hogy az új szervezet felálljon. Én felajánlottam, hogy kimegyek a házból a „bojtár bázisra” és viszem magammal a munkatársaimat és ezzel a bentieknek több tér jut. Az embereim nehezen fogadták ezt a döntést. Kimenni a gulágra!! Biztattam őket: ingyen parkolhatsz, lesz irodád. Ekkor vittem ki a lámparaktárt, a szcenikát, az összes műhelyt, kellékraktárt stb. Ekkor vettük meg a „bojtár bázissal”szemben lévő ipari tanuló iskolát és itt rendezkedtünk be irodáinkkal és táraink egy részével. Itt lett az én szobám is. Törekedtem arra, hogy ennek az épületnek legyen dizájnja. Lakhatóbb legyen, mint a benti ház.
 

Miközben épül a kinti világ, Peták István elnök körött megfagy a levegő, le kell mondania.

A bukás oka nem csak politikai volt. Sokan mentek panaszkodni a képviselőkhöz, a kurátorokhoz a „házból” is, hogy az én elképzelésem sem jó. A sok akarnok sok patrónusra talált a politikában. Addig mószerolták Petákot, míg kialakult az a vélemény, hogy nem jó elnök. Ez nagy hiba volt. Hetente számoltatták be mindenről és engem is. Mindent, minden pici döntést meg kellett okolni. Így nem lehet vezetni. A semmihez nem értő társadalmi kurátorok civil kérdéseire kellett állandóan válaszolgatni. Peták megbukott.  Bizalmi szavazáson leváltották az elnököt, majd a két alelnök irányít addig, míg a pályázat kiírása után ismét lesz elnöke a televíziónak.

Az egyik hétfőn telefonon hívtak (1998. január 6.), reggel volt, épp ittam a kávémat, keresnek a kuratóriumból. Felállok, kávémat leteszem. Titkárnő hangja a telefonban: Lóránt üljön le! Honnan gondolta, hogy állok? Tíz óra öt perctől maga a televízió elnöke. Azonnal jöjjön be. Berohanok a tévébe. Mondják, menjek át a Szabadság tér 5-6-ba ott vár a kuratórium. Kilépek a tévéből rengeteg kamera, újságírók, villognak a vakuk. Kérdeznek: mi a koncepcióm? Kit fogok kirúgni? Átmentem a kuratóriumhoz. Mondták, a közjegyző már aláírta, te itt írjad alá, és holnapra tegyél le egy koncepciót.

Te lettél az első ember. Az lesz, amit te akarsz! Most itt a lehetőség!

Én is azt hittem, de ez nem így működött. Két-három nap alatt összekovácsoltam egy koncepciót. Szerintem ez a koncepció részben még ma is működik. Egy olyan szervezeti rendszert dolgoztam ki, melynek az volt a célja, hogy mindenki a tehetsége szerint dolgozhasson és az egyes egységek ne akadályozzák egymás munkáját. Az egész célja pedig az eredményes közfeladatot ellátó televízió. Nekem abban az egyben szerencsém volt, hogy ismertem a munkatársaimat, így megtaláltam szerepüket az általam megalkotott szervezeti felépítésben. Nem menekültem elefántcsonttoronyba, lejártam a büfébe és ebédelni, nem csak a szobámban lehetett velem szót váltani, így közvetlenül értesülhettem mindenről.

Johann Sebastian Bach, NDK- magyar koprodukciós film forgatás, Erfurt, 1984

Mi indokolta, hogy a konkurens az RTL kapjon segítséget az MTV-től?(Stúdió használatot, konténervárost az MTV területén, munkaerő szükségletet, szakembereket.)

Én törvénytisztelő ember vagyok. A médiatörvényben benne volt a plurális televíziózás megteremtése. Hittem ennek hasznosságában, hittem, hogy ennek megteremtése, jó tesz a magyar demokráciának. Hittem a versenyhelyzet hasznosságában. A Duna Televízió megalakulásakor ugyanilyen szellemben döntöttem. A Könyves Kálmán körúton, filmgyár kettes telepén, egy stúdiószegletbe beültek és a beszélgetéseket rögzíteni tudták, de nem tudták sugározni. Ebben segítettem. Kiépítettük a mikroláncot a mi adóhálózatunkig.
 

MTV-s segítséggel jutott el a Duna adása a nézőkhöz.

Pontosan. Az a technológia, ami a Fradi meccset közvetítette, állt át, hogy a Dunát segítse! Nem egy televíziós kollegánk dolgozott ezen a projekten. Az indulás pillanatában itt is segítettünk.

Visszatérve az RTL-re, utólag nem látod helytelennek akkori döntésedet, nem kellett volna a helyzeti előnyt kihasználni, hagyni kínlódja ki a konkurencia az infrastruktúra megteremtését. Ezzel is időt nyert volna a közszolgálati televízió.

Lehet, de az én emberi tartásom ezt nem tette lehetővé. Hittem a tisztességes versenyben és feladataink különbözőségében. Persze viszont segítséget soha nem kaptam, de egy előny azért származott az együttműködésből: még tisztábban láttam a gyors és racionális döntések előnyét. Ott egy holland középvezető, akit megbíztak a magyarországi feladatok elvégzésével mindent eldöntött és eldönthetett. Nem szóltak bele a munkájába ezren, mint nálunk. Amit mi megbeszéltünk az úgy volt. Pillanatok alatt leszállították a megrendelt technikát. Célratörőbb és racionálisabb lettem.

Milyen mértékig szorongatta az „elnököt” a politika? Ismerted ezt a világot hisz azelőtt színészek körében forgolódtál, rendezőkkel dolgoztál?

Komolyan vettem a feladatomat. Mindenhova elmentem, ahova csak hívtak. Sokfelé hívtak. Ez akkor még nagyon komoly pozíciónak számított.  Tudtam, egy felső vetőnek ismernie kell azt a környezetet, amiben dolgozni kényszerül. Hamar megismertem a politikai élet akkori szereplőit. Sajnos. Az első negyedévben, amikor kialakítottam a programomat, akkor önálló voltam. De egyre inkább egy leírhatatlan koncepciót kellett volna követnem, amit nem követtem, de a sajátomat sem tudtam már realizálni. Nagyon nagy szorítás volt. Személyes telefonok és üzenetek. Rendszeresen a kuratóriumon keresztül, de gyakorta közvetlenül is. A dolgozók fizetését akarták elvonni, hogy én mit harcoltam minden hónap huszonhatodikán, hogy új bankot szerezzek, hogy a kincstár oda utaljon, ahonnan le tudom hívni a fizetéseket. Folyamatosan változtatgatni kellett a bankokat és hasonló cseleket csinálni, hogy a dolgozóknak legyen fizetése.
 

1999 májusában lemondtál az elnöki posztról, de továbbra is az alelnöke maradtál az MTV-nek.  Milyen volt a viszonyod Szabó László Zsolttal az új Elnökkel?

Nem jó, érdemi befolyásom nem volt, minden fontos területet kiszervezetek alólam. Anyagi érdekeik is így kívánták.

Trónörökös (Der Kron Princ) Osztrák- magyar- német koprodukciós film forgatás, Schönbrun, 1988

Még egy fontos kérdésről kell beszélni, ez az MTV Archívumának korszerűsítése. A technológia felfejlesztése elkezdődött, volt szándék a megújításra, de ez is megakadt. Hosszú ideig még elsőszámú vezetője sem volt, aki lobbizhatott volna a fejlesztésért.

Az alapkoncepcióm szerint az Archívum közvetlen elnöki irányítás alá tartozott. Ezért hívtam Józsa Anikó mellé Dunavölgyi Péter gyártásvezetőt, gazdasági szakembert és Babiczky László rendezőt, a tartalmak mentésének irányítására. A gazdasági irányítást vezető Dunavölgyi mellett az MTV napi műsorainak kiszolgálása lett volna a feladata Józsa Anikónak, Babiczky László rendezőnek pedig a közgyűjteményi funkció fölfejlesztése, a művészeti, kulturális értékeknek a jövő számra való megmentése, a művek felújításának irányítása. Sajnos ez a rendszer sem tudott véglegesen felállni és vált később lehetségessé a triumvirátus élére ejtőernyős vezető kinevezése, ami megakasztotta a fejlődést.

Milyennek látod a köztelevízió jövőjét az MTVA megalakulásával, és a Rádió, a Duna Tv és az MTV negyvenkilenc fős szerkesztőségeivel?

Két fontos tényezővel kell számolni.. Az egyik az információrobbanás, a másik a technológiarobbanás. Ma televíziót, televíziókat lehet nézni marok telefonon és neten is. Ebben a médiatérben kell megtalálni a köztelevízió helyét. Ehhez pénz és szakértelem kell, és színvonalas alkotások sora. Sok-sok idő és türelem kell a nézők visszahódítására. ( – )

Babiczky László

Barabás Éva – Televíziós műsorvezető

…ahol immár kilenc éve a népszerű Fókusz című műsor egyik műsorvezetője. 

Milyen családban nevelkedtél?

Jó családban, ahol van szeretet és biztonság, és a gyerek, gyerek lehet. A mai napig az a szeretet-páncél vesz körül, amit otthon megkaptam. Szerintem mindenki szerencsés, akiből gyereklelkű felnőtt tud válni. Azt érzem, hogy biztonságban vagyok és, amikor megyünk az S.O.S Gyermekfaluba, akkor még inkább megerősödik bennem, hogy szeretet és biztonság, ez az, amit elsősorban nyújtani kell a gyerekeknek.

Nagyon szimpatikus vagy a képernyőn, ahogy mondani szoktuk nem megosztó személyiség, a nézők többsége elfogad…

No azért tudnék levelet mutatni azoktól is, akiknek nem én vagyok a szívük csücske, például, amikor még az MTV-nél dolgoztam, kaptam egy levelet, amelyben az áll: „ a kedves Barabás Évának nem tudjuk elviselni a szemöldökét!”

Mi volt a baj a szemöldököddel?

Talán, mert erőteljes volt. Nemrégiben kaptam egy régi írógépen írt levelezőlapot Kecskemétről, amelyben pedig azt írták, hogy „nagyon hadarok, nagyon hadonászok, tegyek valamit azért, hogy el tudjanak viselni.” Ezt kedvesen kritikusnak értékeltem, nem utasított el teljes mértékben, és pontosan leírta, hogy min kellene változtatnom. Egyébként van benne igazság: tudok nagyon gyorsan beszélni, azonban, aki hadar, az, legtöbbször elharapja a szavak végét. Azzal is tisztában vagyok, hogy intenzív a testbeszédem, látványosan gesztikulálok olykor és ez valóban sok lehet annak, aki máshoz szokott.  

Nem azt mondtam, hogy megszámoltam: minden néző elfogad, de egy szakmából jött ember mondja neked, hogy a nézők többségének szimpatikus vagy. Ez születési adottság, vagy ilyennek neveltek, vagy tudatosan ilyenné formáltad magad?

Mindegyik igaz. Apukám a családunkban minden közösségi esemény motorja volt, kellő exhibicionizmussal megáldva, anyukám pedig olyan kedves személyiség, akit mindenki szeretett. A kézműves iskolában a gyerekek őt Panni mamának szólították, és azt hiszem sokan közülük valóban pótmamájuknak is érezték. Ahogy mondani szokták: a légynek sem tudott volna ártani soha. Apuról még azt mondhatom, ha tanulhatott volna, ő lett volna a családban az első, aki kitör abból a környezetből, így viszont mi lettünk az „úttörők” a testvérem meg én. Apukám géplakatos, anyukám bőrdíszműves volt, mi a testvéremmel elsőgenerációs értelmiségiek lettünk. Egyébként a szüleim mindketten kiválóak voltak a szakmájukban, például úgy emlegették apámat a vegyiművekben, mint „az aranykezű Barabás”-t, anyu pedig élete vége felé taníthatott egy bonyhádi iskolában, és az volt az ő igazi helye. Tulajdonképpen egy pedagógusi vénával megáldott ember volt, és azt érzem, hogy a testvérem és én ilyennek születtünk. A családfát összeállítva, nézegetve megtudtuk azt, hogy a családunkban valamikor Erdélyben volt lelkész, és tanító is. De a köztes időszakokban mindig kétkezi munkások éltek. Nagyon távoli időszakokban sem vesznek el a gének, nagyon érdekes.

A kérdés harmadik részére is azt mondtad, hogy igen, vagyis, hogy te magad is alakítottad formáltad magad a képernyő kedvéért. Hogyan?

Azt hiszem gyerekkorom óta alakítottam magam, nem kifejezetten a képernyős munka kedvéért. Nem felejtem el, hogy egyszer Bonyhádon a Kultúrházban volt egy rendezvény, amikor rettenetesen untam magam attól, ahogy a műsorvezető megpróbálta a műsort elfogadhatóvá tenni. Azt gondoltam akkor, az nem lehet, hogy azért, mert mi egy ilyen kis településen lakunk, nekünk csak ennyi jár. A televíziót persze nagyon figyeltem, azt mondhatom ez volt számomra a pótszülő. A Családi kör-től kezdve minden műsort néztem, azt is, ami nem a koromnak megfelelő volt. Montágh Imre önismereti, beszéd és személyiség-művelő műsoráért lelkesedtem. Közben szavalóversenyekre jártam és rengeteget olvastam hangosan.

Jól hallom, már gyerekként a televíziós feladatokra vágytál?

A műsort vezető, jól irányító, igazi házigazda szerepkörre, igen. Olyanra, aki kedvesen teszi azt, nem akadozva, nem immel-ámmal, hanem teljes szívvel.

Nem feltétlenül tévében, hanem például egy iskolai, vagy városi rendezvényen.

És milyen tanulmányokat folytattál ennek érdekében, mielőtt még tényleg televíziós lettél?

Tanulmányaim érdekesen alakultak. Az általános iskolai magyar tanárnőmet említem elsőként, akire azt mondhatom, hogy kiképzett erre a szakmára. Úgy nézett ki, mint Venczel Vera az Egri csillagok Vicuskája, egyik kedvenc színésznőm. Ült a vastag, fenékig-érő, fonott copfjával, farmer szoknyában, dzsekiben és klumpában az asztal tetején, és mondta kívülről a János Vitézt. Elvarázsolt, elbűvölt, és a szenvedélye átragadt rám is. Bonyhádon jártam gimnáziumba, az ország egyik legszebb iskolájába, a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumba. Most evangélikus gimnázium, mert visszakapta az egyház. Gyönyörűséges épület, nemrég felújították, mellette sportpálya van. Sok virág, muskátli színesíti. Csak azért nem merem mondani, hogy ilyen Budapesten sincs, mert itt nem láttam minden iskolát. Azt viszont merem mondani, hogy az ország első három iskolája közé tartozik, hangulatában, szépségében, jóérzésben. Örülök, hogy odajárhattam és onnan is nagyon sok muníciót hoztam magammal. Tanulmányaimhoz tartozik még, hogy az 1990-es években színház-tudományi szakra jártam egy miskolci magánegyetemen, elsőként indult ilyen képzés, később sok baj is lett belőle, nem fogadták el a diplomáját hivatalosan, átszervezték Veszprémbe, de az már engem nem érintett, mert hazamentem egy vizsgaidőszakban és egy volt gimnáziumi osztálytársam, akivel Kazinczy-versenyeken vettünk részt, elcsábított a Bonyhádi Városi Tévébe. Lelkesen mesélte hogy Bonyhádon elindult a városi televízió. El kellene mondani a híreket esténként, lenne kedved és időd hozzá? Nos így kezdődött a televíziós munkám. Apró hírekkel, amelyek fontosak voltak egy kisváros életében.

Mikor találkoztál az „igazi” nagy tévésekkel?

Már általános iskolás voltam, másodikos, amikor várossá avatták Bonyhádot és megjelentek ott Budapestről a nagy tv híradósok, hogy este tudósítanak az eseményről. Nekünk az osztályban fel kellett állnunk és nevetnünk. Kiválasztottak ezután, négyünket, hogy ti, gyertek velünk és abba a ruházati szövetkezetbe vittek minket, ahol anyukám is dolgozott. Mindenféle ruhákat adtak ránk, és divatbemutatót rendeztek velünk. És bizony este megjelent a TV Híradóban, hogy ilyen is van Bonyhádon. Ez valamikor 1977-ben történt, és én, azóta keresem ezt a felvételt.

Akkor én már TV Híradós voltam, állítom neked, hogy a tudósítás nem veszett el, csak nem jó helyen kerested. A Magyar Televízió Híradójának külön saját archívuma van, ott bizonyosan megtalálod.

Ott mindent megőriztek?

Bizony így van, de tudni kell hozzá az időpontot, vagy azzal a címszóval, hogy Bonyhád is megkeresik neked, és szerény költségért még le is másolják.

Megpróbálom. Mindenestre ez volt az első tv-felvétel, amit láttam. De az adást nem, mert este, amikor ott ültünk a tévékészülék előtt, akkora vihar volt, hogy megszűnt az adás.

A második ilyen tévés emlékem, ezt már sokszor elmeséltem, amikor Déri János Bonyhádon járt a Riporter kerestetik döntőjében, és városunkról kellett riportot készítenie. A riport végén bemutatta a „leghíresebb bonyhádit”, találgattuk ki lehet az, csak arra nem gondoltunk, ami lett, ott állt Déri János a vörös-tarka, bonyhádi tehénnel és bemutatta: ő a világhírű bonyhádi! Ez olyan érdekes volt, annyira meglepő, emberközeli és vicces, hogy nem felejthető. De még ekkor sem fogalmazódott meg bennem konkrétan, hogy én is ezt szeretném csinálni.

És mikor határoztad el, hogy te valamilyen módon, de tévés leszel?

Amikor megnyertem a Riporter kerestetik-et, amit a Napkelte szervezett, a 90-es évek végén, és a Napnyugtában kerültek adásba a fordulók, de azokat mi nem láttuk vidéken, csak a Budapesten és környékén lakók. A Paksi Televíziónál dolgoztam már akkor, odacsábítottak, mert úgy látták van itt egy jó-fej lány, nekik meg van már fiú munkatársuk, készítsenek egy megyei Sport TV-t, és elvállaltam. Azonnal mindenféle élő műsorban dolgoztam a Paksi Atomerőmű Fórumában, sportműsorokban, hiszen versenyszerűen úsztam 7 éves koromtól, tehát a sport sem volt idegen tőlem. Országos versenyen vidéki bajnokságot is nyertem úszóként. Pakson négy évig dolgoztam, onnan beírattak a Teleschola Iskolába, ahonnan beneveztek a Riporter kerestetik-be, de akkor jártam művelődésszervező szakra, Pécsre is.

Egyébként a Riporter kerestetik középdöntőjében a 16 versenyzőből 9-en Telescholás-ok voltunk. Domokos Lajos az iskola vezetője  igen komolyan vette a versenyeket, minden forduló után, pénteken végignéztük, mit hogyan kellett volna jobban csinálnunk, ki oldotta meg jól és miért? Beépítette azonnal az iskola oktatási rendszerébe. Az első nyolc között még négy Telescholás volt. A lényeg, hogy én nyertem meg, és nem sokkal ezután odahívtak az országos Magyar Televízió Híradójához. Rudi Zoltán és Siklós András jöttek oda hozzám egy vidéki tv-találkozón 1997-ben, kiderült mindent tudnak már rólam, és felajánlották a lehetőséget az országos TV Híradónál, ahol tehát 1997 végétől dolgoztam. Egyébként nem sokkal ezelőtt indultak az országos kereskedelmi televíziók is. Arra irányult a nagy figyelem, így engem alig vettek észre, hogy megjelentem a Magyar Televízió Híradójában, mert Stahl Judit, Máté Kriszta és Erős Antónia lett akkor az első számú sztár.

A te kapcsolatod az RTL Klub kereskedelmi csatornával mikor kezdődött?

Négy év múlva, ennyi ideig dolgoztam a közszolgálati MTV-nek, majd 2002-ben kezdtem dolgozni a Reggelinél. Egyik este még a TV Híradóban voltam, a következő héten, már az RTL-nél a Reggeliben beköszöntem. Ez még az, az időszak volt, amikor a Novák, Alföldi,  Stohl,  Balázsi Panna, Csonka András és Ábel Anita csapat dolgozott.

Meglepő, hogy még mindig tart ez a munkakapcsolat, leszoktál a négyévenkénti váltásról. Miért?

Csak azért nem mondhatjuk, hogy leszoktam, mert voltak váltások itt is a munkámban. 2005-ig tartott az első szakasz, mert akkor egyszerűen azt mondták, köszönjük szépen ennyi volt. Éppen Karácsonykor tudtam meg, hogy nem dolgozom ebben a műsorban többet. Nagyon fájó érzés volt, bánatomban annyi süteményt sütöttem, mint még soha. Egyébként nagyon finomra sikerült, de a bánatom nem múlt el tőle. Akkor találtam ki, hogy létrehozok egy csokoládés boltot, de ahol olvasgatni is lehet, tehát egy könyvesbolttal együtt, sőt virágot vásárolni is lehet benne. Ez járt akkoriban az agyamban. Nehezen tudtam elfogadni, hogy kedvenc műsorom nélkülem, megy tovább. Kolosi Péter programigazgatóval viszont soha olyan jót nem beszélgettünk, mint akkor, amikor végül is megköszönte a munkámat és közölte a döntést, hogy ennyi volt számomra az ébresztő műsor. Egészen mélyen belemerültünk a szakma részleteibe. Akkor ott tét nélkül elmondhattam, hogyan látom a saját szerepemet, mit gondolok egyébként a szakmámról, hogyan változtatnék a műsoron. Szerintem ennek a beszélgetésnek köszönhetem, hogy két hónap sem telt el és megkeresett Kotroczó Róbert és Holló Márta, hogy a Fókusznál nagy változások vannak, mert Márti és Marsi Anikó egyszerre megy szülni, arra gondoltak legyek én az, aki a helyükre áll. A Fókusz az első munkahelyem, ahol már lejárt a négy év, és még nagy erővel dolgozom. Sőt megkaptam újra a lehetőséget a Reggeliben is, először az Ördögh Nórát helyettesítettem az X-Faktor műsorvezetése miatt. Azután Lilut, így már több mint fél éve, hogy újra jókat beszélgethetek. Ahhoz hasonlítom, amikor Pakson a Férfimagazint készítettem, ami a saját műsorom volt, szerkesztettem, vezettem, vendégekkel beszélgettem, nos a Reggeliben ehhez közelít a feladatom. Itt ugyan nem én vagyok a szerkesztő, előfordul, hogy egy beszélgetésre nincs elegendő idő, de helyemen vagyok, azt érzem.

A Fókuszban te írod a műsorvezetői szövegeket vagy megírják csak el kell mondanod?

Én írom a szövegemet természetesen és ebben az élő műsorban súgógépet is használunk.

Még én is azt hittem, hogy ez rögzített műsor, általában annyira flottul megy az egész.

Érdekes, hogy kevesen gondolják, hogy ez élő adás. Pedig számunkra ugyanolyan fontos, hogy a leggyorsabban, a legtöbb információt közöljük egy aktuális eseményről, mint a híradósoknak. Számomra a munka kora délután kezdődik és este fél tíz van, mire hazaérek. Kapok olyan visszajelzéseket valóban, hogy „megírják neki a szöveget, súgóról felolvassa, kifestik, felöltöztetik nem nagy munka”. Azt mondom mindenkinek adott a lehetőség, hogy kipróbálja milyen koncentráltan, másodpercre pontosan dolgozni. De mázlistának érzem magam, mert abszolút azt csinálom, amit szeretek.

Érdekes és lendületes a műsor.

Éppen azért fontos a súgógép, mert minden valóban másodpercre pontosan ki van számítva. Délutántól minden riporterrel folyamatosan konzultálok, előfordul azonban, hogy adás előtt egy órával megváltozik a teljes forgatókönyv, mert például robbantás volt délután, és erről nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk. Vannak éles helyzetek, egyik percről a másikra elvetjük az eredeti adásmenetet és jön egy új változat. Nem tudom ki az, aki meg tudna írni és tanulni húsz-húsz másodperceket úgy, hogy pontosan, flottul elmondja este 8 órakor. A súgó szerepe ezért fontos. Így vagyunk biztosak abban, hogy az adás valóban 25 perc lesz, se több, se kevesebb.

Mennyi szabadidőd van általában?

A délelőttöm szabad, így, ahogy ma is. Ilyenkor például a kertemben dolgozgatok, vagy elmegyek a kutyáimmal az erdőbe, és ilyenkor intézem az ügyes-bajos dolgaimat, vagy tudok beszélgetni, mint veled most, és ezek után legkésőbb 3 órakor bent vagyok az RTL Klub székházában. Onnantól kezdve munka van: írjuk a délutáni promóciókat, azokat a beharangozó kis adásokat, amelyekkel felhívjuk a figyelmet az esti Fókusz témáira. Közben a riporterekkel folyamatosan, személyesen vagy telefonon tartom a kapcsolatot, esetleg már meg tudom nézni az elkészült riportokat. Előfordul, hogy egyetlen egy anyagot sem láttam, és úgy megyek adásba, mert még nem végeztek a vágással, csak szövegben láttam. Előfordul, hogy még adás alatt is készül egy riport. Az aktuális témákat igen fontosnak tartjuk a műsorban. Öt riportból kettő-három, amelyik általában előre biztosan elkészül, a kettő nagyon friss.

Mit jelent számodra egy olyan kereskedelmi csatornánál dolgozni, amelyik sorra, rendszeresen vezeti Magyarországon a televíziók nézettségi listáját?

Mostanában újabb rekordot döntöttünk, mert már meg sem tudom mondani hányadik hete, vezetjük a listát. A Fókusz, a Való Világ és a Barátok közt, azt mondják az „arany hármas” műsor, a zászlóshajó, a csatornán, a Fókusz mindig benne van. Ahogy újraindult a Csillag születik máris átvette a vezetést. Nagyon jó érzés sikeres, nézett műsorban dolgozni, csak egy picit sajnálom, hogy nem kaptam meg azt a lehetőséget, hogy egy tehetségkutató műsor készítésében részt vegyek, de egy másodpercig sem elégedetlenkedem! Csak emlékszem, hogy még a Reggeliben a Csillag születik szerkesztőivel arról beszéltünk valamikor 2002-ben, hogy milyen jó lenne egy tehetségkutató műsort kereskedelmi csatornán létrehozni. És nosztalgiázva említettük a Ki mit tudok-at, a Táncdalfesztiválokat, amelyeken felnőttünk.

Egyébként azt gondolod, hogy van vissza út egy aktuális műsorból, híradós műsorból, politikai jellegű műsorokból egy szórakoztató műsorba?

Lehet, hogy fordítva a nehezebb. Tulajdonképpen én ezt csinálom, a Híradóból a Reggelibe mentem. A Fókusz talán a kettő közötti műfaj.

Inkább aktuális, mint szórakoztató, nem gondolod..

De abszolút ott van a bulvár téma is, ki kivel, mikor mit csinált, és benne van az aktualitás is. Foglalkozunk a mindenkit érintő közügyekkel, mostanában nagyon sokat a hitelcsapdába került családok helyzetével például, szakértők segítségét kérjük, helye van a színházi, a kulturális témáknak illetve a sztár-sztoriknak, kinek született gyereke, ki kivel házasodott össze, ami már inkább érdekes pletyka.

No ez az, ami inkább csak a kereskedelmi tévékben szerepel, közszolgálatiban nem. Te visszamennél még a közszolgálati tévébe dolgozni?

Szerintem ezek a témák a közszolgálatiban is előjöhetnek.. Az életünkről van szó ezekben, mint mikor jót dumál az ember a szomszéddal, akkor is felmerülnek ezek a témák.

Mi a titkos vágyad, ha egyáltalán van ilyen.

Nincs különös vágyam, csak szeretnék mindennap boldog ember lenni. A testvéremmel együtt, aki 6 és fél évvel fiatalabb nálam, gyönyörű családdal, én is büszke vagyok a gyerekeire, az unokaöcsémre, és a húgomra, ők a kincs-gyerekek, akik remélem, ugyanazt érzik, amit én is gyerekkoromban, hogy szeretet-páncél veszi körül őket, szeretném azt, hogy ez így működjön tovább. A szüleinket igen gyorsan vesztettük el az elmúlt három évben, a fájdalom mellett a szeretet és a jóindulat bennem még erősebb lett. Húsvét tájékán vittem anyukámnak egy ágas-bogas virág kaspót szép hímes tojásokkal, hogy legyen mit adni a locsolóknak. Ő akkor már kemoterápiás kezeléseken esett át. Kérdeztem tőle, hogy mit csináljak, ha  a fiúk ezeket a tojásokat szeretnék majd? És ő azt válaszolta: ” Évikém add oda mindet, hiszen úgyis minden olyan hamar semmivé lesz”. Tőle tanultam azt is háromévesen, hogy ne tépjem le a virágot, hiszen a helyén is lehet gyönyörködni benne! Vagy, hogy simogasd meg a kutyát, az is érez.

A szeretetről tanultam otthon sokat, bár nem vallásos család voltunk. Az ős-szeretet jött elő belőle, és azt kívánom, hogy az én életemben is ez működjön mindig.

Saját gyerek, saját család nem kívánság?

Van párom, neki van egy 14 éves lánya, akivel olyan egy húron pendülünk, hogy ennél jobban nem is lehet. Nem tudom, hogy nekem lesz-e saját, én már azért benne vagyok a korban, de nem tiltakoznék ellene. De teljes mértékben elfogadom azt is, ha ez a helyzet így marad.

Gál Jolán

Foto: RTL Klub/Sajtóklub/Bársony Bence

Interjú Erős Antóniával

 A televíziózás olyan műfaj, ami nem ismer határokat. Belopódzik az emberek mindennapjaiba, szinte a kulcslyukon át jut be az emberek otthonába, hozza a híreket – olykor megfoszt a szabad perceinktől – néha szórakoztat, néha bosszant, és mind ezt olyan, általa ismertté tett személyiségek közvetítésével, akik idővel családtagokká válnak és hiányoznak, ha eltünnek a képernyőröl. A hazai televíziók nem bánnak kesztyűs kézzel a képernyősökkel, és mint azt tapasztaltuk, gyakran egyik napról a másikra cserélik, vagy „dobják” a sokak által megkedvelt tévés személyiségeket. Talán az RTL Klub az egyetlen kivétel a sorban, aki lojális tudott maradni a nézőkhöz, de ezt megelőzve, elsősorban a saját embereihez, legalább is a hírműsorokat illetően. Szellő Istvánról már korábban írtunk a lap hasábjain. Most az RTL Klub Híradójának másik „örök” bemondóját, Erős Antóniát kérdezte munkatársunk Gál Jolán.

Az RTL Klub egyik meghatározó arca vagy. Pontosan mikor kezdtél el itt dolgozni, és egyáltalán hogyan lettél tévé-munkatárs?

1998 áprilisa óta vezetem az RTL Híradót. Véletlenül lettem tévés. Az államvizsga előtt szólt egy tanárom a Kaposvári Tanítóképzőben, hogy a városi televíziónál keresnek riportereket, menjek el egy beszélgetésre. Ott állást ajánlottak és akkor végül nem mentem tanítani.

Milyen előzményei voltak televíziós korszakodnak, milyen tanulmányokat folytattál?

A Szigetvári Zrínyi Miklós Gimnáziumban tanultam, azután tanítottam képesítés nélkül az almamelléki általános iskolában. Ezután vettek fel a Tanítóképzőbe. Már tévéztem, amikor elvégeztem az ELTE médiaszakát, sőt azóta elvégeztem a PR. szakot is.

Te választottad a híradózást, vagy erre a televízió választott téged?

Kaposváron minden műfajt kipróbálhattam, kivéve a képernyőzést. Dolgoztam ifjúsági, sőt sport műsorban is. Pécsre ( az MTV Regionális Stúdiójába) már híradósnak hívtak, és időnként vezettem is a híradót , vagy más magazinműsorokat. Az RTL már kimondottan híradós műsorvezetőnek kért fel.

Láthatóan magabiztos vagy ebben a műfajban, rezzenéstelenül olvasod a kemény híreket, az RTL Híradóra oly jellemző balesetek, bűnesetek, katasztrófák híreit is, az idegen szavakat, neveket hibátlanul tökéletesen ejted, jó a hangod is ezekhez. Segítenek ebben?

Nem jártam soha beszédtanárhoz, talán a legfontosabb az volt, hogy az anyu és a nővérem, meg az apu sokat mesélt nekem, sok verset is ismertem. Viszonylag korán és tisztán kezdtem el beszélni, nem volt beszédhibám. Ha bármiben bizonytalan vagyok – például idegen nevek kiejtése – megkérdezem a külpolitikával foglalkozó kollégáimat, így kisebb a hibalehetőség.

Ki találta ki neked ezt a rózsaszínbe hajló élénk vörös hajszínt vagy magad választottad?

A hajam színe mindig változik, sőt a fazonja is. Részben azért, mert még ugyanazzal a festékkel sem lehet mindig ugyanazt az árnyalatot elérni. Másrészt, pedig azért, mert én is szeretek kísérletezni. Most éppen visszafestettem sötétebbre, így a vörös inkább padlizsánlila, és rövidebb is, mint volt, szerintem nagyon hasonlít ahhoz, amilyen akkor volt, amikor az RTL-nél híradózni kezdtem, és a nézők nagyon szerették. Most az RTL kérésére festettem vissza.

Öltözködésedbe mennyire szólhatsz bele?

Egyeztetünk Beával, a Híradó stylistjával. Nagyon nehéz a dolga, hiszen évek óta minden napra, azaz öt estére más és más ruhát és bizsut kell hoznia. Persze nemcsak nekem, hanem a többieknek is. Én is adok tippeket, hogy például melyik üzletben láttam szép, a híradóba megfelelő ruhákat, vagy éppen melyik cégnél érdemes ékszereket válogatni. Így egyeztetünk és a műsor előtt is, akár az utolsó pillanatban is változtatunk az elképzeléseken.

Megjelent az RTL Klub Hír-olvasójaként az utóbbi időben egy nagyon fiatal nő. A nevét még nem tudom, de rögtön arra gondoltam, hogy már nevelik Erős Antónia utódját? A magyar televíziózásban erőteljes fiatalítás indult. Tartasz-e ilyesmitől itt is?

Nem, a híradós csapatban nagyon régóta ugyanazok a műsorvezetők, nem tudom kire gondolsz, talán csak még nem vetted észre mindegyiküket.

Mit csinálnál szívesen, ha esetleg nem a Híradózást?

Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány sok odafigyelést, energiát igényel. Szívesen dolgoznék ezen a területen is, de persze a legfontosabb az életemben a híradózás, ha a munkáról van szó.

Van saját alapítványod is. Mióta? Kérlek, beszélj erről.

Az Egy Csepp Figyelem Alapítványt 2005-ben hoztam létre, a cukorbetegség megelőzésére. Programjainkról a legfontosabb információk nagyon jól össze vannak foglalva a honlapunkon, www.egycseppfigyelem.hu és az olvasókra bízom, hogy mit tartanak abból igazán fontosnak, érdekesnek.

Az RTL Híradó, az Alapítványod, a gyermekeid, a családod mellett mire jut még időd? Van-e hobbid?

Olvasni, olvasni, olvasni, csak sajnos erre most nincs idő. Szinte semmire nem marad az említettek mellett. Talán, ha már oviba járnak a gyermekeim, kicsit több időm lesz, de addig is élvezem a velük töltött napokat.

Itt az Új Év. Mit kívánsz a 2012-ik esztendőre?

Sok munkát a híradóban, támogatókat az Alapítványnak, és ami a legfontosabb nagyon boldog gondtalan perceket a gyerekeimnek, a családomnak.

Gál Jolán

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence

stylist: Frank Patrícia és Szekerák Ádám

Levél Nagy Lajosnak

Kedves Lajos

Pár nappal ez elött kaptuk a hírt, hogy elmentél… Tudtuk, hogy baj történt, de mégis reménykedtünk, mert az nem lehet, hogy Te nem jössz ki jól minden bajból! Olyan életet éltél, amit csak csodálni tudtunk valamennyien, akik veled dolgoztunk, és volt okunk rá. Közel húsz éve működő szerkesztőségünkben Te voltál az egyetlen, akinek példamutató munkája, szorgalma, szakmai felkészültsége és pontossága mindenkit megszégyenítő volt. Kis túlzással, az órát lehetett hozzád igazítani, hosszú évek alatt a Te lapod volt az egyetlen, ami mindíg határidőre elkészülve ment a nyomdába. Igazi profi voltál. Az egyetlen!

Emlékszem sordöntő és véletlen találkozásunkra a Duna Palotában, amikor a Médiatechnika szerkesztésére kértelek, amiből pár hónap elteltével tekintélyes szakmai lapot, a hazai broadcast egyetlen hiteles fórumát hoztad létre, és aminek nyugdijba vonulásod után is állandó munkatársa maradtál. Ez a Te lapod volt,  sajátodnak tekintetted, együtt éltél vele, és nem fogom elfelejteni sohasem – ha már megköszönni nem tudom – azt a segítséget, amit az elmúlt évben nyújtottál. A lap új lendületet kapott egy nagyon nehéz periódusban, és ennek nem szabadott volna íly módon véget érnie…

Irigyeltelek a döntésedért, volt bátorságod nyugdíjba menni, és letenni magadról azokat a terheket amiket nehéznek éreztél, hogy jusson időd másra is még az életből. Eszembe jutnak a közös teniszcsaták, mert partinak nem merném nevezni őket, amiben mindíg alulmúltam magam a játékban, miközben „megfejtettük” a világ dolgait – igaz nem mentünk vele semmire.

Mikor újra a „csatasorba” álltál, ísmét magam előtt láttam a példát, hogyan kell ( kellene ) élni egy veled egykorú kortársnak. Fizikai értelemben verhetetlen voltál, hétköznapjaidnak az állandó sport és testmozgás adott lendületet, szellemi frissességed, szakmai érdeklődésed és tudásod páratlanul biztos pont volt az életünkben, és a lap életében egyaránt. Tele voltál tervekkel, és a magad által választott műtét is csak egy pár napos kitérő volt a naptárodban ( és a miénkben is ) ami után minden ment volna tovább az általad kijelölt pályán.

Nézem a fotót, ami idén nyáron készült rólad, és be kell valljam, eddig fel sem tűnt mennyire kiegyensúlyozott és boldog tekintettel nézel a kamerába. Csupa optimizmus, mosoly, derű és emberfeletti nyugalom. Ez voltál Te! A boldog nyugdíjas, a kíváló szakember, a kolléga és a felsorolás végén utólagos engedelmeddel – jóbarát!

Szeretem ezt a képet, így fogok emlékezni rád!

Soltész Rezső

Magyar kiállító az IBC-n: a Studiotech

Beszélgetőpartnerem Orosz Károly, a Studiotech ügyvezető igazgatója. Károly viszonylag új a Studiotechnél, tavaly május óta vezeti a céget.

Hogyan jött a kiállítás ötlete?

Orosz Károly: A Studiotech Hungary Kft. a nagy nemzetközi Studiotech csoport magyarországi tagja. Közösen állítunk ki a belga, lengyel, algériai és az újonnan nyitott marokkói irodával. Szeretnénk megmutatni, hogy a Studiotech egy sokéves hagyományokra épülő cégcsoport, amely csak tovább erősödött 2008 óta. Azóta ugyanis egy nagy, igen tőkeerős, a broadcast és média területén meghatározó cégóriás áll mögöttünk.

Mit mutattok be a standotokon?

Orosz Károly: Standunk egy sarokstand, amely meghatározta koncepciónkat is. Nyitott, tágas, hívogató standot kívántunk felépíteni. A háttérben elhelyezett három nagy kijelzőn folyamatosan tekinthetik meg a látogatók bemutatkozó filmjeinket, nagy projektjeinket és a partnereinket bemutató kisfilmeket. A fő célunk a Studiotech bemutatása volt, az, hogy az ügyfeleink és beszállítóink is lássák, hogy cégünk egymással jól együttműködő vállalatokból álló nemzetközi cégcsoport tagja. Középen – a hívogató, nyílt koncepciónak megfelelően – székeket és asztalokat helyeztünk el. Örömmel mondhatom, a koncepció bevált, a standunkon mindig teltház van, rengeteg az érdeklődő, partnereink, üzletfeleink szívesen ülnek be hozzánk egy kis eszmecserére, vagy csak megpihenni a fárasztó napon. Kitűnő lehetőség számunkra, hogy egyetlen olyan magyar rendszerház vagyunk az IBC-n, aki saját standján tudja fogadni partnereit.

Az érdeklődés felkeltésére egy érdekes megoldást is bemutatunk, nevezetesen egy új magyar terméket, az eemov^® kamera stabilizátort párosítjuk egy, már jól ismert eszközzel, a Gigawave videoátviteli rendszerrel. Ami az eemov^®-ot illeti, nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a magyarországi forgalmazáson kívül a Studiotech cégcsoport kizárólagos joggal értékesíti ezeket a termékeket a Benelux államokban, Afrikában, Közép-Keleten, Romániában és Lengyelországban. Az eemov^® tudásával és vonzó árával elérhetővé tette a rezgésmentes kameramozgásokat olyan kisebb költségvetésű produkciók számára is, amelyek a stadycam-et nem tudták megfizetni. Azt is fontos megemlíteni, hogy az eemov^® magyar mérnöki innováció terméke.

Említetted a nagy projekteket. Melyekre vagytok igazán büszkék az elmúlt évekből?

Orosz Károly: Számos projektünk mellett az utolsó nagy magyar televízió építése, az Origó TV létrehozására vagyunk talán a legbüszkébbek. Jelenleg két nagy hazai projektben veszünk részt. A Győri Széchenyi István Egyetem Digitális médiaközpontjának kialakításánál a Silicon Computers Kft. részére szállítunk be jelentősebb értékű eszközöket, illetve a Parlament zárt láncú televízió stúdiójának teljes rekonstukcióját végezzük a Somos Broadcast Média Zrt-vel karöltve. Ennek jelentősége még nagyobb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 2011-ben a magyar piacon mindösszesen ez a két nagy, 100 millió Ft feletti értékű közbeszerzési projekt indult el.

A Studiotech csoporton belüli együttműködésből is szépen kivesszük a részünket természetesen. Nem olyan régen, az Egyesült Államok egyik hírtelevíziójának telephelyeit összekötő optikai gyűrű tervezését végezték budapesti kollégáim. Pillanatnyilag a belga irodával együttműködve folyik a ruandai televízió székházának felépítése. A rendszerterveket Budapesten készítjük, Brüsszelben épül fel a rendszer a Studiotech Magyarország mérnökeinek irányításával, és ott folyik az oktatás is, majd az egész rendszert Ruandában helyezik véglegesen üzembe. A teljes projekt több mint 24 hónapig tart a szerződés aláírásától, és bár a szerződés végösszege nem nyilvános, annyit elárulhatok, jóval 10 Millió Euro-t meghaladó a projektösszeg, tehát igen nagy munkáról van szó.

Sok sikert kívánunk a nemzetközi együttműködésben is, és reméljük példátokat látva jövőre több hazai standot is felkereshetünk az IBC-n.

 KM

Gaskó Balázs, műsorvezető!

Az utóbbi években a Magyar Televízióban egyre több műsorban tűnt fel rátermettségével, érdeklődő kérdéseivel, amihez időnként kedves humora is társul.

Meglehetősen régóta van a Magyar Televízió képernyőjén, de az első alkalom, amikor arcát, hangját megjegyeztem talán a Kölyökidő című műsor volt.

Az 1989. január 14.-én indult, 19 éves koromban, 12 évvel voltam nagyobb, mint a kicsik. Korábban már én is gyerekszínész voltam, vagyis 8 éves korom óta szerepeltem a Televízióban. Takács Vera szerkesztő műsoraiban szavalgattam, és játszottam sorozatokban. De rádiós feladatokat is kaptam, és kisfilmekben is szerepeltem. A gimnáziumi évek alatt szüneteltettük a fellépéseimet, hogy több idő jusson a tanulásra. Amikor befejeztem a középiskolát a Vera szólt, hogy indul egy heti adás a Kölyökidő, gyerekekkel, amelyben engem is foglalkoztatni akar. Ő választott ki engem még gyerekszínjátszó koromban.

Ezek szerint a színjátszás született adottság magában…

A színjátszás igen, de nem készültem színésznek. Erdész szerettem volna lenni, mert ott nem kell emberek között lenni, az állatokkal, növényekkel lehet foglalkozni…

Ehhez képest emberekkel szerepel és sok-sok embernek a képernyő előtt.

Amit csinálok, az nem mindig őszinte, ez a munkámmal jár, valóban többnyire szerepeket játszom.

Olyan jól tud érdeklődni, kérdezni, műsorokat vezetni, hogy én ezeket hitelesnek látom.

Annyira azért nincs különbség a hitelesség és az én szerepjátszásom között, ha jó embert játszom az, hiteles.

Rossz embert viszont nemigen játszott.

Valóban rosszat nem játszottam. Néha azért olyat kell játszanom, amilyen a valóságban nem vagyok. Ez a színészkedéssel együtt jár.

Mikor kezdték el felismerni, milyen visszhangokat kapott?

Szinte rögtön, mert a szemüveg, a hang, meg a kis termetem az beazonosíthatóvá tett. Megszoktam gyorsan, nem az érdekelt engem elsősorban, hogy milyen vagyok, magam is látom a tükörben. Azt, hogy sokan felismernek, nem szeretem, de valójában nagyon kedves ember vagyok. Olyanra is emlékszem, hogy magát magam elé engedtem a televíziós büfében, például, szóval udvarias is vagyok.

Kiválasztottam néhány műsorcímet, ezekről kérem, mondjon néhány mondatot: Pecatúra, horgász-műsor.

Az ötlet a Montskó Éváé volt. 300 ezer ember él Magyarországon, aki legálisan horgászik, aki erre pénzt áldoz és engedélyt is kér. Ha a családtagokat és az orvhorgászokat is hozzávesszük igen nagy rétege ez a hazai népességnek. Róluk és nekik szólt elsősorban a műsor, meg az érdeklődőknek is. Én is ilyen vagyok, az erdészet iránti vonzalmam sem volt véletlen, ezzel a hobbival is el lehet vonulni, a hallal kell küzdeni, meg a természetben gyönyörködni. Közben forgattunk persze, tehát az elvonulás az emberek elől nem volt teljes. Ilyeneket mondtak, hogy húsz perc múlva…” fordulj el Balázs,” de 20 perc múlva jött a hal, vagy „20 perc múlva el kell mennünk egy másik helyre”, de itt még lenne hal, vagy el kezdett esni az eső, szóval igen izgalmas lett a munka, de jó, ettől még az ember szereti a forgatásokat.

Mikor kezdett áttérni a tudományos témákra is, például a Válaszd a tudást emlékezetes?

Volt ennek a műsornak előzménye, a gyermekműsorok után néhány évvel adásra került az Észbontó című tudományos ismeretterjesztő műsor, amit meg lehetett csinálni gyerekeknek szólóan is. Sőt, keveset tudnak az emberek arról is, hogy létezik a TIT, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, és milyen kevés pénzből gazdálkodik, ez is megérne egy mai misét. De közreműködtem például a Perpétuum mobile, a Hármas csatorna, vagy a Tudományos-fantasztikus című műsorokban is. Ezekben nekem nem tudósnak kellett lennem, hanem kíváncsinak, és én voltam, az, aki lefordította a hidraulikus pneumatikus gépezetek működési elvét közérthető magyarra. Olyanra, amitől a gyerek kíváncsi lesz. Ez volt a feladatom ezekben.

Egyébként mindig kíváncsi és kutakodó vagyok.

Ezek szerint Montskó Éva szerkesztővel sokszor dolgozott együtt…

Persze, persze, de volt felelősszerkesztővel, mondjuk így.

És mi a maga jelenlegi rangja?

Szerkesztő-műsorvezető. De bevallom a szerkesztés az egy rendezett embert kíván, ahhoz normálisnak kell lenni, ahhoz sokszor fel kell emelni a telefont, nem letenni türelmetlenül, mert én szemtől-szemben szeretek beszélgetni, nem telefonon, de ez van leírva a papírjaimon: szerkesztő-műsorvezető.

Szemtől-szembe dicsérem: beszélgetni nagyon tud, őszintén kíváncsi és ha szerepet játszik azt hitelesen csinálja.

Azért én annál mindig többet tudok a témáról, mint amennyire, „a hülye gyereket” eljátszom”. Szeretem értékelni, hogy mások átadják a tudást, tanárközpontú vagyok ám!  

Történelem témájú műsorokban is láthatjuk mostanában.

Hú, pedig a történelemmel hadilábon állok. De arra is kíváncsi vagyok. Megbirkózóm vele, de azt a kérdést még nem tettem fel, hogy jó, hogy foglalkozunk a történelemmel, de igazán tanult már belőle valaki? Talán Adenaueren kívül van ilyen politikus egyáltalán? Én más politikust nem tudok említeni, aki a történelemből valóban tanult. Tanultunk róla, meg mondogatjuk, hogy jaj de szeretem a görögöket, meg tanuljuk a háborúkat, sőt beszélgettem a II. világháborúról és azt tapasztaltam, hogy mennyire élvezik a történészek a témát…de mivégre?

Más téma: mostanában egyik műsorvezetője a televíziós műsorokra és civil szereplőkre visszatekintő Hogy volt? című műsor-sorozatnak is. Ebbe hogyan került?

Nagy György jóvoltából. Ő a mi anyánk! Ezt tudom mondani, bár ez képzavar, de az, az igazság, hogy annyi minden van a tarsolyában, annyit tud a televíziózásról, hogy ezt mondhatom rá. Ő találta ki, hogy legyen egy műsor azokról a tévésekről, és tévés szereplőkről, akik nagyban hozzájárultak a Magyar Televízió történetéhez, akik már nem élnek, azokról legalább olyanok emlékezzenek, akik még dolgoztak velük. És az MTV Archívuma ehhez illusztrációkat bőségesen szolgáltat.

Amikor Gyuri szólt, hogy ez a műsor lesz, olyan ikonokkal kezdtük, mint például,  Sinkovits Imre, a színész óriás, róla kellett beszélgetni, vagy Bessenyei Ferencről kellett beszélgetni, emlékezni… ilyenkor az ember álla leesik, és rájövök, hogy én őket szeretem, ebből indulok ki. Nyilván van olyan művész, akit személyes élményekből nem ismerek, de hozzájuk Gyuri ad annyi információt, ad annyi filmet, hogy felkészülhet az ember. Ezekből az anyagokból megszeretem őket, hiszen alkotók, ők valóban alkottak.

De alkotók azok a televíziósok is, akiket még meghívnak emlékezni…

Velük a legjobb beszélgetni, mert elindulnak a sztorizgatásaikkal és attól kell tartanunk, hogy bennfentessé válik a műsor, no ezt azért nem szabad. Amikor azt mondják például, hogy éppen a Tulipánból hívtak át…ott már magyarázkodni kell, mert a néző nem feltétlenül tudja, hogy az egy presszó volt a régi, Szabadság-téri Tévés székház mögött. Úgy tudom, de ezt félve mondom, hogy a Gyurinak nemrég szóltak, hogy ez a műsor megszűnik. Az érv, hogy a Magyar Televízió nem élhet meg a múltjából, már előre kell inkább tekinteni. Viszont a Duna Televízió nagyon érdeklődik iránta.

Ott is jó helye lesz. Akkor a nagyvilág magyarságának szól.

Azzal vitatkoznék, hogy a magyarságnak kell-e szólni, szerintem a magyarul beszélő embereknek.

Jók a tapasztalataim a Duna Tévéről, mostanában több a sajátgyártású új műsoruk, mint az MTV-nek.

Igen? Én meg most látok kedvezőtlen változást. A Sára Sándor utáni állapot kevésbé tetszik, mint az ő időszakának műsorai: most jönnek a magazinokkal, a nótakérő műsorokkal…Sára idejében több volt a fajsúlyos irodalom és a képzőművészet.

A  Kívánságkosár  című üzengetős és nótaküldő műsorra is van igény.  Ezt is tudomásul kell venni, és ez tipikusan Duna Tévés feladat.

A komolyabb irodalmi műsorokat, meg a képzőművészetet hiányolom. Én nem értek hozzá, néha menekülök a képzőművészet elől, de némelyik műsor nagyon meg tudott fogni, pedig csak képeket láttam és szöveget hallottam. Tudom, hogy nehéz feladat, de szeretném a képernyőn látni gyakrabban.

A legutóbbi munkája, az MTV Balatoni nyár című július-augusztusi rendkívüli napi műsorfolyamában az egyik műsorvezetői feladat, szerep volt.

Ha szakmabeliek kérik erről a véleményemet, azt mondom, nem vagyok vele megelégedve, mert magazin műsor. Ami azt jelenti, hogy maximum négy és fél perc jut egy témára. Ennyi idő alatt mit tudok megmutatni valakiből?

No, volt az, több is egy-egy vendéggel, mint néhány perc, de egy nyári délelőttön könnyed műsort vár el a nézők zöme a Balatonról és környékéről és az ott élőkről. Az ötletet és a szándékot jónak tartom, a kivitelezéssel maga elégedetlen?

A szerepjátszásra jó lehetőségeket adott, de én mindig úgy keltem fel a meghívott vendégek mellől, hogy szégyelltem magam a riportalany előtt. Mindig azt éreztem, hogy felszínességünk nem ismer határokat. Például nagyon szívesen elsétálgattam volna a Balaton partján egy-egy riportalannyal, vagy elmentem volna fröccsözni és közben beszélgettünk volna. Tudom, hogy ez nem fér bele egy magazin-műsorba, no ez a bajom a magazinokkal. Azt is tudom, hogy várták tőlünk a balatoni program-ajánlatokat, volt ugyan benne, de közben meg elkezdtünk főzni, illetve az elején kezdtünk főzni és a műsor végén lett kész az étel.

Tényleg ott helyben készültek el az ételek?

Esküszöm, hogy ott készültek az ételek. Szoktam mondani „lopunk, csalunk, hazudunk” de az ételek ott helyben készültek el a műsor alatt.

Na és úszni ott tanult meg, vagy tudott csak ezt is eljátszotta?

Tudok, tudok úszni, ez is egy szerepjátszás volt, de tanultam is, például a gyorsúszásban eddig nem tudtam jól levegőt venni, szóval, van azért, amit ekkor tanultam meg. Elmondta a 190 centiméteres Szabó Tünde és megtanultam ezt. Másoknak is ajánlom, hogy olykor, igazi profiktól bővítsék bizonyos ismereteiket.

És arról kaptak-e információt, hogy mennyi nézője volt a műsornak?

Azt tudom erre válaszolni, hogy néhány főnökünk meglátogatott minket a műsor helyszínén és igencsak dicsértek bennünket, még a nézettség miatt is. De azt is bevallom, hogy olykor kaptam én hideget-meleget, hogy mikor voltam túl sok, mikor kevés. A saját közvélemény kutatásom pedig abból áll, hogy ha lemegyek a Klauzál térre vásárolni és a pénztáros néni megemlíti, akkor látta, ha a kutyasétáltatók beszélnek róla, akkor látták, és megállapíthatom, hogy ennyivel több nézője volt a műsornak. Előfordult, hogy leálltam énekelni, vagy táncolni művészekkel, ami azért is jól esett, mert két órán keresztül ülni a berendezett műsor-helyszínen az, lehetetlen elvárás. Hetente mutattak nekünk bonyolult kimutatást, ahhoz nem értek. De dicséreteket kaptunk. És ismételték egy órában délutánonként, azt minden bizonnyal nem ugyanazok nézték, mint, akik délelőtt. Így az is emelte a nézettséget.

Jó ötlet volt a késő délutáni egyórás összefoglaló, azt rendszeresen én is megnéztem, nemcsak hivatalból, hanem érdeklődésből is.

A legnehezebb feladatuk azoknak a szerkesztőknek volt, akiknek a két órás műsorból kellet összeállítani az egy órát. Ők megizzadtak abban, hogy mit hagyjanak ki.

Az idei nyáron nemcsak izzadtak az emberek, így ennek a műsornak a készítői is, hanem áztak és fáztak is.

Hú, az tényleg nehéz feladat volt, most mi történjék, melyik helyszín legyen, melyik nem, kimerek-e állni mikrofonnal az esőben úgy, hogy eltakarnak, vagy sehogy sem. Azt élveztük, azok izgalmas napok voltak, akkor nagyon kellett figyelni.

Persze volt ennek pozitív hozadéka is, amiről az előbb beszéltünk több nyaraló ült a tévé elé…

Mi nem is erre gondoltunk elsősorban, hanem őszintén együtt éreztünk a nyaralókkal, a Balatonnál esőben, szeles időben ki érzi jól magát. Akinek van autója és elindul távolabbi jó programokra.

Már szeptember van, mi a legközelebbi feladata, mire készül?

A történelmi műsor az Anno folytatódik, filmhíradók kapcsán történész meghívottakkal beszélgetünk történelmi időkről, eseményekről. Október elsejétől lesz új műsorstruktúránk, de arról nekem nem szabad nyilatkoznom.

Van saját ötlete, amit megvalósítana?

Nem, nincs, másodhegedűs vagyok, de annak ideális és megalkuvó, ha nem rosszat akar egy szerkesztő, én azt megcsinálom.

Gál Jolán

Fotó: Falus Kriszta,  valamint: MTVA

Érettségi után tanár akartam lenni és Kudlik Júlia…

Önéletrajzodban az írod „sok mindent csináltam: tanítottam angolt, hordtam ki újságot, voltam orvosi könyvtáros”. Hogyan indult? 

Édesapám villamosmérnök volt, édesanyám balerinának készült, zongorázni tanult, ám az élet elsodorta álmaitól, egy divatcégnél titkárságvetető lett. Érettségi után tanár akartam lenni és Kudlik Julia. Nem vettek fel azonnal az egyetemre, de akkor már volt idegenvezetői vizsgám és a nyelvvizsgám is, így elkezdtem tolmácsolni és idegenvezetőként dolgozni.17 évesen már angol korrepetálást vállaltam. Később  az ELTE tanárképző karán angol-magyar szakon diplomáztam.  Évekig tanítottam is általános iskolában, és nyelviskolában is, és nagyon élvezetem.

Hogyan kezdődött a televíziós pálya?

Az akkori páromat hívták telefonon, hogy indul egy új televízió, jöjjön próbafelvételre, mert bemondókat keresnek.  Épp nem tud a telefonhoz jönni, de megkérdezem.- mondtam. Nem érdekelte, bár én igyekeztem a telefonkagylót befogni és rábeszélni, hogy vállalja, hisz én világ életemben ezt szerettem volna csinálni. És ez a mondat behallatszott a telefonba. Most se tudom ki volt, aki hívott, csak azt tudom, hogy ekkor kaptam egy lehetőséget: „olyan kellemes hangja van, nem akarja megpróbálni?”. De!- vágtam rá. Az első meghallgatásra nem mentem be, mert olyan sok híres színészt láttam ott, hogy megrettentem. Pár nap múlva hívtak újra, hogy lesz még egy válogatás. Ha jól emlékszem, híreket kellett felolvasni. A felvételeket megnézte Fischer Tanár Úr és bizalmat szavazott nekem is.

Így kerültem be egy gyorstalpaló tanfolyamra, ahol a bemondóság alapjairól tanultunk….akkoriban még létezett ez a műfaj… Ez után kerülhettem abba a bemondó csapatba, akik a Duna Televíziót elindították 1992 decemberében. Az első szereplésemre jól emlékszem. Szó szerint meg kellett tanulnunk a bemondó szöveget, és a papírba nem illett belenézni…súgógép nálunk még nem volt. Utólag…nos,  egy riadt lány volt a képernyőn. Bozsogi János rendező később bizalmat szavazott Kalocsai Andreának, és nekem, hogy a semmiből létrehozzuk a hamarosan nagyon sikeres Kedves című női magazinműsort. Volt benne burleszk, helikopteres felvétel, sok-sok bejátszás, külföldön forgattunk, vitorlás hajóról jelentkeztünk be, sőt egyszer a Vidámpark körhintájáról leszerelték a hintákat és fölkötöttek bennünket boszorkányjelmezben, hogy úgy nézzen ki, mintha repülnénk. Akkoriban a hatvan perces műsort 5 napig forgattuk, rengeteg helyszínen! János bizalmáért, és törődéséért örökké hálás leszek.

Ő volt az első rendeződ?

Sokáig. És most utólag az mondom, hogy nagyon türelmes volt. Akkor nem így éreztem. Valamiért bízott bennünk. Azt, hogy a kamera előtt ma már kényelmesen érzem magam, elsősorban neki köszönhetem.

A Duna Televízió első alkotói, rendezői filmesek voltak, hozták e terület igényességét, gyakorlatát. Az akkori elnök Sára Sándor jól jelképezi ezt a szemléletet.

A Dunások azon nőttek fel, hogy a televízióban nincs demokrácia, sokkal inkább egy fajta egészséges tiszteleten alapuló szigorú hierarchia: van a rendező, az operatőr, a szerkesztő és csak utána a riporter, a műsorvezető. Ugyanakkor azt tanultuk, hogy ez közös alkotás: azért mert én vagyok a műsorvezető, még cipelhetem a smink ládát, arrébb rakhatok egy kábelt.

A híradótól vezetett az utad a kulturális műsorok felé. Tudatos volt ez?

Engem nem a politika, hanem az ember érdekelt. Ez akkor is igaz volt, ha politikussal kellett interjút készítenem. Szerencsére soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy megmondták volna, hogy mit kell kérdeznem. A rendszerváltás utáni évek sok-sok politikusával beszélgettem. Évekig vezettem Híradót is, de azt hiszem az nem az én műfajom, viszont jó, hogy kipróbálhattam, rengeteget tanultam belőle: precizitást, pontosságot, azonnali megoldásokat, szakszerűséget.

Hogyan jött a váltás? Véletlen volt, vagy akartad?

Egy jó darabig párhuzamosan voltam bemondó, híradós, és még a Kedves magazin is rendszeresen futott. Később hívtak a reggeli műsorba dolgozni, az első címe Virradóra volt, azután a címek változtak, de hosszú éveken át keltem hajnali háromkor… Később elindult a délutáni Kalendárium című közszolgálati magazin, nagyon szerettük, és a nézők is. A mai Kívánságkosár ősét is mi indítottuk el Kalocsai Andreával: Jókívánságok határok nélkül címmel, mindig egy-egy jeles ünnephez kapcsolódva. A Család-Barát című műsor ősszel folytatódik, nagyon-nagyon szeretem! A Lélek Boulevard című beszélgetős műsorom 2008 karácsonyán indult.  Büszke vagyok rá, hisz valamiféleképp saját gyermekem, vendégeimmel pedig arról beszélgethetek, ami a legjobban érdekel: a lélek útjáról!

Most amikor beszélgetünk is érzem, hogy nem csak arra figyelsz, hogy mit válaszolsz a kérdéseimre, hanem figyelsz engem is.

Számomra az a fontos, ami kettőnk között történik. Tudod, én nagyon felkészülős vagyok. Mindennek utána nézek. Összeírom az adatokat, leírom a tervezett kérdéseket, de a műsorban szinte soha nem azt kérdezem, ami le van írva. Valami csoda megtörténik az interjú első pillanataiban és realizálódik a beszélgetés íve, de úgy hiszem, ez nem történne meg, ha a beszélgetést nem előzné meg lelkiismeretes felkészülés. A Család-Barát élő műsor, sokan betelefonálnak.. Pici apró csodák tudnak történni két-három perces beszélgetésben. Még akkor is, ha csak egy orvosi eljárás után érdeklődik valaki, ott és akkor eltűnik a stúdió, belenézek a kamerába és akármilyen fura is, szinte látom, akivel beszélek, érzem őt, és a cél, hogy erőt is, bátorságot is adjak, s talán némi önvizsgálatra is késztessem a nézőt. Valahogy, úgy érzem, én így tudok adni.

Egy induló televízió nagy ambícióival kezdted a pályádat, együtt fejlődtél, alakultál ezzel a televízióval milyennek látod a mai helyzetet?

A kezdetekben a lelkesedés vitte ezt a televíziót, tudod, ha valaki máshonnan érkezett ezt rögtön megérezte. Gyakran kérdezték: Nálatok mindig ilyen jó a hangulat? Örömmel jártunk be. És 19 év alatt a gyermekségből érett televízióvá váltunk. Pillanatnyilag nem látom a jövőt, azt hiszem azért, mert épp most alakul.

Azt tudod-e, ha véget ér a nyár kihez mész oda, hogy a következő „Lélek Boulevard-ban”- ő lesz a vendég, vele szeretnék beszélgetni?

Hát,…megfogtál! Talán ősszel ez is kialakul majd.

Hogyan egészítette ki televíziós munkádat az írás?A honlapod tanulsága szerint írásaidra, könyveidre büszke vagy.

 Ha a lányomra nézek, akkor vagyok büszke. Nézd, én nem vagyok a szó valódi értelmében író. Az íróság szerintem nem csak tehetség, de kitartás és szakma is. Szinte kényszerből írok: felébredek, mondjuk hajnali négykor és valahogyan írnom kell. Évek óta publikálok az Elixír magazinban is, és egy éve jelent meg a második könyvem A Királynő címmel.

Embereket ismersz meg, miközben Ők megismerik önmagukat. Önismeretet is tanítasz.

Minden vasárnap Kurzusokat tartok, már több mint tíz éve. Mellette személyre szabott kommunikációs tréningeket vezetek olyan embereknek, akik szerepelnek időnként televízióban, rádióban, de nem érzik magukat kényelmesen stúdió szituációban, vagy nehezen fejezik ki magukat téttel járó helyzetben. Így teljes az életem: család, televízió, írás, tanítás. Nem az úgynevezett több lábon állásért, hanem az örömért!

Majd meglátják?

Egyszer előfordult, hogy egy igazgatót, aki hosszú évek alatt technikusból küzdötte fel magát a jelentős pozícióba, arra köteleztek, hogy ossza ki több tucat beosztottjának (köztük korábbi közvetlen kollégáinak) a felmondási papírt, majd amikor ezen a fájdalmas procedúrán végre túlesett, őt az elnök küldte el.

Csakhogy a kilencvenes évek közepén, amikor beindult a kereskedelmi televíziózás, amikor az országos hatókörű, külföldi tulajdonú tévék megalakultak, az elbocsátott, vagy önként távozott MTV-s műsorkészítőkért kapva kaptak, s legtöbbjük azóta is megbecsült munkatársa azoknak az intézményeknek. Televíziós konjunktúra volt  akkor, szinte mindenhol volt beruházás, bővítés nemcsak Budapesten, de a vidéki, városi televízióknál is, és mindenki előbb-utóbb elkelt a piacon.

Mi a helyzet most, 2011-ben?

Néhány éve tart a gazdasági válság, tetézve a televíziós-rádiós szakmában ezernyi bizonytalanságot, félelmet generáló politikai fordulattal. A közszolgálati intézményeket magába szívó új MTVA konglomerátum nem letisztult műsorpolitika birtokában, nem kész műsortervekkel és hozzájuk rendelt pénz- technika- ember alaphármassal, nem műsorráccsal a kézben válogat betagolt dolgozói körében,  hiszen a feladat jelszó szinten egy ködös megújulás, valójában a fizetésekre költendő összeg drasztikus csökkentése akár a bevált szakemberek, nem ritkán védett korban lévők elbocsátása árán.

Nem vitatva azt, hogy ha már ilyenné tették a közszolgálati televíziózást, van az elbocsátásokban némi ráció, de nem megkerülhető a kérdés: a mai gazdasági helyzetben, amikor minden kis- és nagyobb televízió pénzhiányban szenved, amikor nem fejleszt, nem bővít sem technikai infrastruktúrát, se műsort, mi lesz azzal a sok hozzáértő emberrel, akik most utcára kerültek? Hová vész a rengeteg tapasztalat, hová a tetterő? A televíziózás sok átfogó diszciplina speciális foglalkozási formája. A híradós újságíró nem tollal, hanem képpel ír, a riporter, bár újságíró, mikrofonnal a kezében tudósít, az évtizedek óta televízióban dolgozó képvágó, hangtechnikus, vagy képmérnök a hanghoz meg a képhez ért, most viszont 40-50 évesen új életet kell(ene) kezdenie, ha lennének befogadó televíziók, ha lenne munka, csak közel hasonló is.

Ennek az elbocsátási hullámnak ez a tragikuma. A nézői „végzettségűek” felülkerekedtek a szakmán. S nézve az elbocsátottak, de főleg az „az új megváltók” listáját, lát valaki garanciát arra, hogy a maradók keze nyomán majd megugrik a nézettség?  Özönlenek majd a hirdetők, s ömlik majd a pénz szakajtóval?

Ha lesz, aki nézi, majd meglátja…

 Nagy Lajos

Obersovszky Péter, tudosító-műsorvezető

Történész akartam lenni, de az bizalmi szakmának számított, így eleve lehetetlenség volt, ezért magánzó lettem, főiskolai diplomámat is levelezőn szereztem meg. Rövid ideig tanítottam is. A katonai szolgálat teljesítése után nem sokkal, találkoztam Rózsa Péterrel, aki akkor a Magyar Rádióban dolgozott, – és nagy tisztelője volt apámnak, Obersovszky Gyulának. Megkérdezte nincs-e kedvem rádiózni? Mondtam igen.

Próbáltam a tanítással összeegyeztetni a riporterkedést, de végül az utóbbit választottam. A Napközben rendkívül bátor műsornak számított az 1980-as évek elején, mi beszéltünk például a kábítószerezés problémáiról is, ami nagyon kényes téma volt. Szolgáltató műsornak könyveltek el minket nem politikainak, de élő műsor lévén nem törődtünk a tiltásokkal. Borzasztóan jól éreztem ott magam. Egyik munka hozta a másikat, a 168 óránál is kaptam feladatokat, a hírműsorokban sorra. Meg kellett akkor tanulnom nemet mondani is, ami nehéz volt.  Az 1980-as évek közepétől 1990-ig a Rádiós időszakom egészen elképesztő volt. Ekkor már hónapról-hónapra lazult a nyilvánosság, egyre több cinkosunk akadt az akkori hatalomból, így lett életemnek ez a korszaka egy hallatlanul izgalmas történet.

Ezek vezettek el az igazi változásokig, az 1989-90-es választásokig.

Kimozdult a világ a sarkaiból, és én ennek a kellős közepébe keveredtem. Megéltem a Lakitelki Nyilatkozatot, a FIDESZ alapítását, az alternatív KISZ és új pártok próbálkozásait és azt, hogy az illegális értelmiségi létből át lehetett kerülni a legálisba.

Olyan izgalmas időszak volt ez, amilyen sokáig nem adatik meg az utánunk jövő fiatal újságíróknak.

Mikor és hogyan csábított el a televízió?

Szinte azonnal és párhuzamosan a rádiózással. Akkor még nem adóztunk, közös kasszán éltünk a televízióval. Akit a Rádióban felfedeztek és jó dolgokat csinált, azt szinte azonnal áthívták a televízióba is. Természetes szakmai átjárás volt a két intézmény között. Én a megboldogult Déri János kísérleti műsorában, a kísérleti TV2-ben kezdtem szárnyaimat próbálgatni. Sárdi Annával, Rózsa Péterrel dolgoztam.

Ezután jött a Bánó András-féle Esti Egyenleg hírműsor. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió összes hír és háttér-műsorát sikerült végigjárnom. Részt vettem egyébként két lap-kísérletben is, az egyik 1989-ben volt, a Kisgazdapárt indításakor, a régi sajtótörvény mellett megcsináltuk Ómolnár Miklóssal az új Kis Újságot.

Megjegyzem, hogy a Kisgazdapártot nem tiltották be, csak nem működött a Kádár-rendszerben.

De ekkor gyorsan működésnek indult, és mi készítettük el a régi formátumban a lapjukat. Indult akkoriban Respublika néven új hetilap is, amelyik szintén rövid életű lett, de nagyon izgalmas volt ezekben részt venni.

Szóval voltak munkáim az írott sajtóban is. A televíziós pályafutásom, mint említettem a Déri-féle kísérleti műsorban indult el. Tettem kitérőt a Gombár János szerkesztette Ablak című szolgáltató műsorban is.

Bekövetkezett az, ami a Rádióban, hogy kézről kézre adtak a szerkesztőségek. Totális belefeledkezéssel tevékenykedtem.

Előnyöd lett az egykor hátrányt jelentő származásodból. Kapkodtak érted a szerkesztők.

Igen. Ez így van. Nagyot fordult a világ. Olyan szenvedéllyel dolgoztam, hogy gyakorlatilag mindent háttérbe szorított az életemben. A munka volt számomra a szerelem. Ez elég hosszú ideig tartott. Kárára vált a családi életemnek, nyugtalanabb természet is voltam az átlagnál, nem én lettem a lányos anyák álma.

Egzisztenciálisan jól megvoltam, de se ünnepnap, se hétvége.

Változatos és izgalmas szakmai pálya a tiéd, de, ha nem dolgozol egy helyen tartósan, nem marad meg a munkád nyoma eléggé az emberekben, nem gondolod?

Lehet. Arra például szintén büszke vagyok, hogy 1995-ben kísérletet tettünk A Hét feltámasztására, másfél évig készítettük és elmondhatom magamról, hogy én voltam ennek a műsornak az utolsó főszerkesztője.

Ezt követte az első kereskedelmi televízió a TV2, majd utána az InfoRádió. Rövid időre visszatértem az MTV-hez, ahol elkezdtünk egy Talk-show-t, ami formailag és tartalmilag is nagyon modernnek számított.

Valamiért ez túl veszélyesnek bizonyult, pedig benne volt a nép hangja is, meg az érintetteké is. Kissé megharagudtam ezért könyveket írtam. Ezt követően kezdtem el dolgozni az Echo TV-ben Gulyás Istvánékkal, akikkel indítottunk egy kemény és kritikus hangú műsor-folyamot, amit igen tanulságosnak nevezhetek. Nos, az elmondottak miatt a teljes életrajzomat nehezen írom meg.

Ami számomra a legérdekesebb a legutóbbi televíziós munkáid közül az a líbiai tudósítói kiküldetés. Milyen érzés volt a líbiai sivatag széléről bejelentkezni, amikor is körülötted sehol egy szál felkelő sem látszott?

Volt felkelő, meg lázadó, ha nem is éppen azon a helyszínen, de érdekes feladat volt.

Egyáltalán miért cserélték le az arabul tudó Al Ghaoui Hesznát veled, van erre magyarázat?

Igen, egyszerűen azért, mert Heszna testvére Szíriában férjhez ment, neki oda kellett utaznia. Lett tehát egy tudósítói hely, amit be kellett tölteni. Olyan embert akartak odaküldeni, aki üzembiztosan tud tudósítani.

Bizonyára annak számítok, mivel már három háborút is közvetítettem: a két Öböl-háborút, továbbá a szeptember 11.-ét, de mindig stúdióban, élő műsorban. Előfordult, hogy napokig ki sem mozdultam a stúdióból, odahozták számomra a váltás-ruhát meg a hideg élelmet. Egyre jobban izgatott, hogy mehessek már egyszer oda, egy ilyen forrongó helyszínre. Mázlim lett azzal, hogy Hesznának el kellet utaznia a családi eseményre. Az arab világban ezt talán még komolyabban veszik, mint nálunk. Én pedig gondolkodás nélkül vállaltam helyette a líbiai feladatot. Arabul ugyan nem beszélek, de angolul megértetem magam. A helyszínen kiderült egyébként, hogy rengeteg ember segít a tolmácsolásban. Ráadásul a rádiós Marosi Tóni már szerzett ottani magyar embert, aki sokat és készségesen segített nekünk. Különösen készségesek voltak a diákok, hiszen ez az ő forradalmukként indult. Egyetemisták ingyen jöttek, tolmácsoltak, vezettek bennünket a különböző helyszínekre. Azt mondhatom igen komoly információs hálózatot dolgozott ki a forradalmi kormányzó tanács.

Azt mondod, hogy ez nem a nyugat által erőltetett lázadás volt, azon az alapon, hogy ha sikerült Egyiptomban, akkor sikerülni fog Líbiában is?

Az első körben úgy hiszem, hogy nem. Szerintem sokáig a Nyugat nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel. A fiatalok körében spontán megmozdulások voltak, Internet-forradalom módjára. Új jelenség volt, amivel szembetalálkoztam, no meg a világ is, hogy egy lázadás végigsöpört az arab országokon. És rosszat lépett itt erre a hatalom, hiszen belelövettek Bengáziban a tömegbe. Utána ez már társadalmi megmozdulássá vált.

Ráadásul Líbia gazdag ország, nagyon értékes kőolaj-lelőhelyekkel. Egyiptomban lehetett szegénység lázadást szítani, itt nem.

Nekem Líbiában azt mondták, az Internettel megfertőződtek már az ottani fiatalok is, nekik pontos képük lett arról, hogy hogyan élhetnének. És nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is. Azt mondták például, hogy ők ugyan kapnak 500 dollárt Kadhafitól, alanyi jogon az olajbevételből, de nem látják, hogy országuk úgy fejlődne, mint Szaud-Arábia, pedig lehetne olyan is. Ebben igazuk van.

Számomra azért volt szimpatikus a tudósításod, mert láttam benne mértéktartást.

Mert nagyon óvatosan kell bánni az ilyen dolgokkal. Láttam ezeknek az embereknek a naivitását és a teljes elképzelés-nélküliségét. Hogy tudniillik merre is szeretnének haladni ezzel a felkeléssel.

Mennyi időt is töltöttél kint Líbiában?

Majdnem három hetet, két részletben.

Most így utólag, hogy látod ezt a tudósítói munkádat? Alapvetően kudarcként élted meg, hogy nem közvetíthettél egy sikeres forradalmat, vagy örülsz, hogy ép bőrrel megúsztad?

Az első periódus után, amikor Kadhafiék támadtak, akkor nem volt ott könnyű újságírónak lenni. A front állandóan mozgott, előfordult, hogy fölpakoltak a stábok és elindultak a felszabadultnak vélt város felé, majd kiderült, hogy nem szabad a város.

És akkor cuccokkal futás vissza. Maga az EBU is bajban volt, hogy áthelyezze-e a székhelyét vagy ne. Akkor az embert nagyon megkísértette, hogy ez az ő személyes ügye. A második körben, amikor az ENSZ és a NATO beavatkozott, illetve az európai hatalmak és Amerika, akkor hirtelen és teljes terjedelmében átrajzolódott a kép. Akkor sem lett egyszerű a történet, de nem tűntek a felkelők kiszolgáltatottnak. Ebben a második periódusban derült ki, hogy ez mégis elsősorban a nagyhatalmak játszmája.

Nincs igazán karizmatikus vezetője a líbiai ellenzéknek. Az olaj és a gazdasági érdekek mentén valószínű Nyugat-Európa fogja ezt a konfliktust megoldani. Innentől kezdve elvész ennek a forradalmi és polgárháborús romantikája.

Mit tippelsz, fogsz még menni háborút tudósítani Líbiába?

Azt mondom, hogy nem, mert ez a történet már tényleg a nagyhatalmak játszmája.

Líbiában nincsenek pártok. Ez számomra a legmegdöbbentőbb, hogy miközben mi európaiak azon gondolkodunk, hogy ezekben az országokban hogyan lehetne nyugati típusú demokráciát létrehozni, szembesülni kell azzal, hogy ott nincsenek pártok. Az egy törzsszövetségi társadalom. Elgondolhatatlan az, amiről mi beszélünk. Például még azt sem értik, hogy miért rendelkeznének a nők választójoggal. Még a tüntetéseken sem lehetnek együtt a férfiakkal. Elkülönült csoportokban mozoghatnak, lefátyolozva. Ők sem az adórendszert, sem a többpárti demokráciát nem értik.

A líbiai ügyet ezek szerint nem fogjuk megoldani, de arról beszélj még, hogyan dolgoztatok, ketten voltatok az operatőrrel?

Igen, Ancsin Csaba volt az operatőr, aki, amikor a tudósítói gárda már végig feküdt a homokban, ő még felvette kamerájával a lövedékek becsapódását is. Higgadt, nagyon türelmes és bátor operatőr. Mi korábban mindig irigyeltük a CNN-t az amerikai hírtelevíziót, de azt tapasztaltuk, hogy egy magyar vagy egy francia és német stáb között semmi különbség nincs. Senki nem rendelkezik azzal, amivel a CNN igen, mégpedig saját műholddal. Ők nem függtek semmitől, egy platós autóra felrakták a kis műholdvevőjüket, megkeresték a saját műholdjukat és bárhonnan, bármikor bármilyen formában tudtak adni, tudósítani.

Szóval van a CNN és van a világ többi része, amely bérel műholdakat méreg drágán, közvetlenül ezekre nem is tud mindig felcsatlakozni, ezért az EBU-n az European Broadcast Union-n keresztül dolgozik, akik tündéri emberek, én nem irigylem őket, nekik kell megküzdeniük az összes többi stábbal. Zseniálisan dolgoznak egyébként. Rájöttünk a megfelelő receptre: ha szerény kelet-európai módjára viselkedünk és pontosan, profi módon időben ott vagyunk, nem dühösködünk, és nincs velünk probléma, akkor bennünket szeretnek. Azt vettük észre, hogy bármilyen technikai gondunk volt, a műholdas telefonunk lemerült például, nem tudtunk kapcsolatba lépni Budapesttel, akkor olyan gondokat is megoldottak helyettünk, amit senki másnak nem tettek meg. Az, hogy lényegében problémamentesen tudósíthattunk, az nekik volt köszönhető.

Ők is technikai nehézségekkel küzdöttek, hiszen Líbiában kikapcsolták a telefont és az Internetet, tehát csak műholdas telefonon keresztül tudtunk kapcsolatba lépni a világgal. Ez a munka tudósítói szempontból és a Magyar Televízió részéről nagy dobás volt!

Fiatalemberként megéltem azt, hogy különböző ellenzéki körök miatt a titkosrendőrség is megkeres, és tudtam, hogy megfigyelés alatt állok, tehát észnél kellett lenni, bár viszonylagos védettséget adott apám 56-os szerepe, de támadhatóságot is. Tudtam, hogy nem rendelkezem beépített emberrel a rendszerben, nem lesz, aki kimentsen. Én azok közé tartozom, akik nem becsülik le bizonyos MSZMP vezetők szerepét a rendszerváltásban, és azt is gondolom, hogy nagyon sok ember konstruktív magatartása kellett ahhoz, hogy itt nagyobb bajok nélkül át tudjon állni ez a társadalom egy másik rendszerre. Ezt megtapasztaltam és másként láttam, mint azok, akiket „védett ellenzékieknek” szoktam hívni.

Mind a mai napig megőriztem a távolságtartást és a higgadtságot, amikor megpróbálok elemezni dolgokat. Számomra az, az újságírói magatartás a szimpatikus, amely megpróbálja megérteni a jelenségeket.

Gál Jolán

Szerencsés időben voltam jó helyen…

Van meghatározó gyermekkori élményed?

Meghatározó az, hogy kétnyelvű családba születtem. Édesanyám orosz, ezért egyszerre tanultam meg oroszul és magyarul. Ez nagy előnyt jelentett, mert számomra ugyanolyan kedvesen csengenek Puskin sorai, mint Petőfié. Két kultúrában felnőni az nagy segítség a további nyelvek elsajátításában is. A családi hagyományok révén nyitottabb lettem a világ felé. Másrészt szüleim kutató vegyészek, és én tőlük megtanultam a természettudományos tények tiszteletét.

Budai gyermekkor, magyar általános és középiskola után, miért választottál moszkvai egyetemet?

Újságírást akkoriban Magyarországon, egyetemen nem lehetett tanulni, rgyszerűen nem volt ilyen szak. A Magyar Újságírók Szövetségének kétéves képzése az egyetemekről kikerült fiataloknak adott szaktudást. Ezért a Szovjetunióba jelentkeztem a Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolájára, ahol főszakként nemzetközi újságírást lehetett tanulni. Ez a szovjet külügyminisztérium házi egyeteme volt, ahol diplomatákat, közgazdászokat, jogászokat, újságírókat képeztek.

Tv Híradó, 2001. (Matúz Józsefné, Varga Sándor, Domokos Lajos szerkesztő-riporterek és Hardy Mihály)

Hogy volt megtanulható Moszkvában az „angolszász típusú” újságírás?

Nem mindent úgy kellet felfogni, ahogy tanították, mert például vizsgatétel volt Brezsnyev visszaemlékezése a front élményeire, de a tantárgyak másik fele abszolút használható volt. Ez az egyetem ma is működik, és komoly dollár tízezreket fizetnek a világ minden részéből érkező hallgatók. Az Egyesült Államoktól Japánon át mindenhonnan jönnek a tanulni vágyók még ma is erre az egyetemre. Norodom Sihanouk kambodzsai herceg híres mondása erre a válasz, aki azt mondta: nem érti, mert ha elküldi a diákjait Párizsba a Sorbonne-ra tanulni, akkor csupa meggyőződéses kommunista jön vissza, akiket meg Moszkvába küld azok a kapitalizmus elkötelezett híveiként térnek vissza. Valahogy így. Én a brezsnyevi pangás éveiben tanultam ott, de az amerikai újságírásra szakosodtam, az angol és a spanyol volt a két nyelvem és már akkor is a BBC angol nyelvű híreivel kezdtem a napot kis tranzisztoros rádióm segítségével. Innen lehetett megtudni mi történik a világban.

Tanulmányaid befejeztével rögtön visszatérsz Budapestre?

Én 1980-ban végeztem, de már előtte rendszeresen dolgoztam a Magyar Televízióban beosztott hírszerkesztőként. Így természetes volt az út a híradóhoz. Ennek volt egy külpolitikai szerkesztősége, ahol akkoriban olyan nevek dolgoztak Kukk György vezetése alatt, mint Elek János, Farkas József, Kaplár József, Losonczi Lívia, Bechyna Károly, csupa tehetséges ember. Mellettük tanultam meg a televíziós szakmát. A Matúzné híradója nagyon jó iskola volt, lehet bármit mondani rá, pártállam ide, vagy oda, mint híradós szervezet nagyon jól működött. Nagyon sokat profitált ebből később az Aczél Endre, Sándor István, Elek János féle trió, amikor átvették a híradó irányítását, már egy egészen más politikai légkörben. Persze, azóta nagyot változott a világ, ma már nonszensz például, hogy csütörtök volt a diszponálási nap, amikor a riporterek előre leadták, hogy a jövő héten mi fog történni, és erre kellett írásban diszponálni a stábot. Hatalmas Volga kombikkal gördültek ki a riporterek, bennük ötfős stáb ült: külön sofőr, világosító, hangmérnök, operatőr, riporter. De azt megtanultam, hogy a televízió a képről szól, a híradózásban ma is nagyon sokan hajlamosak alábecsülni a kép jelentőségét a szöveggel szemben. Az igazi információ 70%-a kép. Sokszor egy helyi háborúról, vagy katasztrófáról, egy jól megkomponált 5 másodperces snitt többet mond el, mint egy 3 perces tudósítás szövege. Ezért én az első perctől fogva minden technikai részletet meg akartam ismerni, a hangfelvételtől az operatőri munkáig. Megtanultam filmet befűzni, megtanultam a kamera kezelését, Volt olyan, hogy az egyik operatőr kollegám megbetegedett, egy észak-kaukázusi vidéki úton, és nem volt más választásunk, mint hogy én készítsem el a felvételeket. A felvett anyag 50 %-a leadható volt. Ez azért is fontos volt, hogy ne követeljen az ember olyat, amit nem lehet megcsinálni. Montíroztam kétcolos gépen, beálltam a bejátszó gép technikusi helyére. Az nagyon fontos lenne minden újságíró számára, hogy járja végig a szakmai szamárlétrát, érdekelje, hogy mit csinál az operatőr, mit csinál a vágó. Így válik a technika segítővé és nem szükséges rosszá.

Gorbacsov interjút ad Hardy Mihálynak a Kremlben

Más volt akkor még a technika.

Akkor még tizenhat milliméteres fordítós filmre dolgozott a híradó. Eclair kamerák voltak, de sokan dolgoztak még a régi Arriflexel is. Nagra magnóval vettük a hangot. Háromszoros túlforgatás volt a norma. Az én gyakornoki éveim idején lett színes a híradó. Ez nagy sikernek számított. Négy napot dolgoztunk egy héten, máshol munkát nem vállalhattunk, mert Matúz Józsefné főszerkesztő azt mondta, hogy ez egy olyan idegi megterheléssel járó, és szellemi kapacitásokat igénylő munka, hogy kell idő az újságolvasásra, mozira, családra, feltöltődésre! Erre ma is oda kellene figyelni.

Mikor lettél ismét moszkvai lakos?

1985-ben. Akkoriban már senki nem törte magát, hogy moszkvai tudósító legyen. Én meg 28 évesen a vak bányaló bátorságával vágtam bele. Szerencsés időben voltam jó helyen. Igyekeztem arról tudósítani, amit valóban látok, amiről meggyőződök. Másrészt ez egybeesett a gorbacsovi nyitással. Egészen gyorsan átfordult a világ. Kintről lehetett Magyarországra belpolitizálni a tudósítások révén. Én mindig a nyitásról, a demokratizálásról, a sajtószabadság felé tett lépésekről számoltam be, ezzel lehetett üzeneteket közvetíteni Budapestre. Kialakult egy olyan helyzet, hogy a magyar pártközpontban, de maga Rajnai Sándor nagykövet, Kádár János bizalmasa is azon morgott, hogy „nem eszik olyan forrón a kását, a szovjet elvtársak majd észhez térnek”, Hiába, hogy a magyar politikusok is a mi tudósításainkból informálódnak, és nem a belső jelentésekből. Egy nagyon érdekes kettősség alakult ki:Moszkvában a politika hirtelen „haladóbb” lett bizonyos értelemben, mint itthon Magyarországon. 1987 novemberében volt egy nagyon érdekes találkozó, amikor utoljára voltak együtt a keleti blokk vezetői a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (akkor így hívták) megünneplésére Moszkvában. (Mihal Gorbacsov, Wojciech Jaruzelski, Erich Honecker, Gustáv Husák, Todor Zsivkov, Nicolae Ceausescu és Kádár János). Ezt mi lefilmeztük, ezen is ott lehettem, készült is fotó róla. Tudósítóként az volt a hitvallásom, hogy nem arról kell tudósítani, hogy mi az én meggyőződésem, hanem megszerezni minden információt, amit abban a pillanatban tudni lehet és erről adni hírt, tudósítást. És majd a néző eldönti, hogy ez számára jó, vagy rossz.

45 perc műrepülés után az F-18-assal. Amerikai tengerészgyalogsági pilóta vitte a gépet Kecskeméten

Hogyan jutottak el tudósításaid a televízióba?

Megtanultam telexezni, mert a hírcsere úgy történt, hogy a tagtévék az érdekesnek gondolt híreket telexen küldték körbe és így érkezett vissza az igény is.. Prágában volt az Intervíziós központ, Genfben az Eurovízió központja. A híreket megajánlottuk. Aztán volt egy napi értekezlet, amikor kábeles vonalon összekapcsolódtunk, és akkor mindenki megmondta, hogy ki mire vevő. Egy 1 perc 20 mp-es tudósítás elkészítése minimum nyolcórai munka volt. Reggel a megbeszéléssel kezdődött, majd a leszervezés és a forgatás következett, aztán labor, előhívás, a vágásidő lefoglalása, majd a vágás, erre egy óra jutott, majd rohanás, hogy az adóra időben odaérjünk, s tudósításunk elérje Budapestet. Az eredeti forgatottak aztán jóval később, egy-egy hazautazás alkalmából kerültek a híradó archívumába. Én a tudósításaim szövegét megőriztem. Ma is őrzöm őket. 1987-ben kaptunk a film után Betacam SP technikát, a kamera egy hatalmas, lejátszani is tudó magnóval volt összekötve. Ez azért volt fontos, mert nem tudták ezt a volt Szovjetúnióban mindenütt fogadni, ezért sokszor csak úgy tudtunk adni, hogy vittük a magnót és összekötöttük az adóval. Kabulban például semmi nem volt, ott drótoztuk, hogy a kimenetünket rákapcsolhassuk az adóra és vágatlan anyagot küldtünk. Egy sor olyan eseményről tudósíthattam, mint a Varsói Szerződés feloszlatása, szovjet – amerikai csúcstalálkozók Máltán, Reykjavikban, háromszor voltam Afganisztánban, a kaukázusi polgárháborúkról tudósítottam, ott voltam Kínában a Tienanmen téri vérengzések helyszínén, ameddig lehetett forgatni, Litvániában, amikor a parlamentet ostromolták.

Moszkvából 1991-ben hazatérsz. Ez alatt lezajlott a rendszerváltás.

Én a rendszerváltást levelezőn végeztem. Nehezen tudtam követni az itthoni eseményeket. Ekkor már Aczél Endrét leváltották, Pálfy G. István a híradóban főszerkesztő. Szerencsémre kaptam egy BBC ösztöndíjat. Visszatérésem után Bánó Andrásék az Egyenleghez hívtak főszerkesztő helyettesnek, talán éppen a BBC-s tapasztalataim miatt is. Ez a magyar híradózásnak egy olyan szellemi műhelye volt, ahol teljesen másképp, más hangvételben, másfajta képekkel készült a híradó, mint addig. Bánó büszke lehet az egyenleges teljesítményére, hiszen egy olyan műhelyt hozott létre ahol a szakma legjobbjai voltak, sokan ma is azok. Szép volt, de kirúgás lett a vége. A Boross-kormány úgy gondolta, hogy a választások előtt többszólamúságtól meg kell szabadulni a tévében. Az eredmény politikai értelemben közismert. Az egy más kérdés, hogy a munkaügyi bíróság később visszahelyezett minket a televízióba, még kártalanítottak is. A közte lévő időben az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) magyarországi irodájához kerültem szóvivőnek. A szervezet a délszláv válság elől menekülő, elsősorban boszniai menekülteket helyezte el Siklós, Harkány, Villány környékén élő magyar családokhoz. Nehéz, de szép munka volt.

Mikor kerültél vissza a televízióba?

1994 őszén már ismét dolgozhattam a Losonczi Lívia főszerkesztésével készülő Európa Magazinban. Egy ideig a Hetet is vezettem, és a híradóban is vezettem műsort. Indíthattam egy saját katonai műsort is, akkor az ország a NATO csatlakozás előtt állt, és a Honvédelmi Minisztérium támogatott abban, hogy legyen egy saját műsor, a Manőver. Még most is találkozom olyan katonákkal a mai reptéri munkám során, akik emlékeznek erre a műsorra. Azóta sem volt a magyar honvédelemnek ilyen televíziós megjelenítése.

Veterán tévés egy veterán repülővel, a Li-2-vel 

Folytatódik a televíziós életpálya,aztán miért és mikor szakad meg újra?

A Baló György által induló TV3 hírgyárába átszerződtem. Ennek azért volt előzménye, mert a falra kifüggesztett beosztásból értesültem, hogy a híradó nem tart rám igényt. Rudi Zoltán főszerkesztő nem vette a bátorságot, hogy ezt személyesen közölje velem. Utólag úgy gondolom, hogy talán Horn Gyulának nem tetszhettem, mert volt egy kis afférunk. Egy madridi csúcstalálkozón, ahol a NATO csatlakozásunkról döntöttek, tudósítottam, mint híradós. Nagyon megcsúszott az egész esemény, én már reggel Lech Walesával és Václav Havellel előre fölvettem az a részletet, hogy mennyire örülnek, hogy a NATO mellettünk döntött. Horn nem bízott meg bennem annyira, hogy elhiggye, csak akkor adjuk le a nyilatkozatokat, ha pozitív döntés megszületik, és nem nyilatkozott. Az esemény annyira csúszott, hogy mire a döntés megszületett, már nem volt mód a megszólaltatására, lekéstük volna a műholdat. Így a híradóban csak a másik két nyilatkozat került adásba. Ezt aztán később a televíziósok hibájának próbálták beállítani. Ilyen apróságon is múlnak a dolgok. A TV3-ban dolgoztam a megszűnéséig. Az Egyenleget politikai okokból zárták be, a TV3-at gazdasági okokból. A pályázat két nyertes kereskedelmi televíziója felvásárolta, mert túl nagy volt számukra a 7%-os nézettségű konkurencia, és egy per is volt. Ha ítélet születik, kiderülhetett volna, hogy törvénytelenül nyertek a tévés frekvenciapályázaton. Ezért a felvásárlás mellett döntöttek. A TV3 megszűnése után saját cégemmel tanácsadói tevékenységet végeztem, tréningeket tartottam, majd 2002-től 2005-ig az ATV-nél dolgoztam híradó főszerkesztőként. Ez a munkám is egy gyors fölmondással ért véget.

Mit rontott el Hardy Mihály?

Talán túl független egyéniség vagyok, és ez nem tetszett a tulajdonosoknak. Egy arculatváltás egy új székházba való költözés, talán ez volt az ok. Ennek hátterében Szabó Stein Imre állt, akit aztán a váltás után egy héttel szintén eltávolítottak, és Friderikusz Sándor-korszak következett. Ez volt az a pont, amikor nekem döntenem kellett, hogy akarok-e még televíziósként dolgozni. És úgy döntöttem, hogy nem akarok. Negyven valahány éves voltam akkor, szinte mindent megcsináltam, amit a televíziózás területén szerettem volna. Mindig a tényszerűre, a dokumentum értékűre törekedtem. A világ dokumentálása volt az, ami engem igazán érdekelt. Ennek a mai napig szűkül a terepe, egyre hódít a bulvár. És azt látom, olyan mértékben válik kézi vezérlésűvé ez a terület politikai szempontból, ami nehezen vállalható. Különösen igaz ez a köz-televíziózásra. Ezt azóta fényesen bizonyították a televíziós események. A másik vonal pedig a bulvár. Ezt én nem akarom csinálni. Úgy érzem jól döntöttem. És akkor nem maradt más, mint hogy a vállalti kommunikáció területén helyezkedjek el.

A Tesco után a reptér következett…Létezik ma olyan televízió, vagy vállalat, párt, vagy civil szervezet, amit úgy lehet képviselni, hogy az ne ütközzön az egyén etikai érzékével?

Tudni kell, hogy minden vállalat, mint minden család is konfliktusokkal terhelt, de ha jó irányba megy, ha tudod, hogy milyen irány az, amit a vállalat követni szeretne, akkor ez vállalható. A repülőtér az egy nagy jó projekt, mert az új SkyCourt, az Égi Udvar megépítését az első perctől végig követhettem, és végig kommunikálhattam. Ilyen egyszer van az ember életében. Egy 27 milliárd forintos beruházás, ami velejéig magyar vállalkozás, a tervezés is a kivitelezés is, de van benne nemzetközi együttműködés is. Ezért tényszerűen lehetett ezt kommunikálni, és az építés minden ügyéről tudósítani.

Egyenes beszéd Kálmán Olgával

Először Ő kérdez, hogy vagyok, mit csinálok, hogyan élek. Amikor arra akarom rávenni, hogy lexikoncikk rövidségével foglalja össze: ki is az a Kálmán Olga, huncut mosollyal csak annyit mond: egy nő, aki kérdez! De most nem én kérdezek, néz rám várakozóan.

Mikor döntötte el, hogy televíziós lesz? Ismereteim szerint színésznőnek készült.

A főiskolán, Szombathelyen. Ezt annak idején nem kommunikáció szaknak, hanem népművelésnek hívták. Amit tanítottak az szép egyvelege volt annak, amit a média világáról tudni kell. Fotóztunk, videóztunk, drámaesztétikát, drámapedagógiát, művelődéstörténetet, nyelvművelést, felsorolni sem tudom, hogy mennyi mindent okítottak. A főiskola video stúdiójában már éreztem, hogy ez az én világom.

Ez teljesen elnyomta a színészi ambíciót?

A színészet volt az életem gimnazistaként. Rengeteg jó szerep emléke él bennem, de a főiskolán is a drámaesztétikához kötődve van egy szép szerepélményem: Helénát játszhattam kosztümös darabban. Hogy mikor adtam fel? Felvételiztem színésznek, nem vettek fel. De nem éreztem ezt eget rengető igazságtalanságnak. Valahogy éreztem, hogy igazuk van.

Ilyen a természete, ha váltani kell, vált azonnal? Ha kell összeszorított foggal?

Nagyon nem viselem az átmeneteket, szeretem a tiszta helyzeteket. Ettől az átmeneti, bizonytalan helyzettől mentettem meg magam határozott döntésemmel, hogy váltok. 

Abban viszont szerencsés, hogy rendelkezik színészi képességekkel. Én azt tapasztalom tanárként az egyetemi oktatásban, hogy hiába tudnak sokat a hallgatók a kommunikációról, ismerik a csínját-bínját a média világának, ha nem rendelkeznek színészi képességekkel, nem birkóznak meg sikeresen a képernyős feladatokkal.

Egyrészt azt mondom sokat, hogy ez is egy szereplés, másrészt azt, hogy …. semmit. Itt ugyanis saját magadat kell adnod. Az viszont fontos, hogy a képernyőn is olyannak mutasd magad, amilyen valóban vagy. Azt kell eljátszanod a nézőid előtt, hogy saját magad vagy.

A színészek egyöntetű véleménye, hogy a partner nagyon sokat számít, reakcióik lendítenek a szituáción, hitelesítik azt. Ezt a figyelmet a partnerre is mintha a színészetből hozta volna. Nem előre eltervezett kérdések nyomán alakul a beszélgetés, hanem szoros kapcsolatban a válaszokkal.

A tévés műsorvezető halálát jelenti, ha leírt kérdések vannak és attól nem lép el, nem rugaszkodik el a kérdező a válaszok nyomán. Előre eltervezett kérdéseket sorban feltenni, az nem szakmai teljesítmény. A beszélgetés váza persze előre összeáll a fejemben, eltervezem, hogy honnan hová szeretnék eljutni, de gyakorlatilag az első válasz után eldől, hogyan zajlik majd a beszélgetés.

Kik segítik az Egyenes beszédben a munkáját?

Két szerkesztő társsal dolgozom, heti váltásban. Egy adott műsorhoz egy segítségem van. Reggel beszélünk, eltervezzük a napot, hagyom gondolkozni szerkesztőimet, nem csak a riportalanyok felhívása a feladatuk. Várom tőlük az ötleteket, a háttér információkat, de a beszélgetést már magam építem fel. A televíziózás egy igazi csapatmunka, ha a rendész nem engedi be a riportalanyt, vagy udvariatlan vele, ha a sminkes nem festi ki rendesen, a fodrász nem fésüli meg, akkor nincs jó adás, mert elvonja a figyelmet, a néző azt figyeli, hogy néz ki a riportalany, vagy a műsorvezető. Ha az asszisztens nem kíséri be, vagy nem figyelmeztet engem a bejátszás végére, akkor baj van és nem lesz jó az adás. Az operatőrök és a rendező felelősségéről ne is beszéljek. Nélkülük nincs sikeres adás. Én egyedül, ebben a szakmában, semmit sem tudnék csinálni, kellenek a munkatársak.

Lehet úgy kérdezni, hogy Kálmán Olgáról ne derüljön ki, mit gondol a világról? Lehet-e politikai szimpátiája a riporternek? 

Lehet. Nem kell ezt a kérdést misztifikálni. Nem ördögtől való, ha valami szimpátia kiderül a kérdésekből, de a lényeg az, hogy egy-egy téma kapcsán lehetek konzervatívabb a konzervatívoknál, liberálisabb a liberálisoknál, baloldalibb a baloldalinál, jobboldalibb a jobboldalinál. Ezért is nem tartoztam soha egy párthoz sem, mert nem tudok egy párt által megszabott módon gondolkodni, s természetesen ennek megfelelően kérdezni sem.

A szakember bölcsességével, vagy a néző naivitásával kell kérdezni?

Ez a legnehezebb, a kettő között megtalálni a középutat. Úgy kell kérdezni, hogy érződjön a tájékozottság, de úgy hogy ez összevágjon azzal, amit a nézőm is kérdezne. Hisz a nézőimnek készítem az adásokat, az ő érdeklődését kell felkeltenem. Szoktam én egészen civil is lenni, de ezek az igazán szándékos pillanatok.

A váratlan belekérdezések, miért fontosak?

Ha egy politikus délután tart egy sajtótájékoztatót, egy fontos kérdésről, mi estére meghívjuk az Egyenes beszédbe, és ha itt ugyanazt mondaná el, mint a sajtótájékoztatón, akkor annak nem lenne hírértéke! Hisz erről olvashattak az interneten, láthatták a híradókban, akkor nincs értelme behívni. Ez már engem nem érdekel, érdekel viszont az előzménye, hogyan alakult ki az álláspont és mi annak a következménye. Ezért kell határozott belekérdezésekkel a dolgok lényegét megvilágítani.

Mennyi joga van a riportalanynak, mennyire lehet, mennyire szabad megszorongatni, élni azzal az előnnyel, hogy a műsorvezető a saját megszokott közegében van? Mennyire lehet kegyetlen Kálmán Olga?

Lehet. Egy politikust, (és a műsor vendége többnyire politikus, közszereplő), nem azért választották meg, hogy nyomogassa a gombokat, kivonuljon, vagy bevonuljon, hanem azért, hogy meg tudja indokolni, miért nyomta meg ezt, vagy azt a gombot. Neki kötelessége a tájékoztatás. Azt a választ én azonnal visszautasítom, ha valaki azzal tér ki a válasz elől, hogy nem ezért hívtak be. De tőrbe nem csalok senkit, csapdát nem állítok senkinek. A legnehezebb kérdést soha nem teszem fel a beszélgetés legvégén, hagyok időt a tisztességes megválaszolásra.

Mennyire lehet független a kérdező a televízió tulajdonoskörének szemléletétől, mennyire lehet független?

Ezt televíziója válogatja. Az ATV tulajdonosköre nem politikai meghatározottságú. Nem szólnak bele a munkánkba. A nézettség az fontos, mert kereskedelmi televízió vagyunk, de szerencsére nincs panaszra okunk.

Az ATV kereskedelmi televízió, de bizonyos nézői rétegek számára kezdi átvenni a köztelevízió szerepét.

Ez egy nagyon kemény dió, és nagy bátorság az ATV részéről. A kezdetektől fogva számtalan közszolgálati feladatot vállal fel, s azt tudjuk, hogy az ilyen televíziókat a közpénzéből támogatják, és nem hagyják a reklámnak kiszolgáltatni. Egy kereskedelmi televíziónál veszélyes játék, amit mi csinálunk. A hétvégék másfajta, szórakoztató kínálatával jó egyensúly alakítható ki, erről velem, a politikai műsorok vezetőjével folyamatosan egyeztet az ATV vezetése, de, persze, a döntéseket nem én hozom.

A média szabadsága, most központi kérdés. Új médiatörvény született. Az Európai Unió egyes paragrafusainak módosítását kényszerítette ki. Az Európai Parlament további változtatásokat látna hasznosnak és határozatban ítélte el a jelenlegi törvény irányvonalát. Féltik a sajtó szabadságát. Ebben a helyzetben van e félelem Kálmán Olgában, hogy lehet-e majd egy év múlva ugyanúgy kérdezni, mint most?

Ennek a médiatörvénynek pont az a nagy hibája, hogy ezt a kérdést fel lehet tenni, és fel is teszik sokan. Én a legnagyobb hibájának azt tartom, hogy tele van gumi paragrafusokkal, ami így is, meg úgy is érthető, s majd a jogalkalmazó dönt. Egy törvénynek biztos kereteket kell szabnia, nem függhetünk a jogalkalmazó jóindulatától. Ez öncenzúrához, óvatoskodáshoz vezethet.

Volt a mostani törvényt megelőzően már egy törvénytervezet, még a FIDESZ-KDMP kétharmados többség előtt, és az éppolyan rossz volt, mint ez. A Média kerekasztal szakemberei állásfoglalásaikkal, javaslataikkal igyekeztek jó irányba terelni a törvénykezés menetét, és segíteni, hogy jó, európai eszmeiségű, szakszerű törvény születhessen. A politika nem volt erre vevő. Ez a szemlélet sajnos nem egy párthoz kötődik, hanem a magyar politika egészét jellemzi.

A társadalommal, a szakmai szervezetekkel való egyeztetés, és a szükséges idő ráfordítása nem jellemző a mai politikai gyakorlatra. Ezért kerül a legtöbb törvény egyéni képviselői indítványként a parlament elé, mert akkor kisebb az egyeztetési kötelezettség.

Az Egyenes beszéd komoly politikai kérdéseket boncolgató műsorát milyen korosztály figyeli?

Szerencsére egyre több fiatal. Ezt abszolút személyes tapasztalatom is igazolja. Amikor a gimnazista lányom azt mondja, hogy a buliban odajöttek hozzá, s mondták neki: mindig lájkolom anyádat. Akkor ez már valamit jelent. 

Lányod hogy viseli, hogy ismert mamája van?

Teljesen normálisan, soha nem jelentett ez plusz terhet a családban, hogy anyuka hol dolgozik. A gimnazista lányom és a kisfiam hétköznapjai pontosan úgy telnek, mint ahogy ez egy átlagos családban szokás, szeretetben, de rohanósan.

 Babiczky László

Ragályi Elemér

Első filmedet milyen kamerával forgattad?

ARRI 2C-vel, aminek prototípusát még a II. világháború éveiben konstruálták Németországban, elsősorban híradózásra.  Hatvanadik születésnapomra az ARRI cég megajándékozott, egy születési évemben gyártott modellel. Rendkívül egyszerű, flexibilis, revolverfejes kamera, amelyben 3 különböző gyújtótávolságú optika van. Ilyennel forgattam első filmjeimet 1967-től. A híradósokon kívül használták mindazok, akik szabadulni akartak a végtelenül nehézkes stúdió technikától. 

Első játékfilmem Elek Judit „Sziget a szárazföldön” című filmje volt, melyet teljes egészében kézből fotografáltam.

Ez abszolút újdonság volt akkoriban?

Egyáltalán nem. Hogy tekinthetném magam pionírnak, mikor a zseniális Hegyi Barnabás, a „Valahol Európában” című filmben, már 1947-ben kézbe vette a kamerát. Vagy Hildebrand István, akinek bravúros táncát, a „9 perc” című filmben, már világosítóként figyeltem. Talán abban voltam első, hogy a kézi kamerázást sok-sok filmben csiszoltam olyanná, hogy szinte mindent meg tudtam csinálni, amire később a steadycam volt a megoldás. Fontos tudni még, hogy az alacsony érzékenységű nyersanyagok miatt, gyakran teljes nyílásra kényszerültünk és miután az ARRI kézben volt, az élességet is magamnak kellett állítanom.

Honnan volt elsőfilmesként ebben gyakorlatod?

Akkor már egy évtizednél is több filmgyári múlttal rendelkeztem, 1957-ben léptem át a HDF (Híradó és Dokumentumfilm Gyár) küszöbét és voltam udvaros, világosító, laboráns, majd 1961-től segédoperatőr lévén kamera közelbe kerültem. Megragadtam minden alkalmat, hogy magamhoz szelídítsem. Svenkeltem, húztam magamnak az élességet. Játékszer volt a kamera, miközben készültem a jövőre. Azután 1963-ban harmadik nekifutásra végre felvettek a főiskolára. A folytatást már nevezhetjük egyszerűnek. 

És mikor forgattál színes filmre?

1971-ben, ez volt a „Magasiskola”, mely harmadik filmem volt (Gál István rendezése). Nagyon izgultam, mert a színes film használatra csak elméletben voltam, úgy-ahogy felkészülve. Kodak nyersanyagra forgattam és ezt a jó szokásomat egy életen át megtartottam. A fekete-fehér filmek látványa után az első színes muszterek meglehetősen sokkíroztak, különösen a harsány zöldek.

A filmet Apajpusztán forgattuk, így ezután jutott belőle bőven. És ekkor kezdődött hosszú ádáz küzdelmem azért, hogy a zöldeket pasztellebbé varázsoljam. Ma már egy tekerés a Spirit vagy a Base-Light gombján, de akkor a színkorrekciókat én még a helyszínen végeztem. Komplett korrekciós szűrő készletem volt, színhőmérséklet mérőm, s szakadatlan mértem, mértem, korrigáltam. Tökéletes negatívot akartam adni a fénymegadónak (Deimanik Baba egy életen át!!), hogy neki szinte csak a denzitást kelljen korrigálnia.

Ugorjunk most egy nagyon nagyot! Erre azért is rákényszerül a kérdező, mert megszámlálhatatlan mennyiségű filmet forgattál. Az évi egy az mindig megvolt.  

Meg a kettő, de inkább a három.

A magyar filmtörténet számtalan fontos filmjének voltál operatőre, végig beszélni ezt egy interjú keretében lehetetlen. Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, hogyan lettél híres külföldi filmek, amerikai filmek operatőre, hogyan lettél nemzetközileg keresett operatőr. Hozzátéve, hogy Budapesten nem külföldön élsz.

Koprodukciókkal kezdődött. Mészáros Márta „Örökség” című filmje, mely a francia Gaumont produkciójában Isabellle Huppert főszereplésével készült, majd  a „Hosszú vágta” (Gábor Pál rend.) John Savege-el, melynek producere, a híres Robert Halmi volt. Azután a „Miss Arizona” (Sándor Pál rend.) Hanna Schygulla-val és Mastroianni-val. De a véletlen is segített. Egy dél-amerikai fesztiválon szerepelt Rózsa Jánossal készített „Trombitás” című filmünk, melynek operatőri munkája, megtetszett egy svájci rendezőnek, Xavier Koller-nak. Megkeresett, egymás markába csaptunk és csináltunk 2 filmet. A második, a „Remény útja”, Oscar-díjat kapott. Szóval… ezeken a produkciókon keresztül kezdtem megtanulni, mit tarthatok meg a hazai pályán szerzett tapasztalatokból, mit kell változtatnom, s hogyan.

Meg lehet ezt fogalmazni röviden, hogy mi az alapvető különbség?

Nem biztos, hogy fontossági sorrendben válaszolok. Tudomásul kell venni, hogy a forgató csoport hierarchiájában, nem foglalsz el olyan előkelő helyet, mint itthon. Mindenkinél fontosabb a producer és a sztár, aki a hátán viszi a film remélt sikerét. A színész „kiszolgálása” a vele való bizalmas, de nem bizalmaskodó viszony kialakítása alapvető követelmény. Érezze figyelmedet, törődésedet és azt az igyekezetet, hogy mindent megteszel, hogy ő olyan legyen, szép, csúnya, fiatal, öreg, félelmet vagy bizalmat keltő, amit éppen a szerep megkövetel. 

Nem csak emberileg, technikailag is sokkal felkészültebbnek kell lenni. A forgatási terv nem bukhat meg, egy határozatlan, esetleg lassú operatőr miatt. ’Az idő pénz’ élesen aktuális a munka minden percében. Gyors és magas színvonalú munkát várnak és, ha ez nem teljesül, kirúgnak, vagy nem kapsz következő munkát. Megítélésed gyorsabban terjed a szakmában, mint az ausztrál bozót tűz. 

A technikai paramétereket is szigorúbban betartatják, főleg ha munkád televízió sugárzásra is kerül. Azok a slendriánságok, életlenségek, alexpozíciók, melyek ’művészfilm’ néven riogatják a hazai nézőket, nem igazán nyerők a nemzetközi piacon. S utoljára, de nem utolsó sorban jó stábod kell, hogy legyen. Ez ügyben nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ahová csak tudtam, cipeltem magammal ’hűséges’ embereimet, a kamera mellett először Gonda Gézát, majd Váradi Andrást, később Ragályi Marcit, ameddig önállóvá nem vált. Hajdú Miki fővilágosító 38 éve robotol velem és a Dolly Grip Sisa Imre is már túl a  negyed évszázadon. De az sem árt, ha az a 100-150 ember, aki ott tesz-vesz körülötted, jófejnek tekint. 

Minden mindig ilyen olajozott, problémamentes volt?

Ó, dehogy. Ordítozott velem sztár (Richard Harris), egy elrontott közeli miatt a vetítőben fizikailag bántalmazott egy színésznő (Rebecca De Morney), és tombolt velem rendező is, amikor a stáb az én instrukciómat hajtotta végre az övé helyett (név nélkül).

Nem meglepő módon az eleje volt a legnehezebb. Peter Medak-kal a „Hanna háborúja” című filmet készítettük elő. Peter túl ambiciózus volt és az utolsó pillanatban leváltotta őt a producer, a híres-hírhedt Menahem Golan, hogy maga rendezze meg a filmet. Idő már nem volt felforgatni a stábot és engem megtartott operatőrnek. Szakmai életem legkeservesebb 4 hónapja következett. Menahem a világ legtürelmetlenebb embere. Mindig nagy harcot vív benne a pénzember és a művész, de  nem meglepő módon, mindig a pénzember győz. Rendező vagy, tudod hány beállítás készül egy nap alatt egy átlagos magyar filmben. Jó ha tíz, de maximum tizenöt. Nekünk 30-35 volt a napi átlagunk. Ráadásul a film Cinemascope formátumú volt, de amikor kézből dolgoztam és ez gyakran előfordult, a keresőben ’normálra’ visszanyomorított képet láttam. Az első nap után azt éreztem, hogy ebbe bele kell pusztulni, én ezt nem bírom végig csinálni. De jó, holnap még kimegyek a forgatásra. De ha már a második nap megvolt, gondoltam legyen meg legalább egy hét, hogy valami gázsit azért kapjak. De ha kibírtam egy hetet, ki kell bírnom a másodikat is. Így alkudoztam magammal a forgatás végéig és ez után a film után soha senki nem tudott meglepni munkatempót illetően, mert valamit nagyon megtanultam, azt hogy legyen egy, A, B és C tervem. A terv: legyen egy főfény és látszódjon a jelenet. B terv: ha még kapok időt hozzá adom a derítést és ha még mindig nem ordít a rendező, hogy ’We have to shoot!’ akkor érvénybe lép a C terv: élfény, ellenfény, díszletfények és mindaz, ami kell.

Golan végül elégedett volt, olyannyira, hogy csináltam még vele 3 filmet. És mikor egyszer felbátorodva a siettetésére azt feleltem, hogy még nem vagyok kész, azt válaszolta, nekem ez már így is túl jó.

Ezekben a külföldi produkciókban mennyire van módja az operatőrnek a saját stílusát, művészi elképzeléseit megvalósítani?

Megcsinálhatod az álmaidat, ha elég gyorsan csinálod meg.

Ugorjunk megint egy nagyot. Szabó Istvánnal szinte egyidősek vagytok. Egy év van köztetek, ismertétek egymást a főiskolán, de most dolgoztok először együtt.

Igen, a főiskolán ismertem Szabó tanár urat, ő felvételiztetett. 

És milyen a tanító bácsival forgatni?

Azóta eltelt majdnem egy fél évszázad, ami elmosta a különbségeket. Igen, most dolgoztunk először együtt.

Itt beszélgetünk a Focus-Fox-ban, ahol Szabó Istvánnal együtt dolgoztok az ”Ajtó” című film (főszereplő Helen Mirren, Martina Gedeck, Eperjes Károly) utómunkálatain. Ez egy nagyköltségvetésű film, sok belsővel. Ha most vissza gondolsz az első filmedre, mi a különbség?

Akkor sokkal több hajam volt és kevesebb tapasztalatom, de a viccet félre téve a százhuszonvalahány éves mozgókép történet legnagyobb változása az alatt következett be, mióta operatőr vagyok. Beköszöntött a digitális korszak. Isten hozta minálunk és még azt sem mondom, hogy nem szeretem, de igazából akkor van komfort érzetem, ha egy olyan kamera mögött ülök, melyben 35 mm-es Kodak film fut. S hogy milyen legyen ez a kamera, azt mondom, hogy nekem majdnem mindegy, s hogy most éppen Moviecam-mel dolgoztam, annak egyszerű financiális okai voltak, ezt adták annyiért, amennyit a produkció rászánt. Tehát volt egy Moviecam Compact és egy SL kameránk, egy Optimo 17-90 valamint egy 24-290 zoom és egy S4 alapsor. Az SL-t nagyon szeretem, jók az egyensúlyi viszonyai, relatíve könnyű, jól lehet vele kézi kamerázni.

Hasonlítsam össze a két filmet, igaz csak 43 év telt el a kettő között és a nevemet előbb fogom elfelejteni, mint első filmem forgatási körülményit. Minden díszletben körbe kellett fordulnom a kamerával, tehát ’lábról”’ semmit nem tudtam világítani. Szuffita léceket használtam, ami be volt vonva fényáteresztő textillel, úgy hívtuk hogy bugyi, és ezekkel a szuffitákkal, körbe raktam a mennyezetet. Nagyon hatott ránk a francia újhullám, Raoul Coutard volt az idolunk és fürödtünk a szórt fény szabadságában. Mellékesen mondom, nem is nagyon tudtam az idő tájt másképp világítani. Kaptam is kemény bírálatot Bolykovszky Béla bácsitól, aki a fővilágosítók császára volt és tanárom a főiskolán. ’… ezek a Ragályiék ráhúzzák a bugyit a szuffitákra, kézbe veszik a kamerát és a lábukat fotografálják’- mondta. Mondta egész pontosan a hátam mögött. Valóban volt rá eset, mikor a saját lábamat filmeztem, beöltözve Garas Dezső jelmezébe és így lógattam ki egy szovjet katonai repülőből („Régi idők focija”).

De Béla bácsinak igaza volt, az operatőri munka alfája-omegája a világítás, amit egy életen át lehet tanulni, megtanulni soha, mert szerencsére a szituációk, az eléd kerülő feladatok, soha nem azonosak. Mindig vannak meglepetések, melyek megoldása leleményt kíván. Az „Ajtó” díszletében szuffiták ugyan nem voltak, de volt körülbelül 200 kiló wattnyi kisebb-nagyobb lámpa, ahhoz az aprólékos világítási technikához, amit alkalmaztam, és ami remélem, Bolyko szívéhez közel állt volna. 

A technikán túl érdekelne, hogy sikerült munkamódszereteket összehangolni Szabóval?

Ez már bonyolultabb kérdés, és a választ csak nagy kerülővel (nem elkerülővel) tudom megadni. Ha operatőri karakteremet kell megfogalmazni, azt kell mondanom, hogy eléggé érdekérvényesítő operatőr voltam egész életemben. Makacs és öntörvényű, szerettem a dolgokat úgy csinálni, ahogy én gondoltam. Hangsúlyozom, hogy mindig a rendező filmjét akartam leforgatni, de csak egy odavezető ’üdvözítő utat’ tartottam a legjobbnak. A sajátomat. Belépve a nemzetközi filmgyártásba, ezen a mentalitáson radikálisan változtatni kellett, s változtattam is. Mondhatnám azt is, hogy elfojtottam ösztöneimet. A másik befolyásoló tényező az volt, hogy elkezdtem filmeket rendezni, s mint rendező, nem szerettem volna szembe találkozni operatőri önmagammal.

Szabó mögött egy megkérdőjelezhetetlen életmű van, a hozzárendelt stílussal. Ettől függetlenül, amikor elolvastam ezt a gyönyörű történetet, éreztem bizonyos veszélyeket. Nevezetesen, hogy a két ember viszonyáról szóló film képileg statikus lehet. Öregségemre is izgő-mozgó ember maradtam operatőrként is, nem szeretem, ha a kamera le van cövekelve. Rendezőként nagyon átéltem ezt a helyzetet „Nincs kegyelem” című filmemben, ahol a steadycam állandó használatával (Ragályi Marci), annak finom, mondhatnám, alattomos mozgatásával azt hiszem, egész jól elkerültük ezt a veszélyt.

Közben sokat beszélgettem Istvánnal, mondhatnám azt is, hogy puhatolóztam. Nemcsak stiláris kérdésekről beszéltünk, hanem a film üzenetéről is. Számára a kulcskérdés a filmben, hogy mennyire szabad illetve nem szabad beleavatkoznunk mások életébe. Hogy az integritás határainak megsértése, történjen az a legjobb szándékkal is, bajt okozhat. Szabó Istvánnak a film az élete, amelynek létrejöttében nekem úgy kell közreműködnöm, hogy ne legyek határsértő – vontam le a következtetést. S így is történt. Az „Ajtó” Szabó István filmje, amit Ragályi Elemér fényképezett.

Nem is használtatok steadycam-et?

Egy jelenetet kivéve, nem. Viszont folyamatosan két kamerát használtunk. Ennek két oka volt. Részben a színészt megkímélendő, gyakran forgott egyszerre a két kamera, két különböző plánt rögzítve. Másrészről nagyon sok kutya-macska jelenet van a történetben, de amennyire tudtuk, igyekeztünk ezeket a színészekről leválasztva felvenni.

Tehát volt egy second unit stáb, amelynek rendező-operatőre Gulyás Buda volt, akinél segítőkészebb, készségesebb, jobb kollegával még nem találkoztam. Csak szuperlatívuszokban tudok Róla beszélni.

Az utómunka során mennyire akarsz beleavatkozni a film képi világába? Hisz erre már fantasztikus lehetőségek vannak. A digitális technikára gondolok.

Bár a film természetesen átmegy ezeken a digitális folyamatokon, de segítségével a legtökéletesebb analóg látványt akarom elérni. Kivételt képeznek a film fantáziaképei, amelyeket nagyon karakteresen el kell választani a film több jelenetétől. Most kísérletezünk, hogy ez hogyan is történjen. Ugyanez vonatkozik azokra jelentekre melyek CGI (computer generated image) beavatkozást igényelnek. Ez az a része a digitális világnak, mely mindig aggodalmat kelt bennem, hiszen itt, hogy úgy mondjam, kicsúszik a kép a kontrollom alól, s csak reménykedni tudok, hogy olyan lesz a kép amilyennek megálmodtam.

Nem szeretem az agyonmanipulált képet, és eluntam a ’fantasztikus digitális lehetőségek’ klisévé degradálódását. Nézd végig az utóbbi évek magyar filmjeit. Mindenki desaturált (magamat is beleértve), és nagyon ’egyéni’ módon szabadul meg a színektől, hogy azután a végeredmény ijesztően uniformizált legyen.

Amikor musztereltetek, gyakran mondta az operatőr, hogy ezt válasszuk, mert ez nekem szebb fényben, jobb mozgásban?

Nem. Ez nem volt jellemző. Egy ilyen filmben a színészi játéknak van abszolút prioritása.

Nagy György – szerkesztő-riporter

Sok televíziós műfajt kipróbált, sőt ének és zenekart szervezett többed magával az MTV-ben, ő maga is zongorázik. Jelenleg a Közéleti Műsorok Főszerkesztőségének vezetője. Munkásságát eddig kilenc MTV-s Nívódíjjal ismerték el, de az igazi jutalomnak azt tartja, hogy portréfilmeket készíthetett mások mellett Bessenyei Ferenccel, Szörényi Leventével és Demjén Ferenccel.

A Puskás Tivadar Távközlési Technikumban érettségiztem, de már ott is beat-zenéltem, ugyanis arra gondoltam, hogy így felvesznek a Magyar Rádióba hang-technikusnak. Akkor még a Magyar Rádió és Televízió egy cég volt.

Tehát iskoláskorodban már ehhez az intézményhez vonzódtál?

Igen, és amikor jelentkeztem a Rádióba, azt mondták itt, erre az évre már nincs több felvétel, de átirányítottak a Televízióba. Zánkay Dénes műszaki vezető felvételiztetett minden jelentkezőt, így engem is. Írásban és szóban is megmérettettünk. Felvettek, és 1971. szeptember 3.-tól képtechnikus, majd képvágó lettem a 2-es stúdióban. Abban az időben a televízió úgy működött, hogy nem voltak bebetonozva a szerepek, a funkciók, mindent kipróbálhatott az ember, ami csak érdekelte. Úgy emlékszem, akkor még mindenkit szinte minden érdekelt. Elektronikával foglalkoztam, de kíváncsi voltam, hogy milyen a filmvágás.  Éjszakánként bent maradtam a vágófolyosón, koslattam a filmvágók körül és megtanultam, hogyan kell filmet vágni, celuxszal ragasztani. Nem akartam vágó lenni, de érdekelt, hogyan dolgoznak a kollégák. Gyakran beültem egy-egy riport-anyag vágására is. Izgatott, hogy a munkatársak mit csinálnak. Kérdezgettük egymást, segítettünk és szurkoltunk egymásnak. Volt egy segédoperatőr-tanfolyam, amit Czabarka György és Molnár Miklós operatőr tartott, és azt is elvégeztem. Egri Jánosnak tucatszám vetélkedő kérdéseket írtam, nyáron a szabadságom alatt például,  rendező-aszisztensként dolgoztam. Ezzel már kis külön pénzt is lehetett keresni.

Éveken keresztül csak muníciót gyűjtöttél?

Igen, de nem is volt tudatos, természetes érdeklődés volt csupán. Úgy is mondhatom szakmai szerelem. Ma 58 évesen sem gondolom, hogy valaminek a végén vagyok, és azt sem, hogy szerkesztőség vezetőként fogok majd nyugdíjba menni. Rengeteg tanulnivalóm van még a tévécsinálás tantárgyból: minél régebben gyakorlom ezt a mesterséget, annál inkább látom, hogy mit nem tudok még…

Vázold fel kérlek ennek a szakmai szerelemnek a további fontosabb állomásait.

A képvágást is imádtam. Azután munka mellett, Kerpel Róbert műszaki igazgató engedélyével, elvégeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karát, és amikor megszereztem a diplomát minden további nélkül elengedtek a műszakról. Így kerültem 1983-ban Balogh Marihoz az Ifjúsági Osztályra szerkesztőnek. Műszaki emberből szerkesztő munkatárs lettem. Ez az időszak nagy iskola volt az MTV-ben, mert minden műfajjal foglalkozhatott az ember, csak a korosztályt kellett figyelembe venni, lehetett készíteni dokumentumfilmet, szórakoztató műsort, élő adásokat, vetélkedőket, műfajilag bármit.

Ez a mozgalmasság, a gyakori váltás az oka, hogy igazán ismertté a neved, és  az arcod csak az elmúlt néhány évben vált?

 Sokszor nem képernyősként dolgoztam. Készítettem video-klippeket és rendeztem komolyzenei közvetítéseket is, mert ismerem a kottát, zongorázom is. Sőt, amikor Mahrer Emil rendező közvetíteni kezdte a Forma-1 versenyeket, akkor megkérdezte, van-e kedvem ebben közreműködni? Azt válaszoltam persze, ez megint valami új dolog. A Forma-1 közvetítésében 6 közvetítő kocsi vett részt, ebből egy csak azt figyelte, sugározta, ami a boksz-utcában történt. Annak a közvetítő kocsinak én voltam a rendezője, addig, amíg a Magyar Televízió adta a Forma-1-et.

Mostanában már egy kereskedelmi csatorna közvetíti. Szerinted milyen műsorban kezdtél ismertté válni?

Az Ablak címűben, amelyik milliós nézettségű közszolgálati műsor lett. Ott voltam először műsorvezető, majd a Sárközy Erika által szerkesztett a Reggel című magazinban. Közben 18 évig szerkesztettem a HOL-MI című programajánlót, később volt egy éven át, minden hétköznap délután jelentkező közös talk-shownk a lányommal, Székely-Nagy Katalinnal „Nagy vita” címmel.

De igazán ismertté néhány éve váltál, a sok munkával készült műsorsorozat, a Magyarország története című, nagy produkció révén. Éppen mostanában ismétlik.

Így van, narrátor, műsorvezető és riporter vagyok benne.

-Hogyan kerültél ebbe?

Véletlenül. Készült ugyanis ezzel a címmel egy könyvsorozat, amelyet történészek, tanárok írtak. A kiadója megkérdezte tőlem, hogyan lehetne a Magyar Televízióval valamiféle együttműködést összehozni? Valószínű arra gondolt, hogy adjunk egy kis reklámot a könyvsorozatnak. Gyorsan írtam egy szinopszist és beadtam az akkori elnöknek, hogy a történelemtanárok, professzorok előadásai közé gyűjtenék sok kis apró sztorit a magyar történelemből, amivel érdekesebbé tehetnénk a valós tényeket.  Olyan műsor már régebben is volt, hogy egy előadó ülve vagy állva elmondja a tudományos anyagot, de olyan még nem, hogy színes történetekkel tűzdelve élvezhetőbbé tegye a száraz történelmi tényeket. Ezt az „ablakot” szerettem volna kinyitni, hogy ne csak a vájt-fülűek nézzék meg, hanem sokan mások is.

Az első részekben, a legrégebbi történelmi időszakról szólókban azért elsősorban te szólaltál meg.

Mindig van egy történelem tanár, aki megrajzolja az ívét a korszaknak, de tény, hogy  ezt mindig megszakítom valamilyen  érdekes információval. Több mint 300 ilyen történelmi érdekességet szedtem össze. Végül is történelem szakon diplomáztam.

Megtanulod ezeket vagy van segítőeszközöd, egy eldugott kis magnó és fülhallgató?

Először is én írtam meg a narrációt. Nyilvánvalóan, amit az ember maga ír le, annak a lényege, sőt a fordulatai már ott vannak az agyában. Forgatás előtt persze éjszakánként sokszor bemagoltam ezeket az anyagokat. Naponta föl kellett vennünk 2-3 ilyen történetet, ami tele volt adatokkal. Az is előfordult, hogy egy nap több, mint tízet rögzítettünk egy helyszínen, például múzeumban vagy a Széchenyi Könyvtárban, ott használtam súgógépet. Ennyi nevet, évszámot, történetet nem lehetet tévesztés nélkül bemagolni.

Rengeteg helyszínen jártatok, mennyi időt vett igénybe a műsorsorozat felvétele?

13 országban, több tucat helyszínen 190 forgatási napon dolgoztunk. Ez körülbelül két év. 2008 őszén kezdtük el a forgatást, és 2009 őszén fejeztük be. A téli időszakban, amikor már rövidültek a nappalok, és délután már korán sötétedett, főleg múzeumokban forgattunk. Nyáron és tavasszal pedig külső helyszíneket választottunk. A HD technika sem könnyítette meg a forgatási körülményeket. Másfél éven át vágták a kollégáim a forgatott anyagot: Véber Franciska, Taskó Roland és Varga Zs. Csaba.

Nagy munka volt. Megérdemli az ismétlést, mármint a képernyőn az újabb bemutatást, amit ezekben a hetekben látunk.

Tavaly novemberben ért véget a sorozat, és most néhány hete újra vetítik. Azt  gondoltam, hogy talán az m2-ön valamikor késő este kerül adásba, de nagy örömömre ugyanabban a műsoridőben sugározza a televízió, mint először.  Érdekes, hogy most többen nézik, mint az első szériát. Beszéltem egy történelem tanárral, aki elmondta, hogy az első adássorozatról nem értesültek, csak a többedik résznél ismerték fel, hogy ez milyen hasznos a tanároknak, diákoknak egyaránt. Most már többen tudatosan nézik, és ajánlják is, az iskolákban a diákoknak. Egyébként könyv formájában is megjelentek ezek a kis történelmi meséim „Magyarország apróbetűs története” címmel, és a napokban már DVD-n is kapható.

-Milyen visszajelzések jutottak el még hozzád?

Az egyetemisták körében is nő a nézettség, a Facebook-on a diákok készítettek egy rajongói oldalt a műsornak.

Azt azért hiányolom, hogy a széles nyilvánosság nem igazán reagál a műsorra. Például elhangzott az egyik adásban, mint újabb kutatási eredmény, hogy Károly Róbert nevű királyunk nem is volt, csak I. Károly néven uralkodó. Ehhez képest még fel sem merült sehol, hogy akkor kinek a nevét viseli a Róbert Károly körút Pesten, vagy a Károly Róbert Főiskola Gyöngyösön? Mit szólsz hozzá?

      Többen felhívtak telefonon, hogy milyen érdekes volt, ezt sem tudtam, azt sem tudtam eddig. Bevallom nem is reménykedtem abban, hogy valamiféle kampány indul a sajtóban, vagy más fórumon, hogy akkor most nevezzük át az utcákat, intézményeket. Ez ennek a műsornak nem dolga. Az újságíró annyit tehet, hogy elmondja az újdonságokat, aztán vagy lesz rá a társadalomnak füle vagy nem.

Akkor térjünk át más témára. Az utóbbi években Te lettél a Magyar Televízió protokoll riportere. A nemzeti ünnepeken a legtöbb eseményről te tudósítasz. Ez hogyan alakult így?

Protokoll riporternek azért nem tartom magam, inkább csak narrálom, háttér információkkal látom el az ünnepi közvetítéseket. Ez úgy kezdődött, hogy, amikor 1984-ben még nem volt könnyű és teljesen veszélytelen a Március 15.-i eseményeket, ünnepségeket közvetíteni,  – mi, Téglássy Ferenc rendezővel bementünk a Balogh Marihoz, az akkori főnökünkhöz, hogy szeretnénk élőben közvetíteni a Múzeum-kerti ünnepséget. A televízió vezetősége először elzárkózott  ettől, hiszen „ ki tudja, mi történhet ott?” Balogh Mari „talpalta ki”, hogy márpedig legyen élő adás.. Bízzatok már bennünk, hogy botrányok nélkül megcsináljuk, így érvelt. Nehezen, de sikerült elérnie, hogy élőben közvetítsük ezt az ünnepséget. És lám, semmi rendbontás nem történt, az ünnepség, a közvetítés zökkenőmentesen lezajlott. Sőt, azok, akik nem tudtak elmenni a Múzeum-kertbe, vidéken vagy külföldön is örömmel nézhették a közvetítést a tv-képernyőjén. Azt is mondhatom ezzel új időszámítás kezdődött. Az Augusztus 20.-i ünnepséget egy ideig még hármasban közvetítettük Déri Jánossal, Feledy Péterrel. Volt vízi és légi parádé, mi kint ültünk a Parlament teraszán, Jani közvetítette az ejtőernyős ugrásokat, Péter a hajók produkcióját, én meg a repülő-bemutatót. Jani már sajnos nincs közöttünk, Péter főnök lett, kimaradt belőle, így rám maradt ez a feladat. Minden évben, minden ünneppel kapcsolatban szeretnék új ismeretet adni az MTV nézőinek, előszedek valami érdekességet, amit még addig nem mondtam el. Ilyenkor éjszakákat töltök kutakodással, hogy olyan történelmi különlegességeket találjak, ami a rendezvény kapcsán elmesélhető. Kollégáim cukkolnak is emiatt, hogy miért nem veszem elő a tavalyi, vagy a tavalyelőtti szövegemet, hiszen ugyanaz történik. Ezt természetesen nem engedhetem meg magamnak, sportot csinálok belőle, hogy huszadik alkalommal is találjak olyan érdekességet, mondjuk Petőfiről vagy Szent Istvánról, amit az előző években még nem mondtam el. 

Februárban beszélgetünk, most mivel foglalkozol? Készülsz már Március 15.-ére?

Nagyon készülünk rá. Ezen a Március 15.-én berendezzük az egyik stúdiót Pilvax Kávéháznak, lesznek itt diákok, és végig vezetjük őket a nap érdekes eseményein.  Olyan ismereteket is adunk, amelyekről eddig nem esett szó, például, hogy köves volt-e már akkor az utca, amikor elmentek a Pilvaxból a Landerer Nyomdába? Vagy, amikor este elmentek a Nemzeti Színházba volt már valamiféle közvilágítás Pesten? Mit reggeliztek a Pilvaxban, és mennyibe került ? Milyen volt a férfidivat? Hordtak-e a civilek kardot a hétköznapokon? Hogy hangzik a Talpra magyar! németül? Hiszen tudjuk, hogy a nagyszámú németajkú pesti polgárok kedvéért azonnal kinyomtatták németül is…Rengeteg olyan kérdésre adunk választ, amire az emberek nem is gondolnak a nagy ünnepi események közepette. Öt és fél órás lesz az idei március15.-ei adásunk, előbányászunk annyi érdekességet, amennyit csak lehet. Szeretnénk a nézőket a képernyő elé ragasztani, és annyi érdekességgel elhalmozni, hogy ne mondhassák, te úristen ezt már hányszor hallottam…

Ígérem én is, érdeklődéssel várom. Beszéljünk másról: szerkesztőségvezetőként évek óta menedzselsz olyan műsorokat, mint a Főtér vagy a Hogy volt? Ezekről mit mondanál?

Mindkettő szerelem-gyerek. Magyarország épített és természeti kincseinek bemutatása nyilván alapvető feladata a mindenkori köztelevíziónak, nekünk pedig kötelességünk ezt izgalmas, szórakoztató formában tálalni a nézők elé. A Főtér adásait hatalmas lelkesedéssel, szeretettel,  alapos előkészítéssel csináltuk 7-8 éven át. Most ugyan anyagi okokból szünetel a sorozat, de a nézők állandóan visszakövetelik a képernyőre. Reméljük, hogy a gazdasági lehetőségeink javulása után esetleg újraindíthatjuk a felvételeket. A Hogy volt?… ugyancsak igazi közszolgálati feladat, hiszen az archívum révén, egy olyan kincstáron ülünk, amit nem zárhatunk be, hanem újra és újra meg kell mutatnunk, mennyi érték halmozódott fel itt az öt évtized alatt. Olyan a mi kincsünk, mint mondjuk a Nemzeti Galéria, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár öröksége. Ráadásul a színészek, rendezők, televíziósok nagy örömmel jönnek el hozzánk mesélni arról „hogy volt” amikor ezek a műsorok készültek? Természetesen az is kötelességünk, hogy megörökítsük őket is ezekben a beszélgetésekben. Bízom abban, hogy egykor majd televíziós nemzedékek fogják tanulni ezekből az adásokból, hogyan készített műsorokat Katkics Ilona, Szabados Tamás vagy Kállai Ferenc…

– Sokszínűségedhez hozzátartozik, hogy szerveztél Szabadság tér 17 névvel egy televíziós zenekart is. Működik még?

Nem vindikálom magamnak kizárólagosan az alapítás dicsőségét, több ember fejében megfogant az ötlet. Ez tulajdonképpen arra az alkalomra alakult, amikor elbúcsúztunk a régi, legendás Szabadság téri székházunktól. 2009 nyarán, pontosan július 30.-án adtunk ott búcsúkoncertet a 4-es stúdióban. Nagyon szeretném, ha minden év július 30.-án összejönnénk ott a Szabadság téren egyfajta piknikre, olyanokkal is, akik már nem tévések, és azokkal, akik máshol tévések, beszélgetni, zenélni, énekelni. Talán egyszer felállíthatnánk a téren, ott ahol annakidején befordult a TV Híradó kamerája, egy kicsi emelvényen felállíthatnánk egy ugyanolyan kamerát valamilyen fémből, és ez lenne a Magyar Televíziózás szobra.

Azt remélem, hogy ez az elképzelésem is megvalósulhat.

                                                                                 Gál Jolán

Koós György főrendező-producer

Ezután megkapta az első önálló rendezői feladatot. Azóta csaknem tízezer produkciót rendezett. A legtöbb szórakoztató műsor, zenés show és vetélkedő. Például: Vastyúk is talál szeget, Új Gálvölgyi show, élő szilveszteri műsorok, Friderikusz-show, Talk-showk. Zenés táncos műsorok közül ő rendezte például a Rábai koreográfus versenyt, a Szép magyar táncok sorozatot. A vetélkedők közül, a Van benne valamit és a Mindent vagy semmit. 1997-től az MTM kommunikációs Rt. művészeti vezetője és főrendezője volt. Ebben az időben készítette  többek között a Dáridó sorozatot, az Év hangja és a Boros-Bochkor showt, a Ki vagyok ént, az Esti Broadwayt. 2002-től napjainkig a Show and Game  produkció társtulajdonosa, producer-főrendezője.

A telefonban azt mondta, éppen utazni készül. Külföldre, vagy vidékre?

Nem külföldre, vidékre utazom. Az egyik produkciónknak van „búcsú-rendezvénye”. Lezártunk egy újabb szériát az Áll az alku című műsorsorozatban, ezt ünnepeljük meg a stábbal.

Hány tagú stábról van szó?

A szűk stáb – 10-15 ember, de a kellékesekkel, a díszítőkkel, a műszakiakkal  együtt, több, mint 50-en vagyunk, és persze ezen felül a szereplők.

Ez a műsor saját gyártásban készült, vagy csak rendezőként vett részt benne?

Az „Áll az alkut” önállóan, rendezőként jegyzem. Ezt a produkciót nem gyártó cégünk a Show and Game készítette. Valójában kétlaki életet élek, mert saját jogon, önállóan rendezek más produkciókat is, és ugyanakkor dolgozom a cégben tulajdonosként, mint producer és főrendező. Mind a két feladat szívemhez közelálló. Rendező vagyok immáron 25 éve. A producerség kissé újabb keletű, az lassan 10 éves lesz. Ez nem igazán az én terepem, ha nem lennének üzlettársaim, akik a szervezési feladatokat nálam sokkal professzionálisabban viszik, akkor lehet, hogy nem boldogulnék.

Említse meg üzlettársait!

Ők nemcsak üzlettársaim, hanem a barátaim is: Závodszky Zoltán, ügyvezető igazgató-producer és Oláh Károly, főgyártásvezető-producer. Zoli jogász, ő intézi a szerződéseket, ő tárgyal a szponzorokkal, ő halássza ki a lehetőségeket a nagy média-tóból, Karcsi intézi a pénzügyeket, a gyártást, és én vagyok a művészeti vezető. Azt szoktuk mondani: Zoli keresi a pénzt, Karcsi vigyáz rá, én pedig költöm.

Annakidején kitől származott az ötlet, hogy önállósodjanak?

Kereszty Gábortól, aki a Tolvaj-korszak után lett vezérigazgató a TV2-nél. Én akkor az MTM-nél, a TV2 gyártó leányvállalatánál dolgoztam, mint művészeti főmunkatárs, főrendező és szinte alapító tagja voltam ennek a kereskedelmi csatornának. Kereszty az MTM-et, mint gyártó céget feloszlatta és kezdődött az Interaktív korszak, minket pedig szélnek eresztettek úgy, hogy gyakorlatilag senkit nem vettek át. Kereszty ekkor javasolta, – mivel nem szeretett volna engem, mint show-műsorokhoz értő gyártót és rendezőt elengedni – hogy alapítsunk önálló céget, és így lehetőségünk lenne produkciók önálló készítésére. Így jött létre a Show and Game Produkciós Kft.

Hogy emlékszik, viszonylag könnyű volt alapítani, és nehezebb volt később működtetni, avagy fordítva?

Könnyebb volt elindítani, a cégalapítás nem egy bonyolult dolog. Kereszty jelezte, hogy show műsorok, vetélkedők, zenés műsorok gyártásában számítanak ránk, és rögtön kaptunk is munkát: elindult a Club2 című zenés show-nk és mi kezdtük el gyártani a Jakupcsek-showt, ami akkoriban nagyon sikeres volt, több évadot megélt.

Kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy egy magáncég feladatot kapjon, ez tehát kezdetben megvolt.

A kezdeti nehézségeken a TV2 átsegített minket a megrendeléseivel. A Show and Game  neve felkerült a képernyőre, és megismerték a tévés kollégák más csatornáknál is. Ez a nézőket nem igazán érdekli, de a szakma felfigyel rá. Ám mindenki számára legfontosabb a produktum. Büszke vagyok rá, hogy mi gyártottuk például a Dalnokok Ligája sorozatot, vagy Bagi-Nacsáék összes tévés megnyilvánulását is, amit ugyancsak nagyon sikeresnek nevezhetek.

Számomra az is szimpatikus, hogy több témakörben próbálták ki magukat, például jó ötlet és kivitelezés volt a Tudós-show vagy a Norbi-titkok, mint az egészséges életmód népszerűsítése.

A Tudós-show kifejezetten akadémikusokat megszólaltató sorozat volt az m1 közszolgálati csatornán, persze ehhez sokoldalú tudósokra is szükség volt,  akiknek hobbijaikkal, érdekes művész barátaikkal szórakoztató műsort készíthettünk. Tulajdonképpen ez egy talk-show volt Krizsó Szilvivel és sokoldalú kitekintéssel. De valóban készítünk sport-show-t is, dolgoztunk Norbival, és Fekete László: „ A világ legerősebb emberei” című sorozatát mind a mai napig mi gyártjuk. Fő területünk mégis inkább a kifejezetten szórakoztató és zenés műsor és a vetélkedők. 

Rendezői szemmel melyek voltak a legemlékezetesebbek?

Több ilyen van. A Jakupcsek show-ra például igazán büszke vagyok, mert a délutáni show-műfajban igen sikeres volt. A mostani délutáni talk-show-k nemcsak a kritikusok, de a civilek körében is felháborodást váltanak ki gyakorta. Amit mi csináltunk, annakidején az, csak, annyira volt bulvár, amennyire éppen szükséges volt, ugyanakkor „agyas” műsor volt. Azt gondolom, hogy a kereskedelmi csatornák is tanúsíthatnának annyi önmérsékletet, hogy nem szolgálják ki gátlástalanul a nagyon szegényes nézői igényeket. Manapság viszont azt látjuk, hogy a profit sokkal erősebb befolyással bír, mint az etika.

Tényleg nem lehet manapság összeegyeztetni a szórakoztatást és a nézők műveltségi igény-szintjének emelését, művészien és tartalmasan szórakoztatni?

Fontos lenne, de a befogadói igény és a megrendelői szinten még nem tartunk itt. Ám, műsorainkban – amennyire ez lehetséges – megpróbálunk efelé haladni. Erre szokták mondani, hogy ezt tegye a közszolgálati, ez nem a kereskedelmi csatornák dolga. De szerintem az nem feltétlenül van így. Remélem még fogunk tudni színvonalas műsorokat készíteni egy valóban közszolgálati televíziónak.

Apropó! Közszolgálati MTV. Ennek készítették, a Csináljuk a fesztivált, sikeresen több folytatásban. Lesz még belőle?

A műsor öt évadot élt meg az MTV-ben valóban fantasztikus nézettséggel. A köztévében folyó változások miatt, ez a sorozat ott megszakadt, de már elkezdtünk dolgozni a hatodikon, új helyen, másik felállásban. Beszélgetésünk idején a tárgyalások még folyamatban vannak, ezért ennél többet most nem mondhatok. Úgy látszik, hogy sikerül életben tartanunk ezt a műsort, hiszen mindig születnek új slágerek, sőt még mindig tudunk szemezgetni az elmúlt 50-60 év slágereiből.

Egyéb új önálló rendezői feladat?

Készül az RTL Klub új, szórakoztató giga-showja, az  X-faktor, amit már beharangoztak a Csillag születik fináléjában. Újabb nagy kihívás, grandiózus feladat! Olyan látványos show műsor, amit nagyon szeretek készíteni.

A Csillag születik is az volt, és egyre több nézőt ültetett a képernyők elé.

Igen, a kedvenc műsoraim egyike volt, mint a Szombatesti láz, a tánc műsor is.  Ezek a produkciók senkit nem bántanak, céljuk a szórakoztatás mellett, hogy tehetségeket hozzanak a felszínre, értéket teremtsenek, ízlést formáljanak, kulturáltan szórakoztassanak. Azt teljesítik, amiről korábban beszéltünk. Lám, így is lehet, csak több kellene belőlük. Ezeknek a műsoroknak jó az üzenetük:  lehet, hogy teremőr voltál életed eddigi részében, de most egy ország sztárja lehetsz. Pozitív módon felemelnek és példázzák, hogy mindig van új és újabb tehetség, csak elő kell hívni őket! Szeretem, ha van valami, ami a konkrét feladaton túlmutat. Ezért szeretem például, a saját produkciós és rendezői munkám közül kiváltképp a Dalnokok Ligáját – talán emlékeznek rá – ötletes és nagyon kreatív műsor volt. Zenekarok és énekesek versenyeztek benne. Mások dalát kellett átírt szöveggel és új stílusban énekelni. Leginkább azt bizonyította, hogy a magyar zenészek nemcsak playbackről tudnak muzsikálni, hanem rögtönözve is. Ott rejlik bennük az a tehetség, amitől ők azok lettek, akik. Zseniális stílusparódiák is voltak az elkészült dalok. Élvezetes munka volt nekünk tévéseknek, gyártóknak, és hiszem, hogy a résztvevőknek és a nézőknek is.

A jobbára – remélhetően már jobbára- magunk mögött hagyott gazdasági válság érintette a cégüket is?

Nem múlott el nyomtalanul nálunk sem. Nem mondhatom, hogy a 2009-es év volt a legjobb évünk. 2008-ban kilenc műsort gyártottunk, tavaly ez 4-re csökkent, tehát kb.60%-al esett vissza a megrendelés állományunk, amit érthetően megéreztünk. Ezzel mindenki küszködik. Annak örülök, hogy volt, maradt és lesz munkánk az idén is. Az MTV-nek csak akkor tudunk majd dolgozni, ha ismét kötnek szerződést külső cégekkel. Viszont lesz munkánk a TV2-n, a Viasaton, és már tárgyalunk a STORY Tv-vel, és az ATV-vel, de kapcsolatban állunk még más, úgymond kis csatornával is.

Ha a TV2-nek dolgoznak a másik országos nagy kereskedelmi csatorna megorrol, tehát van rivalizálás ilyen téren is?

Nem feltétlenül. Van arra példa az elmúlt évekből, hogy ide is és oda is gyártottunk műsort. Például a Szulák showt a TV2-nek, és a Fábry-t az RTL-nek. Mi független gyártók vagyunk, tehát oda szerződünk, ahonnan megkeresnek minket. Illetve mi is „házalunk” termékeinkkel és próbálunk fejlesztett vagy licenc produkciókat ajánlani a honi média minden területére. Mi alapvetően kivitelezni tudunk magas színvonalon műsorokat, de nem vagyunk műszaki fejlesztők. Inkább „orrunk” van bizonyos dolgokhoz – például, amikor a Bagi-Nacsa párost felfedeztük, majd bevezettük a médiába.

A technikai magas színvonal mégis mit jelent?

Mindig figyelembe kell venni a lehetőségeinket. Amikor az MTV-ben a Csináljuk a fesztivált készítettük, akkor annak a televíziónak a lehetőségeit kellett figyelembe venni, hiszen az ő technikájukkal dolgoztunk. De a produkció érdeke megkövetelte, hogy olyan lámpaparkkal egészítsük ki a meglévőt, ami az MTV-nek nem volt, robottechnikát, kivetítőket, olyan vizuális kellékeket és eszközöket terveztünk és vittünk, amelyek a show műfajnak alapvető meghatározói. De, amikor az RTL-ben rendeztem a Csillag születik című tehetségkutató látványos műsort, ott egy sokkal modernebb, újabb technika állt rendelkezésünkre, abszolút csúcstechnikával dolgozhattunk, és dolgozom mint rendező a jövőben is.

Melyek az elvárásai 2010-re?

Több munkája legyen a cégünknek, mint tavaly, biztonságosabb legyen a gazdasági környezet, mint az elmúlt esztendőben, és magamnak kicsit több szabadidőt szeretnék.

                                                                                      Gál Jolán

Pataki Zita – Időjárás jelentés három diplomával

Minden bizonnyal a kereskedelmi televíziózásban Ő legrégebbi időjárás-szerkesztő, aki kezdettől fogva képernyőn van és hétről-hétre tájékoztat bennünket az éppen aktuális meteorológiai helyzetről.

– Abasáron a Mátra alján egy kis faluban születtem és ott is nőttem fel. Kezdi a beszélgetést Pataki Zita – ott ahol a közelben sehol sem működött se rádió, se tévé, viszont már kis gyermek koromban imádtam szerepelni és kihasználtam minden erre adódó lehetőséget a helyi iskolában. Később Miskolcra költöztünk, ahol a középiskolás éveimet töltöttem és oszlopos tagja lettem a Földes Ferenc gimnáziumban működő Diákrádiónak. A Diákújságírók Országos Egyesülete is ebben az időben kezdte meg tevékenységét, amit az akkori idők híres rádiósai alapítottak. A 15 éve működő szervezet azóta is működik, az érdeklődő diákokat tanítják a rádiózás mesterségére. Én magam többször is részt vettem a rádiós táborban, és mintegy két évig az iskolai Diákrádió műsoraiban is tevékenyen részt vettem. Itt azután egy kicsit felfedeztek, és az akkor induló miskolci kábeltelevízió adásához felkértek egy szombat délelőtti ifjúsági műsor vezetésére, amit egy fiúval (Ő jogászként dolgozik, civil lett, Németh László..ha kell)ketten csináltunk.  

Őszintén bevallom, bár Miskolcon már sok mindent megtudhattam a rádiózás és a televíziózás alapjaiból mégsem gondoltam, hogy rádiós, vagy tévés leszek. Automatikusan adtam be a felvételi kérelmemet az ELTE tanárképző szakára, ahova felvettek. Vagyis mindig volt egy civil része az én próbálkozásaimnak, ami csak úgy volt, és én örömmel csináltam. Oly annyira volt ez a hobbim, hogy közben elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát, majd végül a jogi egyetemet, vagyis egyáltalán nem készültem erre a pályára, noha közben még a Petőfinek is dolgoztam külsős tudósítóként és még két kereskedelmi rádiónál, vagyis benne éltem folyamatosan, miközben mindent megtanultam, amit erről a műfajról tudni kellett. 

Emlékszem, a gyermekvédelmi intézetben dolgoztam, amikor az akkori pszichológus kollégám, – aki tudta, hogy rádiózom és újsághirdetésben látta, hogy az induló kereskedelmi  csatornák képernyősöket keresnek – megkérdezte: Zita, te miért nem jelentkezel az RTL Klubnál, mert az én lányom jelentkezett és felvették. Mondta ezt Szalay László, aki Szalay Mónika – mi csak úgy ismertük meg, hogy Pokrivcsák Mónika – édesapja volt. Hallgattam a szóra, bemenetem az utcáról teljesen ismeretlenként és kerestem a hírigazgatót, aki akkor Kretz Tibor volt. Bemutatkoztam, kezet fogtam vele, és mondtam, hogy riporternek jeletkeznék, ha lehet. 

Azt mondta, hogy az már betelt, de kell egy időjárás-jelentő. Erre azt válaszoltam: jó. Mire ő így folytatta: Akkor két hét próba és utána képernyő. 

Tibor nyilván megérezte a bennem rejlő alkalmasságot, mert tényleg nem kérdezett többet, azt sem tudta, hogy ki vagyok, mit csináltam előtte, mégis felvett. Én pedig megkerestem az akkori társamat Bálint Antóniát, aki megtanította nekem a részleteket és utána egy éven át együtt dolgoztunk. 

Ez, amit elmondtál nagyon egyenes útnak tűnik a miskolci diákrádiótól az RTL Klubig, mintha közben minden más csak úgy lett volna az életedben. Nem voltak mellette más terveid? 

– Ha konkrétan nem is voltak, én azért közben mindig mentem előre és tanultam. Az Államigazgatási Főiskolát és a jogi egyetemet a tévézés közben végeztem. Ott tanultam a kanapén, miközben vártam az éppen aktuális felvételre. A tanárok az egyetemen, akik látták az én közszereplésemet és tudták, hogy mellette mást is csinálok, ezt méltányolták. Ez alatt az évek alatt még tanítottam is egy általános iskolában. Három dolgot csináltam egyszerre. A jogot estin végeztem, vagyis hétfőn, szerdán és pénteken délutánonként az egyetemre jártam, miközben reggel fél 8 -ra rohantam az iskolába, és vagy előtte hajnalban vagy utána este, mentem a  tévébe. Ez a négy év nagyon fárasztó volt, és amikor az utolsó évet végeztem az egyetemen, ami a legnehezebb év, akkor a tanítást  felfüggesztettem és csak az államvizsga után folytattam, igaz már egy másik középiskolában, ahol magyart oktattam és az iskolai könyvtárt vezettem.  

Minderre azért volt szükség, mert a tanulmányaimat csak úgy tudtam elvégezni, hogy mellette a keresetemből, amit hol a rádiónál, hol a tévénél kaptam, el tudtam tartani magam, és ilyen értelemben nem szorultam a szüleim támogatására, hiszen mindig volt egy privát munkám is. A sok tanulás és munka után, az elmúlt három évben végre élvezem ennek a gyümölcsét, így most jelenleg csak a televízió van. Most időnként különböző rendezvények lebonyolítására kapok meghívást, vagy felkérnek, hogy vegyek részt a felnőttképzésben. Nem régen például szerte az országban egy számítógépes rendszerkezelést oktattam a magyar bíróknak. Ezt a munkát, ami a joggal és az oktatással állt kapcsolatban, nagyon szerettem. Jelenleg olyan pszichológiai kommunikációban mélyedek el szívesen, amivel cégek vagy más állami vállalatok bíznak meg. 

Sohasem merült fől benned, vagy a csatorna vezetőiben, hogy kikerülj a „felhők közül” és más feladatokat is bízzanak rád, hiszen három diplomával azért elég nagy luxus esténként időjárást jelenteni!? 

– Ez így nagyon érdekes kérdésfeltevés, de úgy érzem, hogy egészen addig, amíg nem ébredek fel úgy, hogy ezt én nem akarom tovább csinálni, unom és nem feszít szét az, hogy már mást szeretnék, addig miért változtassak. Ha ez a késztetés belülről jönne, akkor biztosan meglépném, ahogy a tanítást is feladtam egy időre. Hozzá teszem, hogy annyira jó az időbeosztásom a televíziós munka mellett, hogy egy csomó más területen is kipróbálhatom magam és sok olyan munka van, amiben ugyancsak jól érezhetem magam. Imádok például kertészkedni, mellesleg van egy kertépítő cégünk  és előfordul néha, hogy beállok a munkások közé fizikai munkát végezni, ami agyilag teljesen felfrissít, kitisztít. Számomra egyébként, úgy is mint nő számára, a karrier nem az első helyen szerepel az életemben. Elmondhatom, hogy nagyon jól érzem magam az RTL Klubnál, ahol tökéletes nyugalom uralkodik az időjárás fronton, és ez egyszerűen jót tesz a közérzetemnek.

Ami a szakmai részét illeti, már sokszor felkértek arra, hogy a Reggeliben vagy régebben a Delelőben helyettesítsek időszakosan műsorvezetőket. Tudom, hogy a csatornánál ismerik a képességeimet, csak sokan nem tudják, hogy amíg a Híradó az közszolgálat, addig a többi  képernyős munka kereskedelmi. Itt nincs nagyon átjárás, a törvény erre nem is ad lehetőséget. Azt is kevesen tudják, hogy ha és átmegyek mondjuk kisegíteni a Reggelibe, akkor ahhoz az én hírigazgatóm engedélye szükséges. Az is ide tartozik, hogy amíg a közszolgálati sávban egy bemondó huzamos jelenléte adja meg a dolog hitelességét, addig a kereskedelmi részben egészen más szempontok dominálnak. Ebbe a munkába az is fontos és számomra a belém helyezett bizalmat tükrözi, hogy például nekem nem szólnak bele a hajviseletembe, az öltözködésembe, de nyilván értelemszerű, hogy visszafogott stílusban kell megjelenjek  a képernyőn, hiszen a híradóban dolgozom, és ennek megvannak a maga természetes elvárásai.

Árulj el valamit az időjárás jelentés technikai titkaiból? Hogyan készül a „műsor”? 

– Az eltelt évek alatt sokféle technikát kellett megtanulnom, hiszen ez időről-időre változik és akkor mindig az újat kell alkalmazni. Egyébként erre nagyon odafigyelnek és általában két-három évenként mindig megújul az adás, benne a zene, a háttér, ráadásul nemrég új székházba költöztünk ahol teljesen új stúdiótechnika várt ránk, virtuális háttér és sok minden más, ami nagyon sok lehetőséget adott a számunkra. Ezzel nekem is meg kellett ismerkednem, kő keményen be kellett gyakorolnom, megszoknom az ebben való mozgást, hogy az megfelelő legyen és főleg természetesnek hasson a képernyőn. 

A műsor elkészítéséhez mindig kész adatokat kapunk az Országos Meteorológiai Szolgálattól, pont úgy mint bármelyik más rádió- vagy tévécsatorna, és nekem ebből megszerkesztem az aktuális időjárás jelentést. A titulusom egyébként meteorológiai hírszerkesztő. Tehát egyszerűen megkapom a puszta adatokat és ehhez szerkesztem hozzá a megfelelő körítést. Életem egyik legnagyobb dicsérete egészen váratlanul ért.  Az egyik újságban Bubik István, az autóbalesetben meghalt kiváló színész egy  interjúban a sajtóról és a kereskedelmi tévékről beszélt, nem éppen a legjobb véleménnyel. Mikor az újságíró feltette a kérdést, hogy egyáltalán van-e valaki akit szívesen hallgat, akkor azt válaszolta: „Pataki Zitát reggelente élmény hallgatni…” Ezen a pályán kevés dicséretét kap az ember, de ez igazán jól esett, ugyanis végre volt valaki, aki meghallotta, hogy ami elhangzik az szerkesztett, átgondolt szöveg,  ráadásul ezt olyan valaki mondta, aki értett is hozzá.  

Itt tenném fel azt a szokványos kérdést, hogy jártál-e kötelezően beszédtechnikára, ahova gyakorlatilag minden képernyőst elküldenek? 

Nem! Azért nem, mert magyar irodalom és nyelvtan szakon végeztem a főiskolán, nyelvészetet tanultam, és ebben benne foglaltatik a beszédtechnika is. Nekem ráadásul szerencsém volt, mert egy külön hírolvasó kurzust is elvégeztem a tanárképzőn, ahol Bényi Ildikó volt a tanárom, aki közismerten a MTV1 bemondó-műsorvezetője. Ő vizsgáztatott, de emellett úgynevezett „mikrofon engedélyt is szereztem, a Petőfi Rádióban csak ennek birtokában lehetet megszólalni. 

Természetesen a szerkesztés során arra pontosan ügyelnem kell, hogy a szóhasználat magyaros, egyszerű, világos legyen, lehetőleg ne legyen benne szóismétlés, hogy a ragozásoknál ne forduljon elő lemaradó szóvégi hangzó és még sorolhatnám. Azt pedig már végképp kevesen tudják, hogy a grafikai munka is az én feladatom, ami azzal jár, hogy beülök a számítógéphez és én választom ki, töltöm be az aktuális képi tartalmat, ami az adásban megjelenik. Vagyis én rakom össze az összes motívumot, a hátteret, a szöveget, az esőfelhőket vagy a napsütést is, ahogy azt a napi prognózis megkívánja.  

Az egész folyamatban az a nehéz, hogy szigorúan mindent időre kell csinálni. Ha bemegyek dolgozni a tévébe azonnal munkához kell látnom, mert tudom, hogy egy óra múlva föl kell állnom a kész anyaggal és mennem kell  a grafikába, ahol időre diszponált helyem van. Itt nem lehet megcsúszni, mert utánam is jön valaki. Ezután megyek az öltöztetőkhöz, ahol ugyancsak feszített a tempó, hiszen ők is bonyolítják a napi adást. Akkor még hátravan a smink, ahova ugyancsak időre érkezem. Innen egyenes út vezet a stúdióba, ahol Pataki Zita elmondja az időjárás jelentést, amire mindennel együtt 20 percem van. Ez nagyon feszített tempó és bevallom az első hat évben néha álmaim voltak, hogy Úristen – lemaradtam a felvételről, elaludtam, nem voltam ott időben, de ez mostanra már megszűnt, nincsenek rémálmaim. Valójában a tempó továbbra is fontos része a folyamatnak, hiszen hat különböző részfeladatot kell naponta összehangolnom és percre pontosan véghezvinnem ahhoz, hogy a dolgok rendben menjenek. 

Gondolom ez nem mindig volt így, és a technika fejlődésével hozzá kellett edződni a feladathoz. Mi az amit ma is alkalmazol a régi módszerekből? 

Valóban sokféle technikát használtunk az elmúlt évek során. Kezdetben élőben zajlott az adás, ami olykor roppant nehéz volt, hiszen a Reggeli studiójából jelentkeztem be, ahol állandóan jöttek-mentek a vendégek. Ebben az időben hajnal 2-kor keltem, hogy időben beérjek, mert még autóm sem volt. Én voltam a reggeles, Aigner Szilárd pedig a délutános, akivel így dolgoztunk sokáig. Azután volt egy periódus, amikor a Híradó előtt voltunk, majd megint felvételről, mert bekerültünk a hírek közé. Szóval ez mindig változik, attól függően, hogy milyen az aktuális szerkesztői elv. De az időjárással kapcsolatos hírszerkesztés attól is függ, hogy az OMSZ milyen híreket továbbít hozzánk. Ezzel együtt gyakran használok online információkat is, amire korábban nem volt lehetőség. Itt kell megemlítsem, hogy a RTL Klub webes felületén, a  HYPERLINK „http://www.rtlklub.hu/” _blankwww.rtlklub.hu időjárásplatformot is én szerkesztem, noha ez a szerkesztés más irányelvek alapján történik, hiszen itt mások az elvárások. Ami viszont a régi technikák közül ma is megmaradt, az a súgógép! 

Az általam szerkesztett időjárási hírek elmondásakor én tulajdonképpen a bemondó vagyok. Tudok úgy beszélni, hiszem megtanultam, hogy a szövegolvasás spontán szövegmondásnak tűnjön a képernyőn. A súgógép csupán technikai eszköz, egy mankó ahhoz, hogy flottul menjen a felvétel. A súgó biztonságot és biztos tudatot ad ahhoz, hogy egy időre beosztott stúdióban száz százalékos biztonsággal időre elvégezzem a  munkámat és egy esetleges indiszponáltság miatt ne csúsztassam meg az utánam következő kollégákat. 

-sr- 

Juszt László, újságíró

Ott ismerkedtem meg egy bolgár lánnyal, ez „motiválta“ a választásomat. Újságíró meg úgy lettem, hogy édesapámnak volt egy barátja, aki a saját fiából nem tudott újságírót nevelni és körbenézett, ki van a környéken, engem talált. Tizenöt éves koromban döntöttem el, hogy újságíró leszek. Írtam az Esti Hírlapnak, a Hétfői Híreknek. Az Esti Hírlapnál gyakornokoskodtam, ez volt akkoriban az egyetlen bulvár újság. Az érettségi évében a középiskolás történelem tanulmányi versenyen elindultam egy dolgozattal „A tanácsi rendszer kialakulása 1947-től napjainkig”. Harmadik helyezett lettem, és ezért felvétel nélkül bekerültem a budapesti jogi karra. Akkor szóltak az Esti Hírlapnál, hogy van lehetőség újságírást tanulni Moszkvában és Szófiában. Természetesen, a szerelem okán Szófiát választottam. Egy szerelemért cseréltem le a budapesti jogi kart a szófiai tanulmányokra. A szerelem elmúlt, de akkor már ott kellett maradni.

Megbá nt ad?

Nem. Nagyon kellemes évek voltak, bár az nagyon hamar kiderült, hogy a szófiai újságíró szak már akkor sem hasonlított a magyar elvárásokhoz. Az Esti Hírlapos tapasztalataim után furcsa volt, hogy a fő tantárgy ott a bolgár kommunista párt története volt. Egy fél év után kértem a Művelődési Minisztériumtól, hogy átmehessek a bölcsésznek, ahol bolgár, angol, magyar szakon végeztem.

Első munkahelyed a Magyar Rádió.

A Krónika, a rádió politikai műsora volt a munkahelyem és mellette a 168 óra című műsor, amit mindenki maszekban csinált.

Kik dolgoztak akkor a Krónikánál?

Győrfy Miklós, Földvári Lapat Géza, Gellért Kiss Gábor, Király Edit, Mester Ákos volt a rovatvezető, Földi Iván volt az olvasószerkesztő. Érdekes kettősség volt e két műsorra a jellemző. A Krónika volt a „hivatalosság” ennek a főnöke Bereczky Gyula volt.  A 168 óra pedig, ahol Ipper Pál volt a főnök, aki sok-sok külföldi tudósítói tartózkodása alatt megismerte az újságírás igazi lényegét egy valódi műhely.

Természetesen elsősorban az angolszász újságírás mintáit hozta Ipper.

És fantasztikus szabadságot adott. Ennek a szabadságnak köszönhetem, hogy megtanultam egy csomó dolgot, amit csak tőlük lehetett megtanulni. Ipper volt a főnök és Rapcsányi és  Mester a két műsorvezető. Mindenre szabad jelzést adtak.

Ez két év volt az életedből. Miért kerültél el ebből a remek csapatból ilyen hamar?

A „borforgalmi tröszt” is huszonöt éves lett. Volt ott egy titkárnő barátnőm aki elmesélte, hogy milyen fantasztikus bulik lesznek: hajókázás, cigányzene, borkóstolás. Érdekelni kezdett, hogy mibe kerül mindez. Összeszedtük a számlákat, a jubileumi két napos heje-huja 1975-ben három és fél millióba került. Erről készítettem egy anyagot. A repi ünnepség előtt volt egy szoboravató ünnepség. A szobor még ma is áll Budafokon: egy férfi a lopóval a kezében. A beszédben a vezér azt mondta, hogy „a kétkezi munkást ünnepeljük“. A fogadáson mondtam neki: mutasson egy kétkezi munkást a vendégek között, akit ma ünnepelnek. Kicsit részeg is volt már és nagyon durva választ adott: őt nem érdekli a proli csak a protokoll. Ez került a leleplező anyag végére. Ipperéknek tetszett, leadták. Oltári nagy balhé keveredett belőle. Olyan dolgokat találtak ki, hogy az egész ünnepség igazi célja az volt, hogy a KGB ügynökök feltűnés nélkül találkozhassanak a nyugati ügynökökkel, és én valami államérdekbe pancsoltam bele. Hogy Ipper Pál milyen karakán volt, arra példa, hogy arra való hivatkozással, hogy az adás idején foci VB volt, és nem hallották elegen, egy hét múlva megismételtette a riportot. No ez volt kirúgásom igazi oka. Az ürügy pedig egy másik, a korra jellemző történet. Csepelen kommunista szombatot tartottak, ami abból állt, hogy takarítást szerveztek. Mentünk ki, hogy a Déli Krónikában beszámoljunk róla. Kiérünk, csámborgunk össze-vissza, sehol senki, aki dolgozna. Mondja a szervező hölgy, hogy hívjunk ki egy házmestert, és vele készítsünk riportot. Ezen én kiakadtam, szó nem lehet róla, menjünk be a pártbizottságra. Ribánszky Róbertnek hívták az első titkárt, aki nem akart szóba állni velünk. Várakoztatott a titkárságon. Sürgetett az idő, mert közeledtünk a délhez, s nekem élőben kellett volna jelentkeznem a Krónikában. Közöltem a titkárnővel, hogy én már nem várok többet, erre kivágódik az ajtó – lehet, hogy kicsit hangosan mondtam – és ordítva jön ki Ribánszky, hogy mi az, hogy nem várnak, én Csepel első titkára vagyok! Én egy ideig álltam, majd hátat fordítottam kijöttem és bevágtam az ajtót. Mire beértem a rádióba már állt a bál. Negyvennyolc órán belül kirúgtak. Hétfőn tíz órakor kaptam kézhez a papírt és 11-kor fölhívott Moldován Tamás a Népszavától: hallom, hogy nincs állásod? Nincs. Gyere, nálunk van egy státusz.

Nem akarom a Népszavát és a Magyar Hírlapot megbántani, de az egyik nyilatkozatodban azt mondtad, hogy az írott sajtó nem igazán a műfajod. Ugorjuk át ezt az egy évet. Hogy kerültél a Televízióhoz?

A rádióból való kirúgásom előtt már találkoztam Megyeri  Károllyal, aki a televízió alelnöke volt és azt mondta, hogy szívesen látna a televízióban, az ifjúsági osztályon. Akkor építettek fel egy nagyon erős szerkesztőséget Déri Jancsival, Rózsa Gyurival. Amikor kitört a balhé én be is jelentkeztem, de ő azt mondta: most nem, most várni kell. Eltelt egy év és szólt újra, hogy lehet jönni, de most a gazdasági rovathoz. Ez az egyik legjobb rovat volt. Olyan munkatársakkal, mint: Balogh Mari, Bán Jancsi, Kopeczky Lajos, Kovalik Károly, PuchTamás, Hortobágyi Éva, és olyan sorozatok készületek ott, mint a „Belépés, csak tévénézőknek”. Itt készültek a BMV közvetítések, a Paksi Atomerőmű építésről a folyamatos tudósítások. Ez nem direkt gazdaságpolitika, ez belpolitika volt.

Nekem híradós bejelentkezésed a „kezitcsókolommal” jut most hírtelen eszembe, mely egy egészen más hangvétel volt, mint a megszokott.

Lehet, hogy kiábrándítalak, de ez nem egy ötlet volt. Én a hölgyeknek mindig így köszöntem és köszönök. Ma már ez nem jelent semmit, de akkor megosztotta a nézőket és többeknek tetszett, mint nem.

Hogy kezeled, hogy megosztó egyéniség vagy? Én magam is emlékszem egy olyan interjúdra, amikor közvetlenül egy baleset után a teherautó sofőrjének a kisfiát kérdezted meg, hogyan történt, és ő édesapja ellen vallott. Én mélységesen föl voltam háborodva.

Vitatkoztunk már akkor is rajta Tardos Júliával, az ügyeletes szerkesztővel. Azért tartottam fontosnak a dolgot, mert nyár volt és a gyerekeket akkoriban a szülők, nem tudva hova tenni, magukkal vitték munkahelyeikre. Én azt akartam bemutatni, hogy milyen helyzetek alakulhatnak ki. Túlkapás volt, ma már nem tenném! Visszatérve a kérdésre, a „nagydarab szemüveges pali”, aki megosztó egyéniség. Akkoriban jártam kint egy nagyon jó barátomnál Németországban. Azt kérdezte, mit vegyen nekem ajándékba? Én azt mondtam, hogy egy Cartier szemüveget kérek. Kinevetett, jó nem egy olcsó darab, de egy autóhoz képest… Kérdezte, hogy miért? Azért mert ez egy olyan darab, amit az én kollegáim sohasem engednek meg maguknak. Magyarán én lettem egyedül Cartier szemüveges. Ez az, amit a mai napig hordok. Most is az van rajtam. Látszik már, hogy mennyire el van kopva a szára. Persze már vannak újabbak is, de az, ami most rajtam van véletlenül az eredeti.

És aztán jöttek azok a műsorok, melyeket az „életmű“ igazi részének lehet tekinteni: Kriminális, Nyitott száj, Tévé ügyvédje. Ezek olyan évekig tartó sorozatműsorok, melyek mindenki számára ismertté tettek. Ezekhez adtad az egyéniségedet és olyanok is lettek, mint amilyen Te vagy.

Azt hozzá kell tennem, hogy egyik sem az én találmányom. A televíziózásban nem nagyon lehet újat kitalálni, ami itthon született annak mindnek volt és van valamiféle angolszász előzménye, de természetesen benne van a magyar alkotók egyénisége is. Ettől nem licence műsorok.

Érdekelt téged a bűn, a bűnözés? Volt ez irányban személyes érdeklődésed? Krimi szerető ember vagy?

Emlékszel, a híradónál minden területnek volt egy kijelölt embere. Rám lett osztva a belügy. Rendőrségi híreket szerkesztettem elég sokat. Innen indult a dolog, tele voltam információval. Évekig a legnézettebb műsorai közt volt a televíziónak a Kriminális. Rajtam kívülálló okok miatt lett vége. Nagyon sajnáltam.

Érzek rokonságot a Kriminális és a Tévé ügyvédje között, ez az utánajárós, nyomozós mentalitás, a jól informáltság.

Nem ez az újságírás? Amikor az ATV-t elkezdtük felhozni, köztük az Újságíró klubot, akkor annak helye volt. Akkor szálltam ki belőle, amikor a baloldal győzött, mert az a véleményem, hogy az újságírás mindig ellenzéki. Kormánypárti újságírás nincs! A kormánypárti újságírást úgy hívják, hogy: Magyar Közlöny. Ezért voltak a Bolgár Gyuriék nagyon nehéz helyzetben éveken keresztül. A műsor egyébként az enyém. Levédtem.

Tevékenységed jelentős része a rendszerváltás előtti időszakra esik, ekkor is tudatosult benned ez az ellenzéki újságírás arspoetica, vagy spontán lázadó vagy.

Akárki, akármit mond én 1974-től, amit akartam azt többnyire megcsinálhattam.

Legfeljebb elvonták a prémiumodat.

Az engem nem zavart. Volt olyan hónap, hogy 111 riportot készítettem. Elraktam az akkori prémium lapokat. A fizetésem két-háromszorosát kerestem meg a prémiummal. Hétvégén elmentem konferálni, haknizni és egy hétvége alatt megkerestem négyhavi fizetésemet. Szóval a prémium nem nagyon izgatott. Persze azért nem volt balhémentes a televíziós működésem sem. Két miniszter is belebukott. Az eocén témára véletlenül akadtunk rá. Megtudtuk, hogy a mányi bánya kész van, de nem működik. Elkezdtem kutatni, hogy miért. Kiderült, hogy gazdaságtalan. A szén egy vízréteg alatt van. Kibányászni csak a víz kiszivattyúzása után lehetne, de miután a Dunántúl vízbázisa egybefüggő, ha az egyik helyen elkezdik leszívni, a másik helyen is elmegy. Kétszer huszonöt perces mozi lett belőle. Már vége felé jártunk, amikor hivat a televízió elnöke (Bereczky Gyula), és ott ül a szobájában Kapolyi László, ipari miniszter, Czipper Gyula államtitkár, Sándor Pista, a főnököm, Tardos Júlia, aki rovatvezetőm volt. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, hogy forgatunk egy filmet, s lehet, hogy kemény lesz. Nem ellenezte. Ti illegálisan forgattatok szögezte az elnök nekem. Nem illegálisan, mindenhova bejelentkeztem, jártam az egyetemen, jártam a bányakutatóban Tatabányán, meg még vagy nyolc helyen. Kapolyi elkezdte mondani, hogy ez egy súlyos tévedés, mert ez egy nagyon jó beruházás. A filmünkben volt egy sztori is. A bányaavatón, ahol a Kapolyi is jelen volt a futószalag olyan szenet hozott fel az átadásra, amit Tatabányáról hoztak át erre az alkalomra. Szó ami szó, az lette a vége, hogy az elnök megnyugtatta a minisztert, hogy amíg itt ő az elnök addig ez az anyag nem megy le a televízióban. Megyek ki a házból és Kovalik Karcsi ott legelteti a kutyáját. Mesélem mi történt. Hívjad fel Grósz Károlyt, ő a televízió pártitkára volt és jó fej. Néhány nappal előbb lett miniszterelnök. Felhívtam. Azonnal kapcsoltak. Hallgatja a történetet – hozza be az anyagot kazettán. Eltelt két hét. Csöng a telefonom. A Grósz volt. Itt van előttem a KNEB jelentése, és ugyanazt mondja, mint a film. Nem látom akadályát, hogy leadják. Hétfőn lemegyek az elnökségre, elmesélem a helyzetet. Délután kapom az utasítást, készítsem elő a filmet vetítésre. Utána beneveztem Miskolcra, a fesztiválra is, mert a kiírásban benne volt, hogy a győztes filmeket megismétlik. Miskolcon a Magyar Televízió elnökének különdíját kapta. Ez volt Horváth Ádám zsűri elnök és fricskája az intézmény vezetése felé, aki ismerte a film előtörténetét.

Ugorjunk, egy nagyot az időben. Mi tévénézők mostanában a Magánbeszélgetéseket láthatjuk a képernyőn. Sok érdekes embert mutatsz be. Nem félnek tőled a vendégeid, sok titkukat árulják el önként. Mi a titok?

Egy titka van, meg kell tanulni nem csak kérdezni, de hallgatni is.

Számtalan helyzetben dolgoztál és dolgozol producerként, vállalkozóként. Kiváló munkatársakkal dolgozol, hogyan csinálod?

A csapat együtt tartásának fontos eleme, ezt a mestereimtől megtanultam, az anyagok átadása és megbeszélése mindig együtt történik. Mindent együtt vitatunk meg, elemzünk ki, ennek van egy sajátságos hangulata. Tanulunk egymástól, és kialakul egy kollektíva. A másik nem elhanyagolható ok, hogy függetlenül attól, hogy a megrendelő nekem, a producernek fizetett-e, én az adást követő napon fizetek. Volt hogy hitelt vettem fel, hogy fizetni tudjak. Amikor a TV ügyvédjét forgattuk rengeteg támadás ért, hogy mennyi pénzt viszek haza. Ezt még nem mondtam el sehol, mert méltatlannak éreztem a támadást. Az ominózus 300 millió negyven ember egy éves munkájának, a technika, az iroda, a stúdió, az autók bérletének díja volt!

Zárókérdés. Amit egyedül csinálsz, mint például a Magánbeszélgetést, megmutatod valakinek, kikéred a véleményét?

Én se nézem meg. Nem élő a műsor, technikai okok miatt, de élőszerűen vesszük fel. Hármat egy délelőtt. Nem nyúlok hozzá, vágatlanul megy adásba.

beszélgetőtárs: Babiczky László rendező

Tíz éves a Médiatechnika – Soltész Rezső a kiadó

Egy kis visszatekintés eddigi karrierjére: 1963-tól amatőr zenész, elsőként a Rangers együttes vezetője, majd 1968 után megalakítója és vezetője a Corvina együttesnek. 1972-ben elnyeri a Táncdalfesztivál egyik első díját. 1979-től szóló énekes. A legnagyobb sikert a Szóljon hangosan az ének című, dalával aratja mind a mai napig. Vállalkozói tevékenységét az énekléssel párhuzamosan fokozatosan alakította ki.

Hogyan is történt a váltás a lapkiadói tevékenységre?

Ne is nevezzük még váltásnak, egyébként abban az időben, amikor a hanglemez piacot – úgy 15-20 éve, – elérte a válság, szerettem volna a napi életemet és tevékenységemet biztosabbá tenni. Sőt olyat csinálni, ami több annál, minthogy kimegyek a színpadra, elénekelek néhány dalt, elteszem a gázsit és kész.

A Zenészmagazin volt az első vállalkozásom, amit egy külföldi ötletből átalakítva kezdtem el szerkeszteni. Azzal a céllal egyébként, hogy a hazai zenepiacnak legyen egy olyan lapja, amelyik részint róla szól, másrészt olyan hangszereket mutat be, amelyek eladásra várnak. Ez a kombináció – hírek és a reklám együtt – kerek egészet mutatott gazdaságilag is. Erre az első ötletre épült rá szinte párhuzamosan az úgynevezett Sky Magazin, amit később, éppen 10 évvel ezelőtt Médiatechnika névre kereszteltünk át. Ez is lényegében egy külföldi ötlet hazai meghonosítása volt, de azzal a nem elhanyagolható plusszal, hogy én a családi vállalkozásba a filmes és televíziós szakmai múlttal érkezetem, és mint előadónak állandó kapcsolatom volt ezzel a területtel.

Mondjuk el, hogy édesapja révén is volt kötődése a műfajhoz.

Édesapám filmes szakember, sőt már a nagypapám is producer volt. Nevéhez fűződik az első magyar hangos filmek jó néhány darabja, közülük több meg is jelent DVD-én is, amiket ma is őrzünk. A családban színészek is voltak, a nagyapám által készített filmekben olykor szerepeltek is, tehát van kötődésem őseim által is a filmekhez, tévéhez, előadó-művészethez, ma már így mondjuk a színpadhoz. Az apu pedig a Hunniában kezdett, majd átkerült a MOKÉP-hez és onnan ment nyugdíjba, mint filmforgalmazási szakember. Utolsó, aktív éveiben,  nyugdíjasként még a Duna Televíziónál tevékenykedett sokáig.

Van tehát bőven családi indíttatása is a jelenlegi főtevékenységeihez. Azt már említette, hogy a Zenészmagazin volt az első, de említsük meg a többi testvér magazint is.

Jelenleg összesen hét szakmai lapot gondozunk. A Zenészmagazin volt az első, ebből nőtt ki mára egy gitárosoknak szóló újság, és itt van a FotoVideo Magazin is, amelynek Black and White változatát is létrehoztuk, de meg kell említenem a Sztereó és a Digitális Házimozi című lapokat is. Nem utolsó sorban beszélnünk kell a hetedik, az éppen most 10 éves Médiatechnikáról, amely általában ötezer szakmabelihez jut el, de ennél sokkal többen olvassák. Számomra a Médiatechnika, és elődje a Sky Magazin témája a gyakorlatból ismert terület volt, személyesen ismertem azokat a kiemelkedő szakmai személyiségeket, akik ezekben a műfajokban tevékenykedtek.

 Például Horváth Domonkost, aki a Pannónia Filmstúdió műszaki igazgatója volt, vagy Illés Gyuri bácsit, az operatőrök mesterét, aki a Magyar Operatőrök Társaságának (HSC) elnöke volt, gyerekkori apai jó barátomnak is nevezhettem őket. De rajtuk kívül még sokan vannak, akik segítettek az ötlet megvalósításában. Az ő segítségükkel nőtt és erősödött meg ez a szakmai havi lap. És lett belőle mára az ország, sőt Közép Európa egyetlen professzionális broadcast magazinja.

Magasra tette a mércét, a mai napig nincs vetélytársa e témában. Egyébként bárkinek megmutatom, megtekintése, átlapozása után az első megjegyzése: ”ez igen színvonalas lap”.

Ez már nem az én érdemem, ha összehasonlítom azokkal a lapszámokkal, amelyeket tényleg én írtam, én kerestem meg az interjúalanyokat, kollégákat, az a szint igen populáris színvonal volt. A korszakos váltás mondhatom úgy tíz évvel ezelőtt következett be, amikor összefutottam Nagy Lajossal, aki akkor a közszolgálati Duna Televízió műszaki vezetője volt…

Korábban pedig a Magyar Televízióé…

Ő volt, aki egy furcsa fordulat kapcsán, átszervezés miatt, hogy is szokták mondani ”Ég és Föld közé került”, és egy rendezvényen elmondta bánatát.  Abban a pillanatban ott helyben egymás tenyerébe csaptunk, ő lett az én emberem, ő volt az, aki ebből az újságból szakmailag olyan színvonalú lapot csinált főszerkesztőként, amire ma is büszkék lehetünk. Nemcsak az én igyekezetem volt már benne, hanem komoly szakmai tudás is. Amikor Nagy Lajos nyugdíjba ment, folytatója is olyan szakember lett Seiler György személyében, aki ugyancsak eltöltött sok évet a Magyar Televízióban, és magas színvonalon tudja ellátni a főszerkesztői munkát, hacsak nem még magasabb szinten. Annak pedig külön örülök, hogy Nagy Lajos nyugdíjasként is munkatársa, konzultánsa maradt lapunknak.

Hozzáteszem, hogy mindketten nemcsak a technikához értenek, hanem írni is tudnak.

Minden lapunknál kötelező elvárás, hogy a szerkesztőnek nem elég csak műszakilag tájékozottnak lenni, hanem tudni kell, ezt továbbadni is. Ehhez külön tehetség szükségeltetik. Nagy szerencse a lap szempontjából, de az én vállalkozásomban is, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok.

Az is látszik a lapon, hogy egyre nagyobb a kitekintése a világra, egyre többet utaznak szerkesztői. Hány olyan nemzetközi kiállítás van, amelyen illik személyesen ott lenni? Szinte minden lapszámban találunk már beszámolót nagy technikai bemutatókról.

Évente két olyan nagy esemény van, amiről nem illik lemaradni, nemcsak megismerni a technikai újdonságokat, hanem ápolni és szélesíteni kell a személyes kapcsolatokat is: az egyik és a legfontosabb minden év áprilisában van az Egyesült Államokban, Las Vegasban, ez a NAB (National Association of Broadcasters), míg a másik az IBC, (International Broadcasting Convention), ősszel kerül megrendezésre Amszterdamban. Belgium is szervez kétévente egy hasonló jelentőségű médiatechnikai kiállítást ACF (Audiovisual Creative Fair) néven, és vannak itthon is szakmai bemutatók, de az is előfordul, hogy egy külföldi cég hív meg bennünket bemutatójára.

És ezek a meghívások teljes vendéglátással is járnak?

No, nem egészen. Ritka kivétel volt egy tavaly decemberi eset, egy magyar származású, filmkamera és broadcast termékek értékesítésével foglalkozó, szinte az egész világot lefedő vállalat elnöke, a magyar gyökerek miatt keresett meg bennünket. Emlékszem, itt dolgoztam az irodámban az egyik este, amikor megszólalt a telefon Los Angelesből és kiderült, hogy Amnon Band elnök úr a Médiatechnika című lapot keresi. Új kapcsolat született, és, ahogy Seiler Gyuri elmondta, – mert ő járt kint – lapunk óriási sikert aratott Amerikában az ott megjelent szakmai világ előtt. Látták, hogy egy kis ország lapja up to date beszámol az aktuális érdekességekről, újdonságokról és olykor a világ számára is hírértékkel bíró magyar szakmai eseményekről. Ilyen volt például Zsigmond Vilmos Oscar-díjas filmoperatőr születésnapi partija… A lényeg az, hogy nem mérnöki lapot akarunk készíteni, de tartalmi szempontból, az általunk nyújtott információ azért a népszerű tájékoztatásnál jóval magasabb szintű. Azt tippelem, hogy itthon körülbelül ötezer ember tevékenykedik ebben a szakmában, a hazai médiaiparban. Közülük nem mindenki beszéli a műszaki idegen nyelvet, és tudjuk, hogy az ő számukra a Médiatechnika az alapinformáció. Erre nagyon jó példa a következő eset: a közelmúltban Szarvason jártam egy fellépésen, ahol az egyik ottani televíziós elmondta, hogy számukra ez a lap olyan, mint a Biblia, mivel nem beszélik az angol szaknyelvet így minden új információ, ami a broadcast szakmában történik, csak ebből az újságból tudható meg számukra. Ezért a Médiatechnika kötelező olvasmány az ottani helyi televíziósoknak.

Egy szerkesztőségvezető, aki vidéken él, és maga is kamerázik, ugyancsak ezt mondta, megrendeli a lapot, mert a médiatechnikában ez az egyetlen hazai újság. Egyébként hány emberhez jut el a Médiatechnika?

Pontos számot nem tudok mondani. Hiszen a szakmában a legtöbb emberhez ingyen juttatjuk el, ami jelentős postaköltséggel jár, de ott vagyunk a nagyobb újságstandokon is. Meg is vásárolható, elő is fizethető. Persze azért nem adunk el belőle sokat, de a szakmában mindenhol ott van. Ingyenesen kétezer lapot küldünk szét havonta szerte az országban, de ennél sokkal több ember olvassa a Médiatechnikát. Most azon gondolkodunk, hogyan lehetne a lap ingyenes postázása miatti, milliós nagyságrendű éves költséget csökkenteni. Olyan megoldáson gondolkodunk, ami még populárisabbá tenné az újságot, hogy még több emberhez juthatna el. Most azon dolgozunk, hogy felkerüljünk az Internetre, mert, hisszük, hogy, aki valamilyen kommunikációs igényszinttel bír, rendelkezik internetes kapcsolattal. Tehát azon vagyunk, hogy a lapot még szélesebb körben elérhetővé tegyük. Terveink szerint minden érdeklődőnek csupán regisztráltatnia kell magát az oldalon, és máris olvashatja a Médiatechnikát.

Túljutottak-e már a hazai vállalkozások azon a gazdasági, anyagi krízisen, amit úgy neveznek, hogy körbetartozások, a fizetésképtelenné válás veszélyén? Emlékszem tavalyról olyan időszakra, amikor fél évet kellett várnom egy honoráriumra.

Ez az ön személyes érintettsége ebben a helyzetben, és be kell vallanom, hogy nincs egyedül. Sajnos volt ilyen, és még nem vagyunk túl ezen a problémán. Ez a fajta kisvállalkozási rendszer likviditási gondokkal küzd, és dacára kintlévőségeinknek bizony előfordul néhányszor, hogy az APEH azonnal bekasszírozza az aktuális követeléseit. Ilyenkor gondban vagyunk. A vállalkozói szférának nincsenek meg a megfelelő eszközei a drasztikus pénzbehajtásra, mert ezzel tönkretenné a saját üzleti körét.

Csak a toleráns üzleti magatartás az, ami ebben a helyzetben segít. Leben und leben lassen – Élni és élni hagyni. Ez az egyetlen alkalmazható megoldás, és ez a jelen időszakban oda-vissza kötelező. Azokat a munkatársakat, akiknek a munkája értéket képvisel a lapban természetesen meg kell, hogy fizessük, még ha olykor bizonyos késéssel is, de nem maradhatnak fizetés nélkül. Hogy mikor és mi lesz a kiút, még nem tudom, de az tény, hogyha nem kapnánk támogatást, sokkal nehezebb lenne a helyzetünk. Legnagyobb örömünkre tavaly éppen a Médiatechnika kapott támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, pontosabban a Film Művészeti Kollégiumtól, ami nagy segítség volt a számunkra.

Örömmel láttam, hogy új hirdetők jelentek meg, és a lap okosan már él a pekingi olimpia népszerűsítésének lehetőségével.

Barter üzlet. Bevallom megjelennek olyan hirdetések is, amely mögött közvetlenül nincs pénz, de segíti a lap a népszerűsítését olyan közegben, ami a megítélés szempontjából fontos. Vannak ilyen üzleti bűvészmutatványok, amik jelzik, hogy éppen nem jó a gazdasági helyzet, de a kapcsolatépítés így is fontos.    

Úgy látom, hogy nehézségeivel, veszélyeivel együtt szívesen végzi ezt a tevékenységet, életeleme lett ez a vállalkozói munka.

Hát, hogyne, pluszt adott az életemhez.

Vannak, akik ismert slágerénekesként, vagy egyéb tehetséggel nem kevés pénzhez jutnak, de nem tudnak vele bánni, egyik kezükkel elveszik, a másikból már kifolyik. A vállalkozáshoz, a mások számára is munkalehetőséget teremtő feladatokhoz külön adottság kell. Aki ide belép, – én ritkán, mert saját számítógépemen otthon dolgozom, telefonon és e-mailen tartom a kapcsolatot a főszerkesztővel, – szóval valahányszor jövök, azt látom: kulturált körülmények között, szorgosan dolgozik mindenki, rendet, fegyelmet tart a főnök, és szinte mindig nyitva áll az irodája ajtaja.

A nyitott ajtók elvét vallom valóban, ha csak nincs bizalmas tárgyalásom, az ajtót nyitva hagyom, hozzám egyébként bármikor bejöhet bárki a munkatársak közül, feladataiból adódó problémájával. A vállalkozás nagyságrendileg sem akkora, hogy távolságot kellene tartani a főnök és beosztottjai között.

Mikor érzi jobban magát, már itt a megszokott munkatársai körében, vagy, ha kimehet a színpadra énekelni, mert látom, hogy előfordul még ez is.

Az, az igazság, hogy alapvetően exhibicionista ember vagyok. A színpad, az éneklés még ma is valamifajta plusz energiát ad. A vállalkozás folyamatosan problémákkal terhelt, szinte állandó stresszes helyzetet jelent. A színpadon énekelni könnyebb, és ráadásul örömet szerez, tapsolnak és meghajolok és befejeződött egy fellépés. A színpadi éneklés, televíziós fellépés még ma is olyan szinten ad nekem önbizalmat, nekem szóló személyes visszaigazolást, ami még pótolhatatlan.

Megjelent egyébként a napokban egy lemezem, amelyik a múlt század legnagyobb slágereit tartalmazza. Olyan dalokat, amelyeken több generáció szocializálódott, ez nekik is, de nekem is nagyon fontos, hiszen új energiákat kapok tőlük. A lapkiadás és a lapkészítés nagyon szép munka. Amikor az új lapszámot kézbe veszem, érzem a papír és a festék friss illatát, az is nagyszerű érzés. Ennek az értéke, eredménye inkább megmarad, sőt nem múlik el, mint egy fellépés egy színpadon. Másfajta feladat, másfajta élmény, tehát én már mind a kettőhöz ragaszkodom. Hobbiból énekelek, ezt meg hivatásszerűen végzem. Egyik a másikat erősíti. A közéleti jelenlét újságkiadói haszonnal is jár. Az, hogy a partnerek ismernek, mint előadót, nagyobb üzleti bizalmat jelent. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy kialakuljon végre Magyarországon egy stabil gazdasági környezet, egy igazán jól működő gazdaság, ami a vállalkozók számára megbízhatóbb közgazdasági környezetet jelent. Ha ez megvalósul, akkor ezen a téren is elindulhat egy értékesítési növekedés, ami az ilyenfajta lapoknak, mint a mieink is több esélyt ad majd. Például a Médiatechnikának is vannak még kihasználatlan lehetőségei, bár alapvetően csak a médiumokban dolgozóknak szól, azért eljuthatna még több emberhez. Anyagilag azonban egyelőre nem nyújtózkodhatunk tovább nagy kockázat nélkül.

Elkezdődött az Új Esztendő, ilyenkor mindenki kíván valamit! Mi az Ön kívánsága?

Jöjjön el minél előbb az a kedvező gazdasági környezet, amelyben ilyen újságokat, köztük a Médiatechnikát könnyebb szerkeszteni, megjelentetni.

Gál Jolán

Matúz Józsefné, az első magyar tévé-híradó első főszerkesztője

Az 1957 május elsejei élő közvetítés azonban olyan jól sikerült, hogy utólag úgy döntöttek, legyen ez a Magyar Állami Televízió, mint intézmény születési dátuma. Matúzné 1957-ben került az akkor még a Magyar Rádió részeként működő Televízióhoz, és neve fogalommá vált. A „Matúzné”, így emlegették az 1960-as, 70-es és 80-as években, de a régi tévéseknek még mindig ő a Matúzné, nekünk régi híradósoknak a Rózsika. Megszervezője, majd 29 éven át a vezetője volt az első hazai TV Híradónak.

A mi szakmánkban nem túl gyakori, hogy valaki a férje nevét használja,Te megmaradtál ennél a formulánál, és lettél a Matúzné. Még én sem tudom, 25 évnyi híradózás ellenére sem, hogy mi az eredeti neved.

 Radnai Rózsa. Több oka volt, hogy nem használtam a lánykori nevemet, hozzá tartozott, hogy a televíziónál dolgozott akkor Radnai János is, egy kiváló sportszerkesztő és a sportműsorok hosszú időn át volt vezetője, akivel szinte egy időben kezdtük a televíziózást. Másrészt hangsúlyozni akartam a férjemmel való jó kapcsolatomat is, úgy szerettem hallani, hogy én a Matúz József felesége vagyok. De az is igaz, hogy ezen nem túl sokat gondolkoztam.
 

Beszéljünk a lényegről, 1957 elején mivel foglalkoztál, hogyan kerültél a Televízióhoz?
 

1957 első hónapjaiban egyáltalán nem foglalkoztam a televízióval, jobbára azt sem tudtam mi az. 1957 tavaszán, talán áprilisában – a pontos időpontra már nem is emlékszem, szóval tavasszal véletlenül összetalálkoztam egy volt kollégámmal Mátai Lászlóval, aki a Népművelési Minisztériumban volt kollégám és megkérdeztem, most mivel foglalkozik,  azt mondta a Televízióban dolgozik. Meglepődtem, van Magyarországon ilyen? Mondta igen, most indul, gondolkozzál rajta szeretnél-e ott dolgozni. Mire én azt feleltem, előbb talán látnom kellene milyen is a televízió. Azt válaszolta menjek el a Corvin Áruházhoz, annak egyik kirakatában ott látható egy tévékészülék. Tényleg elmentem oda, azt láttam, hogy az egy doboz, benne mozgóképek vannak, de ma már tudom, hogy szinkronból kiesett képeket láttam, mentek körbe-körbe, és én arra gondoltam, ha ez a tévé még ilyen kezdetleges, akkor nekem is van időm azt megtanulni.

És meg is tanultad, nem is akárhogyan.
 

Tárgyaltunk a munkalehetőségről, és 1957. május 15-én a Televízió dolgozója lettem. Feladatom a televíziós hírek, a saját televíziós hírműsor megszerkesztése volt. Az első tévéhíradót, aminek még nem is ez volt a címe, hanem az, hogy Képes Krónika 1957. július másodikán, keddi napon sugároztuk.
 

Ne ugorjunk ekkorát, hogyan dolgoztál és kik voltak az első segítőtársaid akkor? Te választottad-e az első munkatársaidat?

Mindenkit én vettem oda. De kezdetben tényleg egyedül voltam. A legelején arról volt szó, hogy nekem hetente egy alkalomra 10 perces összeállítást kell készítenem. Nem saját munkatársi gárdával, hanem azokkal, akik már ott dolgoztak, és azokkal az eszközökkel, amelyek akkor rendelkezésre álltak. Ha jól emlékszem összesen talán 18-an voltunk. Köztük kitűnő operatőrök, akik a televíziós szakma nagy operatőrei lettek, például Kocsis Sándor, Mezei István, Nagy József, rendezők közül ott volt már Katkics Ilona, és Zsurzs Éva, aki a Rádióból került át hozzánk a stúdió-osztály vezetőjének, így hívták azt a csoportot, amelyikben az operatőrök és a rendezők dolgoztak. Évának konfliktusa támadt a Rádióban az elnökkel, ezért otthagyta a Rádiót. Igen ám, de az akkori elnök azt mondta: Zsurzs Éva nem alkalmas vezetőnek, és azzal „büntette”, hogy „csak” rendezhet.

És mekkora rendező lett belőle. Igen sikeres és kollégái által tisztelt rendezővé vált, az olvasók kedvéért említem, hogy ő rendezte sok más sikeres tv-film mellett az Abigél című nagyszerű tv-film sorozatot is.

Van egy magam és családom számára használt mondásom, hogy az embernek gyakran az ellenségei teszik a legtöbb jót. Ez egy tipikus esete volt ennek. Egyébként mindig is egy híréhes ember voltam, ahogy megtanultam olvasni, az újság gyakran kezemben volt és böngésztem. A Rádiót is régen és rendszeresen hallgatom. A legrégebbi emlékeim közé tartozik, hogy ülünk egy asztal mellett, középen egy doboz, mindnyájunk fülén fülhallgató, csendben kellett lenni, hogy mindenki hallgathassa a Rádiót. Talán három vagy négy éves lehettem ekkor. A televíziós hírszerkesztést egyébként nem túl hosszú ideig csináltam egyedül, ha jól emlékszem egy hónapja dolgoztam ott, amikor jelentkezett Sényi Imre, de ezzel egyidőben, vagy még valamivel előbb átcsaltam a Népjóléti minisztériumból Karsai Nándort, velük szedtük össze az újságokból és a rádióból a híreket, majd összeültünk az operatőrökkel, akik már ott dolgoztak és megnéztük, hogy melyiket lehet képileg feldolgozni. Normál filmnyersanyagra dolgoztak az operatőrök, a laborálást, előhívást a Híradó és Dokumentum Filmgyárban végezték, sőt az ő, tehát a HDF külföldről kapott „turkálójából” is válogattunk anyagokat, amiket ők nem használtak a heti filmhíradójukban, tehát így indult a munka. Egyébként akkor már a Televízió bemondója volt a két híres kedvenc, Takács Marika és Tamási Eszter is. A zenei szerkesztő Fábri Éva ajánlott a képekhez aláfestő zenét, a rendező emlékeim szerint a legtöbbször Katkics Ili volt. Amikor ez a 10 percnyi hírcsokor így összeállt, elmentünk busszal a Fogaskerekűhöz és azzal a Szabadság-hegyi adótoronyhoz, ahol dolgozott az ugyancsak őstévés férfi bemondó Bán Gyuri, aki élőben olvasta fel a szöveget a zenés képekhez. Én jeleztem neki, hogy mikor kell kezdeni a következő szöveget. Így állt össze a tévé-híradó őse, az első képes hírcsokor, amelyet Képes Krónikának neveztünk akkor. A televíziózás azokban az időkben nagyon lassan fejlődött. 50 évvel ezelőtt, 1957-ben mindössze egy tízperces híradás volt egy héten, sőt még 1958-ban is, hiszen nem volt pénz a bővítésre. Elég hosszú ideig a Magyar Rádió Televíziós Főosztálya voltunk. A mi 10 perces összeállításunk mellett ismételték egyébként még hosszabb ideig a mozi filmhíradót is.

Pontosabban a Világhíradójukat, hiszen a hazai témákkal ti foglalkoztatok.
 

Egyébként helyileg a Szabadság téren, a volt Tőzsdepalota épületében dolgoztunk, illetve, annak egy részében. Eljött olyan pillanat, amikor azt hittük ennek a heti 10 perces híradásunknak a karrierje is befejeződik, annyira nem volt pénz a folytatásra. De egy értekezleten, ahol a tévés híradásokról volt szó elmondtam, hogy milyen fantasztikus gondokkal küszködve dolgozunk, egy felvevőgép és semmi több eszközünk, minden tudósítás filmanyagát ki kell vinni a HDF-be előhívatni, a Könyves Kálmán körút és a Szabadság tér között volt bizony távolság. Az értekezleten akadt, aki úgy vélte, ha ez ilyen nehéz, akkor nincs értelme saját hírcsokrot készíteni, átveszik a heti mozi-híradót, és azt sugározzák. Mi, akik ebben dolgoztunk, összedugtuk a fejünket, szidtuk a vezetést, hogy nem látják a fantasztikus lehetőséget ebben a munkában. Úgy döntöttünk mégiscsak megcsináljuk a tévé híradóját. Jól tettük, ez volt a jövő kihívása. Vezetők jöttek, vezetők mentek és az új garnitúra nyitottabb volt erre a feladatra. 1958-ban olyan döntés született, hogy a következő évben meg lehet indítani a heti második 10 perces hírműsort. 

Ki volt, az, aki mellétek állt, és a hírműsor fejlesztését szorgalmazta?  

Gács László volt az akkori Magyar Rádió és Televízió elnöke, de a Televízió első vezetője valamivel később az MRT-én belül Pécsi Ferenc lett, már a 60-as évek végén. 
 

Rá én is emlékszem, 1970-ben, amikor a Híradóhoz kerültem ő volt a főnök. A Képes Krónika mikor változtatott nevet az oly sokáig használt Tv Híradóra?
 

Amikor 1958-ban úgy láttuk, hosszabb időre kell berendezkednünk a heti egy műsorral, akkor a Keddtől keddig nevet adtam az adásnak, de, amikor megkaptuk a lehetőséget 1959-ben a heti két adásra, akkor változtattam a hírműsor nevét TV Híradóra, és ezt meg is tartotta évtizedeken át. Még 1957-ben kidolgoztunk a Karsai Nándival egy perspektivikus tervet, az adásnaponkénti egy híradóra. Mi ugyanis láttuk, hogy egy Televízió hírszolgálata nem maradhat le a lapoktól, nem maradhat le a Rádiótól. Követni kell nekünk is az eseményeket. A TV Híradó elnevezés, már ezt az előrelátást fejezte ki. Az első években a magyar televíziózás lassan fejlődött, az ország vezetői azt azért elfogadták és látták, hogy Magyarországnak is illik, hogy legyen saját Televíziója, de akkoriban egy-egy fontos értekezleten még úgy fogalmaztak, hogy „film, színház, sajtó, rádió és televízió”, tehát mi voltunk a sor végén. A kezdetektől láttam és vallottam, hogy az lehet igazán TV Híradó, ami naponta jelentkezik.  Továbbá azt is, hogy nemzetközi kitekintés nélkül sem híradó a híradó. Azt is vallottam, hogy Budapest nem az ország. Meg kell oldani a nemzetközi kapcsolatok megteremtését és az ország tudósítói hálózatának kiépítését is. Ez borzasztó nehéz feladat volt. Komoly lépéseket tudtunk ezen a téren megtenni. A napi híradózáshoz például önálló egységgé kellett szervezni a szerkesztőséget. A kezdeti időkben, ha mondjuk Kőbányán akartunk forgatni, akkor ehhez igényelni kellett a tévés gyártástól rendezőt, operatőrt, világosítót, eszközöket, autót. Szépen leforgatták, amit kellett, de nem ez volt a fő munkájuk, gondold el, hogy egy tévéjáték felvételéből kiszakítani egy operatőrt egy napra, hogy készítsen egy, egy perces riportot, az nem mindenkinek megfelelő feladat. Nem is logikus megoldás.

Világossá vált egy idő után, hogy kell híradós csapat.
 

Ezt kellett elérni, és ez egy fantasztikus küzdelem után sikerült is. Házon belül és házon kívül is meg kellett értetni, hogy híradót csak úgy lehet csinálni, ha minden gyorsan kéznél van, ha a Híradó szerkesztősége önálló egység a televízión belül. Hosszú évek munkája kellett ahhoz, hogy kialakuljon egy ilyen önálló szerkesztőség. Azt mondhatom, hogy ez a felállás Európában az elsők között nálunk alakult ki. 1970-ben élőadásként, műsorvezetőkkel már többé-kevésbé modern híradónak nevezhető hazai TV Híradó indult. Amit az akkori televíziós technika megengedett, azt mind fölhasználtuk. Remélem nem tévedek az időpontban, hogy 1968-ban érte el a hazai adás, az egy millió előfizetői számot. Egy millió tv-készülék tulajdonos, az több mint egy millió nézőt jelentett, hiszen akkor, sőt még most is, – egy készüléket többen néztek. A TV Híradónak pedig esténként 3-3,5 millió nézője volt. Ekkor alakult ki a heti hat adásnap, már csak a hétfő maradt meg tévémentesen. A hétfőt az 1980-as évek elején, 82-ben tették tv-adás nappá, és ezzel a TV Híradó is mindennapi műsorrá vált. Amikor televíziós munkámat kezdtem 1957-ben, tudomásom szerint 8 ezer készülék működött az országban, 1968-ra ez a szám egy millióra emelkedett. Ezt már nem lehetett a sajtó és propagandában, jelentőségében a mozi, a színház és az írott sajtó mögé sorolni.

Többen vallották már azt a nézetet e lap hasábjain, hogy az 1960-as évek végétől, az 1970-es és még a 80-as években is a hazai televíziózás „aranykorát élte”, megkezdődtek a színes adások, sok-sok tévéfilm, tévéjáték, művész és tudós portré, sok-sok az egész országot megmozgató vetélkedő készült, no, de ez már nem az őstévé, hanem a hazai tévé felnőtt kora volt.
 

Felmérések igazolták, hogy a TV Híradó igen népszerű volt. Ez adta nekünk a lendítő erőt. A híradósok között a nemzetközi kapcsolat is igen erős volt. Már 1964-ben létrejött a szocialista országok tévés szervezete az Intervízió, ami hírcserékre és műsorcserékre adott lehetőséget, napi kapcsolatunk volt 1968-tól az Eurovízióval is.  Tehát a külföldi napi események képei is a rendelkezésünkre álltak. Én tehát időben tudtam arról, hogy a híradók a nyugati országokban milyen technikákkal dolgoznak, milyen fejlesztésekre van szükségünk. De az amerikai UPI-tól és az angol Visnews-tól már 1958-tól, szerződés alapján rendszeresen kaptunk felhasználható anyagokat, sőt napi aktuális képes híreket is.

Úgy tudom németül és franciául beszéltél, tényleg közvetlen kapcsolatokat építettél ki, sokat is utaztál nemzetközi rendezvényekre, egy-egy évvégén kosárszámra kaptad a jókívánságokat.
 

A TV Híradó a legtöbb friss külföldi hírt prezentálta ezekben az időkben is. Ami a hazai híreket illeti, már említettem, hogy alapelvem volt: Budapest nem az ország, kellenek a vidéki tudósítások is. Sényi Imre volt az, aki elkezdte szervezni erre az amatőr-filmeseket. Vidéki tudósítások alig elmondható kalandos úton jutottak el a budapesti szerkesztőségbe, mozdonyvezetők, buszvezetők, taxisok hozták el nekünk a vidéki forgatott filmanyagokat. Előfordult, hogy autóstoppal magánemberek hoztak híranyagot. Szóval hősi időszak volt. Az amatőr filmeseknek tanfolyamokat szerveztünk, többnyire belőlük lettek később a hivatásos híradós vidéki tudósítók. A technika fejlődésével azután, a mágneses rögzítésnek köszönhetően a vidéki megyeszékhelyekről feljátszották a forgatott riportokat az MTV székházba.

A vidéki tudósítói munka mellett persze az is gyakori volt még a 70-es években, hogy innen Budapestről mentünk stábbal vidékre napi riportot, többnyire fontos protokoll-tudósításokat, vagy bonyolultabb riportokat készíteni.
 

Egyedül kezdtem a tv-híradózást és amikor nyugdíjba mentem, a 80-as évek közepén majdnem kétszázan dolgoztak a Magyar Televízió Híradójánál. Volt nagyszerű fotósunk, önálló grafikusunk is, az adott lehetőségek között mindent megtettünk azért, hogy frissek legyünk. Akkor még komputerek nem voltak, mobil telefon sem állt rendelkezésünkre és szerintem mi mégis naponta háromszor igazán friss adással szolgáltunk a nézőknek. Szerettük, amit csináltunk, csak olyan ember nem maradt meg a Híradónál, aki nem szerette ezt a munkát. Mondhatják azt, persze, hogy a messzeség megszépíti a dolgokat, de azt büszkén állítom, hogy a munkatársaim mind tudták, ők fontosak a Híradónak, és ezt a szellemiséget tudatosan alakítottam ki. Szerkesztő, műsorvezető, gyártás, operatőr, vágó, világosító vagy éppen gépkocsivezető, mindenki tudta, hogy nélküle nincs híradó. Egyébként akkora tekintélyünk volt, hogyha ne adj Isten lekéstünk egy eseményt, megismételték azt, például olyan előfordult, hogy egy nagykövet átadta újra a megbízólevelét, két államfő újra kezet fogott egymással kameránk előtt és sorolhatnám, a kivételes eseteket. Persze ez volt akkor az ország egyetlen TV Híradója.

Most milyen Híradót nézel?
 

Nem titok. Nagyon rendszeresen élő ember vagyok, Napi programom szinte ugyanaz. A Déli Krónikát, tehát rádiót hallgatva ebédelek, az Esti Krónika alatt vacsorázom, este fél hétkor megnézek egy kereskedelmi hírműsort, majd a közszolgálati csatorna esti Híradóját. Nem örülök, hogy előbbre hozták 7 órára a kezdési időpontját, mert így most ütközik az ATV hírműsorával. A nemzetközi eseményektől függően keresek meg külföldi híradókat, például az ARD vagy a TV5 adásait. Napközben Internetezek is. És az élő egyenes adásokat feltétlenül megnézem, az az igazán izgalmas televíziózás. A világesemények közvetítése.
 

Ebben nagyon hasonlítunk, nem véletlenül. Nálam a CNN szól, gyakran az írás mellett is. Rózsika! Látva ezeket a nagyon dizájnos, többnyire szuper gyors technikával dolgozó híradásokat van benned egy kis irigység?

Nincs, miért is lenne? Soha többé senkinek nem lesz alkalma arra, amire nekem volt, hogy megszervezze Magyarországon a semmiből a naponta többször jelentkező első tv-híradót.

A háborúhoz is hozzá lehet szokni, csak más a ritmusa

Ki hogy látja a világot, azt gondolom ez a fontos! A Mestyán Tibi nevű már rég eltávozott operatőrnek volt egy nagyon jó története. Mikor először élő focimeccset közvetített. Fent volt egy totálozó kamerán. Kipróbálta, hogy ha egy picit megbillenti a kamerát indokolatlanul, akkor egy ország fog bólintani egyet. Egyébként jól letolták ezért a „kísérletért”. A felelősség az én nyakamban van azért, hogy abból az adott eseményből, – legyen az egy háború, legyen az egy tüntetés, egy TV ostrom, egy TV- játék, bármilyen dokumentumfilm – hiteles lenyomat keletkezzen. Az a darab, amit én abból a világból kivágok, annak arról kell szólni, amit a körülötte levő egész miliő jelent. Ha ezt nem sikerül megcsinálni akkor nem jó, amit csinálok. Ez elég nagy felelősség. Én nagyon szeretek kézből dolgozni. Mindig fenntartom magamnak a jogot arra, hogy arrébb mozduljak. Ez nem feltétlenül az én elhatározásomtól függ. Ez egy előny, illetve az ebből fakadó gyorsaság is előny. Én nagyon hálás vagyok a Híradónak, mert ott, ha megnyomod a gombot, akkor már tudnod kell, hogy miről van szó, mert egy csomó mindenről le lehet maradni. A lényeg, hogy a körülötted levő világból azt a darabot vágd ki, ami neked tetszik, de ebben benne kell lennie annak is, hogy miből van ez a kis darab kivágva, és miért pont az a jellemző! Tulajdonképpen, amit szeretnék az egy ilyen beteljesülhetetlen dolog. Azt szeretném, ha legalább a fele visszajönne annak a világnak, ami valaha a Televízió volt. Amiben volt Híradó, Falurovat, tv-játék, tv-film, dokumentumfilm, színházi közvetítés, hangverseny közvetítés. A nézőknek nem azt kell adni, amit szeretnének (a nagy átlagról beszélek). Lehet, hogy most a néző nem szeretné látni a BBC Shakespeare össze sorozatát. Most még nem szeretné látni. De lehet, hogy jövőre már szeretné! A nézőknek egyszer csak elegük lesz a valóság show-ból, a bugyuta szókitalálós vetélkedőkből! Szerintem nem ez a televízió. Én arra vágyok, hogy legalább a fele visszajöjjön annak, ami valaha a televíziózás volt! Én mindig is televíziós voltam akár külsős akár belsős voltam, mindegy, hogy hogyan nevezzük!

Az Emberi Jogok Napja alkalmából adott át kitüntetéseket az igazságügyi és rendészeti miniszter. A Tévészékház ostroma és az utcai zavargások bemutatásáért Emberi Jogi Emlékplakettet kapott Lukin Sándor operatőr és Robotka Gyula, gyártásvezető, mindketten a Magyar Televízió munkatársai. Az ötödik alkalommal kiosztott díjakat 2006-ban is olyanok kapták, akik kiemelkedő személyiségei szakterületüknek.

Szinetár Miklós színházi, film és tévé főrendező

Előbb főrendezőnek, majd művészeti vezető, művészeti igazgató, elnökhelyettes volt, az intézménytől 1990-ben vált meg. 1993-ban ismét az Operettszínház következett, ahol 3 évig igazgató volt. 1996-tól 2002-ig az Operaház főigazgatója, 2000-től örökös tagja.

• Jászai Mari díj (1956, 1961)
• Érdemes Művész (1967)

• Kossuth díj (1970)
• Arany Nimfa díj (1970)
• Balázs Béla díj (1974)
• Kiváló Művész (1978)
• Pro Urbe Budapest (2001)
• Az Állami Operaház Mesterművésze (2003)
• Életmű Díj ( a televíziós művészek titkos szavazásával)

– Mikor látott először hazai televíziót és hogyan került az MTV-hez?
Sose felejtem el, hogy az 1950-es évek végén Bánki László filmrendező fölhívott a lakására és rámutatott egy „dobozra” és azt mondta: házi mozi! Szilveszteri műsor ment, élőműsor, éppen bejött a színre Lorán Lenke és azt mondta: Televízióóóóóó! Még vendégként rendeztem a televíziónak Karinthy Frigyes:  A nagy ékszerész című darabját, teljesen kezdetleges körülmények közepette, teljesen élőben, ugráltunk a kábelek között. Nagyon kalandos volt, én már akkor éreztem, hogy ez részemről szerelem lesz. Világéletemben vonzott a műfaji sokszínűség, és a televízió erre adott lehetőséget igazán.  A Prémium vasárnapok összeállításában is ezt szeretem, hogy sokféle alkotást össze lehet benne párosítani. A mondást vallom én is, hogy varietas delectat! A sokféleség gyönyörködtet! Például a Teletaxi után beszerkesztek a műsorba egy Oscar Wilde kosztümös filmet.  Szerintem a mai televíziók műsorai nagyon hasonlítanak egymásra. De, hogy 1962-ben hogyan kerültem konkrétan státuszba? Nagy örömömre és nagy bánatomra odahelyeztek. Akkoriban ez így ment. Bánatomra azért, mert ott kellett hagynom a Petőfi Színházat, amelyet én alapítottam meg, de mint mondtam nagyon érdekelt a televízió, tehát örültem is.

– Az MTV főrendezője lett, és itt is, mint az Operában elsősorban klasszikusokat vitt képernyőre.
Azt vallottam, hogy a mai témák imitálják a mát, abban a pillanatban, hogy valami nem dokumentum vagy nem Híradó, az játék. Sokkal őszintébb ez a játék, ha vállaltan valamiféle klasszikus ruha van a színészeken. Nem tesz úgy, mintha ma lenne. Ha azt akarom nézni, hogy mi van a mában, akkor megnézek egy Híradót, vagy politikai műsort vagy dokumentumfilmet. A másik részében a televíziózásnak, a fikciós műfajokban, ami nagyon mai kell, hogy legyen az nem a ruha, nem a környezet elsősorban, hanem a gondolat világa, a mondanivalója legyen nagyon mai. Említek egy példát: beválogattam a Premier vasárnapba Wilde Eszményi férj című darabját, egy 19. század végi történetet, sok pénz kellett az elkészítéséhez, gyönyörű kiállítású az alkotás, más világ, mint a miénk, de amiről szól, a politikai korrupció az, mintha csak ma lenne. A televíziós műfajban mindig fontos, hogy aktuális legyen, ne a ruházatban, ne a kosztümökben, a mondanivalójában, a szellemében. A külsőségek másodlagosak. A szappanoperákat azért nem szeretem, mert úgy tesznek, mintha a mának szólnának, valójában semmi mondanivalójuk nincs.

 – Voltak a televíziós korszakában nehezebb évei is, amikor kritikát kapott bőven. Például a Délibáb minden mennyiségben című filmjéért és a Rózsa Sándor című tévésorozatáért.
A Rózsa Sándort még ma is büszkén vállalom. Igaz, hogy arányt tévesztettem benne: annyira tetszett a Móricz regény, amit remekműnek tartok, szóval többet tettem be az irodalmi szövegből, például monológokat, mint, amit a tévé elbírt. Az első változat 14 részből állt, és nem volt igazán sikeres, sőt többen a szélsőségeit kigúnyolták, Hofi Géza például készített róla egy zseniális pamflettet. Fogtam magam, nekiveselkedtem és megrövidítettem és lett belőle 9 részes sorozat. Ezután már négyszer vagy ötször megismételték és átütő sikerrel.

 – Úgy emlékszem, hogy az első jelentősebb nyugatnémet-magyar televíziós koprodukciót, a Csárdáskirálynőt is ekkoriban rendezte.
De az nem a Televízióé volt, maszekfilm volt. De sok koprodukciót rendeztem. Hozzám tartozott a koprodukciós munka is a Televízióban, ez igaz. Amikor 1990-ben otthagytam az MTV-t, akkor az ilyen koprodukciós filmek éves bevétele egy millió dollár volt. Ma ez nulla. Nincs ilyen bevétele az mtv-nek. Ebben rengeteg kis műsor is szerepelt, nemcsak nagy filmek. Két nagy televíziós koprodukciós filmet rendeztem az egyik a Rudolf címűt 1988-ban, amelyik Rudolf osztrák trónörökösről szólt és az Osztrák Televízióval közösen készítettük, a legnagyobb munkám ezen a területen a Liszt Ferencről szóló film, amelyet a nyugatnémetekkel, és az olaszokkal közösen forgattunk. Ma is nézhető alkotás, nagyon nagy vállalkozás volt. Manapság ilyen nagy volumenű, igazi televíziós művekre a Magyar Televíziónak nincs pénze és lehetősége.

– Az m1 műsorigazgatója éppen e lap hasábjain állította, lesz még ilyen.
Ehhez persze jó külföldi partnerkapcsolatok kellenek, Önnek voltak már a 70-es években is. Igaz?
Hogyne, hogyne. Annyira voltak ilyenek, hogy, amikor otthagytam a Televíziót 1990-ben, két évre rá megalapítottam a magáncégemet és külföldi filmeket hozattam be a TV-nek, az első utam például a kölni filmvásárra vezetett, ahol szinte ünnepeltek, hogy visszatértem valamilyen formában a televízióhoz. Mi hoztuk be a Televíziónak a Csengetett Mylord, meg az Operamesék című filmeket és sok mást is. Most már természetesen nem teszem ezt, hiszen összeférhetetlen lenne a mai televíziós elfoglaltságommal.

– Több operatőr és rendező vallotta azt e lap interjúiban, hogy a magyar televíziózás aranykora művészeti műsormunka tekintetében az 1970-es évekre esett. Mit szól hozzá?
Erről Esztergályos Károly könyvet is írt.

– És minek volt köszönhető ez a termékenység?
Több mindennek. 77 tévéjáték készült egy évben. Nem volt a magyar irodalomnak olyan jelentős műve az Ember tragédiájától, a Csongor és Tündén keresztül, Krúdy műveken át, Szabó Magda regényekig, amit ne dolgoztunk volna föl. Például 16 Németh László darab került akkoriban képernyőre. Ezeket én irányítottam. Egyedül áll az MTV a magyar televíziózás történetében azzal, hogy akkor 10 év alatt 50 darab eredeti televíziós zenés színházat forgattunk le. A Hoffmann meséitől a Leányvásárig, új magyar operáktól az Otellóig nézők elé vittünk rengeteg operát és operettet kifejezetten televíziós eszközökkel.

– Pedig nem voltunk gazdag ország akkor sem, de meg tudták rá szerezni a pénzt, hogyan?
Valahogy erre mindig meg lett a pénz, és ezzel a terméssel az MTV akkor egyedül állt Európában. Amikor 1990-ben elhagytam az intézményt négy vitrin roskadozott azoktól a díjaktól, amiket ezekkel az alkotásokkal szereztünk. Utódaim gyorsan kipucolták ezt a négy vitrint. Büszke voltam a televíziómra, mondtam is, hogy azért, mert nem olyan, mint a televíziók általában, hogy két szórakoztatás között néhány ember agyon politizálja a nézőt. Ez a 90-es években nálunk is bekövetkezett.

– Igaz, hogy annyira közvetlen kapcsolata volt Aczél Györggyel, a Kádár-kor kultúrpolitikai vezetőjével, hogy felvette a telefont és rövid beszélgetéssel elintézett egy ügyet?
Ezek legendák, az Aczélnak közvetlenül semmi ráhatása nem volt a Televízióra. Nagy hatalom volt személyisége a kultúrában, de a televízióra nagyon áttételesen volt ilyen, és nem nagyon. Egyéb területen a Pártközpontban olyanok ültek, akik nem értettek a kultúrához, de az nekik is tetszett, hogy itt működik olyan műsorgyártó részleg, amelyik szép műsorokat készít és díjakat nyer vele. Külföldön meg dicsekedtem vele, hogy nálunk főműsor időben kerül adásba Sophoklész Elektrája és a legnagyobb tetszési indexet éri el, és nemcsak azért, mert klasszikus, hanem mert jó darab, jó műsor. Az elismerés nem is az írónak szólt, hanem a feszült történetnek. A sikerben része volt több nagyszerű munkatársamnak is, mint, Bánki László, vagy Liszkay Tamás, Szűcs Andor, Dobos István, akik ezt a fajta feladatot a lelkükön viselték. Azért az néha bizarr világ volt, mert az egyik elnökségi ülésen nekem rontott, hadd ne mondjam meg melyik vezető, „Micsoda disznóság, hogy most, amikor Husak elvtárs Pestre látogat, te azon a héten Arany János Toldiját teszed a műsorba, amelyikben tudvalévő a cseh vitézt legyőzi a magyar vitéz.” A politikai bornírtság ezen a területen is előfordult. Ilyesmire is oda figyeltek. Engem a 70-es években visszaminősítettek a 2. magyar hadseregről, a doni magyar hadseregről  készített dokumentum filmsorozat miatt. 

– A Televízió akkori elnöke nekem egy interjúban azt mondta erről, hogy azt kifogásolták, hogy a filmben elhangzottak példák a szovjet nőkről, akik jóban voltak a magyar honvédekkel, sőt szerelmi kapcsolat is kialakult közöttük.  Tiltakoztak a Külügyminisztériumnál a környező országok, hogy miért akarjuk mi bizonyítani, hogy a szovjet nők kollaboránsok voltak az ellenség katonáival. Ezeket a részeket kellett volna kivenni belőle.
Én nagyon harcoltam Sára Sándornak ezért a Don kanyarban történteket feldolgozó filmjéért, elnökhelyettesként nem voltam hajlandó cenzúrázni. Hoztak egy pártfunkcionáriust a helyemre én pedig főrendező lettem, aki  művész, aki nem okozhat bajt a politikában. Elég népszerű voltam, ezért nem akartak teljesen félreállítani. A 70-es évek egyébként tényleg olyan fénykora volt a magyar televíziózásnak, amilyen nem volt máshol Európában sehol.

– Jelenleg tanácsadó, beszélgetésünk végén arra kérem, hogy így nyilvánosan adjon tanácsot a mai mtv-s vezetőknek, mi lenne az?
Mindenképpen azt ajánlanám, hogy mondjuk ha  egy tanárnak egy osztályban sok tehetsége van a kézilabdára, akkor ne akarja őket a futballra forszírozni, csak azért, mert az népszerű. Ne akarjon a Magyar Televízió a kereskedelmi csatornákkal versenyezni, az ő eszközeikkel! A Magyar Televízióból száműzném a kereskedelmi csatorna szagot. Azt a világot, amit ők találtak ki, hadd csinálják, az az ő dolguk. Nem kell erőltetni, hogy a köztelevízióé legyen a legtöbb néző, arra kell törekedni, hogy legyen sok hangadó, fontos és értékes nézője.

– Sok sikert a Ki mit tud megszervezéséhez!
Köszönöm szépen.